.svg)
Évekkel ezelőtt, egy hosszúra nyúlt máramarosszigeti éjszakát követő délelőttön néhányan, akkor még fiatalnak számító írók, hirtelen jött ötlettől vezérelve kimentünk a román–ukrán határhoz. Ott álltunk a Tisza partján, néztük a túloldali sávot, vigasztalan, téli idő volt, szemben a kopár szürkésbarna domboldal, a csupasz, göcsörtös, Kusztos-grafikákat idéző fákkal, gomolygó köddel, és lehet, hogy a szokványos másnapi nyugtalanságunknak tulajdoníthatóan is, az egész tájat átjárta valami valószínűtlen hangulat – mintha egy olyan helyen lennénk, amely tulajdonképpen nem is létezik, de az, hogy benne állunk, mégis a valódiságát bizonyítja. Bőven az orosz–ukrán háború előtt voltunk, a feszültségek viszont már érződtek, de hát mikor nem érződtek feszültségek a világnak ezen a részén.
Az ilyen „nem-helyeken” nyer értelmet a senkiföldje kifejezés, topográfiai és történelmi értelemben. Amikor azt mondjuk egy hangulatra vagy helyzetre, hogy kafkai, márquezi vagy örkényi, azt értjük alatta, hogy a valóságtapasztalatunkat egy adott írói világ visszaigazolja, sőt megelőzi. Az, ahogyan érzékeljük a valóságot, ismerős egy szerzői életműből – és végső soron aligha lehet nagyobb elismerés egy író számára, mint hogy a valóság, úgymond, „utánozza” őt. Amikor olyan helyeken járunk, mint az a máramarosszigeti határszakasz, és olyan időben, mint az a vigasztalan téli reggel, megértjük, mit jelent az, hogy valami – atmoszféra, hely, szituáció, figura, jelenség –„Bodor Ádám-i” (vagy egyszerűbben: „bodori”). Ez akkor is így van, ha a műben megteremtett világot fiktív név jelöli, mint a Sinistra körzet, vagy földrajzilag beazonosítható, mint Verhovina. Kevesen tudhatják, de ez utóbbi név felbukkan egy ötvenes évekbeli műben is: Matvej Tyeveljov Szemünk fénye,Verhovina című könyve afféle szovjet idillregény; lényegében mindannak az ellentéte, ami a bodori világra jellemző. Arra az imaginárius, de csontig hatolóan igaz, mesebeli, mégis tapasztalatból ismerős „nem-hely”-re, amely a Bodor-életműnek hála véglegesen a miénk lett: a mi Sinistránk, a mi Verhovinánk, a mi Bogdanski Dolinánk, a mi Seholunk – óvatosan mondom, hogy a mi Kelet-Közép-Európánk.
Bodor Ádám egy létező térképre rajzol képzelt valóságot, és képzelt térképre létező valóságot, a saját, különösségében – egyszerre nyomasztó, groteszk és komikus tónusaiban – vonzó senkiföldjét, amelyet semmilyen más világgal nem lehet többé összetéveszteni. Állunk a folyóparton, valahol a hegyekben Anatol Korkodus brigadéros Mustafa Mukkermann kamionsofőrrel találkozik éppen, a kopár domboldalon N-betűs alakzatban ereszkedik lefele valaki, nem látjuk jól, egy menekült, egy csempész, egy katona vagy talán maga a halál. De ha olvassuk Bodor Ádámot, felsejlenek lassan a körvonalai.
(Az írás megjelent Bodor Ádám és ifj. Márkos Albert Nikita című, a Kolozsvári Magyar Opera által bemutatott kortárs opera-performanszának műsorfüzetében)
