„Szakrális pontok, ahol az idő örvényleni kezd”

Száraz Miklós György: Csodás Magyarország. Scolar Kiadó, Budapest, 2021.

„Ülj ki a kertbe, a lugasba, telepedj a körtefa alá a fűbe, hallgasd a hullott, zúzott körte sebeire gyűlő darazsakat. Hallgasd a zümmögést, a bogarak gordonkázó muzsikáját. És ne siess!” (41.) – szólít fel újra meg újra minket, a képzeletben épp a Balaton-parton időző olvasót, egy olykor elmélázó, máskor rajongó elbeszélői hang a Csodás Magyarország című Száraz Miklós György-kötetben. Ódzkodom attól, hogy ezt a beszélői hangot a szerzővel azonosítsam, de attól is, hogy tőle elkülönülő narrátorként nevezzem meg. Hiszen talán valahol a kettő között helyezkedik el. Nem tudom meghatározni a könyvnek sem a műfaját, sem azt a domináns művészeti ágat, amelyhez tartozik. Ismeretterjesztő szöveg vagy szépirodalom? A fényképek csak illusztrációk, vagy a szöveg csak magyarázat? És vajon egyáltalán feltehetek-e olyan kérdést, hogy a szövegek vagy a képek bírnak nagyobb jelentőséggel?

A műfaj és médium határain játékos és talán szemtelen könnyedséggel átlépő alkotás olyan lelkesedéssel fordul a bemutatott tájak, jelenségek, épületek és művészeti munkák, szokások felé, amely egy történelmi vagy földrajzi albumhoz nem illene, egy esszéhez vagy szépirodalmi szöveghez azonban annál inkább. Így az elbeszélő olyan közvetlenül szólít meg és vonja be olvasóit az elmesélés folyamába, hogy önkéntelenül is átragad ránk ez a lendület és rajongás. Olyan tájakat járhatunk be képzeletben, olyan tájakról alkothatunk személyesebb benyomást, ahol talán nem voltunk még. „Valljuk be – mondja –, legtöbbünk csak hírből ismeri a pusztát. (…) Nos, aki nem ismeri a pusztát, az nem tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: pusztai naplemente” (19.). És nemcsak elmeséli… érzékletesen, részletesen és költőien, hanem a következő oldalon már ott is van a kép, amely formáival, színeivel és a végtelenséget idéző lapszélnélküliségével elénk is varázsolja azt. Mintegy dacosan felmutatja, hogy ennek a csupán elröppenő pillanatnak egy tökéletlen megörökítése is mennyi szépséget rejt.

Ebben a mozzanatban is érezhető, hogy a kötet valósággal kiaknázza mindkét médium adottságait. Megjelenik a kép által ki nem fejezhető, valójában jelen nem lévő: hajdani szent áldozóhelyek (26.) elevenednek meg, a ma már romos termekbe nem nehéz „odaképzelnünk a kockázó, kártyázó, malmozó lovagokat, a várkápolnába igyekvő királynét” (93.), és akár „vár[hat]juk, hogy feltűnik gyerekkorunk vízibusza vagy egy füstöt okádó lapátkerekes gőzös, talán az, amelyiken valaha apánk és anyánk egymást átkarolva utazott” (27.). És ezzel párhuzamosan az oldalak gyönyörű képi elemeket tárnak elénk – fényekkel és csábító színekkel –, amelyek tartalmának megjelenítése viszont a szavak számára lenne körülményes. Olyan válogatott tájképeket, művészeti alkotásokról, könyvekről, épületekről készült képeket találunk, amelyek nem ritkán új perspektívába helyezik még az ismert dolgokat is… Hiszen a kötet majdnem egésze a szépre összpontosít, mintha egy pillanatra megszűnnének a nehézségek, a fájdalmak, a félelmek.

Az, ahogyan a Dunát jellemzi, kiterjed mindenre, amit bemutat. Az „altató, gyógyító örökkévalóság” (23.) megragadása válik a kötet elsődleges céljává. Még az is pozitív megvilágításba kerül, amit máskor talán elutasítunk; mint például a csendet megzavaró „tolóhajó bikaerős dízelmotorjának brummogása”, amely „[meg]reszketteti a szívünket és a levegőt” (27.). Ezt az emelkedett és mindig kimondhatatlanul vidámnak tűnő hangulatot csupán a kötet végi – hozzánk korban hihetetlenül közeli – ’56-os forradalom fotográfiáinak és a váci múmiáknak a bemutatása töri meg. Még akkor is, ha ezek felé is hihetetlen rajongással fordul a beszélő, memento mori jellegük lengi be a részleteket. A harci pusztítás, a tankok és a törmelékek egy akkori műegyetemi tanársegéd színes (!) fényképeinek repróin köszönnek vissza. A múlt felelevenítése nem idegen a kötet előző oldalaitól sem. A pusztát körülíró rész például nem kerülheti meg a betyárok ködös-romantikus alakját, akik szigorúan méregetnek minket a 19. századi körözőlevelek oldalairól.

Miközben a szöveg klasszikus és akár a kánonból kikopott (vagy ahhoz sohasem tartozó) szerzők munkáit idézi (Homérosztól Móriczig és Tolkienig, majd kortárs írókig és történészekig kiterjed az elbeszélő figyelme), elevenen szövődnek bele a fejtegetésekbe a személyes emlékek és reflexiók… és miközben ábrándozva arról olvashatunk, hogy Csokonai, Petőfi, majd Kossuth hogyan látogatta meg a Baradla-cseppkőbarlang nyaktörő lejtőit, nem zökkent ki ebből a romantikus hangulatból a számszerűen konkrét történelmi adatok beépülése sem. Ugyanúgy, ahogyan a már említett betyárelbeszélések világába etimológiai és földrajzi magyarázatok vegyülnek, és a filozofikus elmélkedések szinte mindenhol összeolvadnak a tudományos és kultúrtörténeti megjegyzésekkel.

Talán már nem olyan meglepő az sem, hogy a szöveg nem csak a megszokott tudományos stílusban idéz; beszélője nemcsak minket, hanem a régmúlt alakjait is megszólítja: „Hogy is van Shelley a szerelemmel?” – kérdezi (26.), és olvasóként talán önkéntelenül hozzátesszük, hogy „bizony, Shelley, hogy is van?”

Saját régi (olvasmány)élményeink – akárcsak a beszélőé – beleépülnek a most olvasott hömpölygő gondolatmenetbe, felveszik a Duna, a Tisza, majd a forradalom ritmusát. És a hírek és mindennapi nehézségek ütemében igazi felüdüléssé válhat egy ilyen problémákat áthidaló, azokat szinte elfelejtő képes esszékönyv, majdnem meséskönyv. Anekdoták és kalandos elbeszélések, szemléletes leírások között pedig derülve olvashatjuk, hogy Galeotto Marzio szerint a Tiszának „csak kétharmada víz, a többi hal” (31.), és lenyűgözve időzhetünk el a mocsárciprusok (71.), a börzsönyi erdő téli képénél (60.) vagy éppen egy légifelvételnél.

‍