Számok

Călin Beolescu: Emlékek

Egész nap ott ül Anna,

nem az én Annám persze,

hanem a másik Anna

a betonmellvéden a kocsma előtt,

botjára támaszkodva figyeli a járókelőket,

délután már messziről látni,

hogy piros az arca a pálinkától,

megállok a vegyesboltnál a parkolóban,

és miután bevásároltam ezt-azt,

szoktam adni neki öt lejt,

így alakult az évek során,

volt úgy, hogy csak hármat,

aztán néhányszor tízet is,

végül megállapodtam az ötnél,

lehet venni ebből egy kenyeret,

és marad még egy pohárka italra is,

amit nyilván nem helyeselhetek,

de tudomásul kell vennem,

mindig elmondom neki, hogy ne igyék,

hanem inkább egyék valamit,

nem beszélgetés ez, csak szertartás,

szóval nincs kedvem áthaladni

a nyitott kocsmaajtó előtt,

hanem ahogy a boltból kilépek,

odaintem, mint egy kurvát, hiszen

szolgáltatás ez is, jóérzést vásárolok tőle,

viszonylag olcsón kapom

a mindennapi jótéteményt,

jön sántikálva, alig tekint körül,

vigyázzon, mondom, mert még elütik,

ne féljen, vigyázok, édesanyám is úgy halt meg,

hogy elütötte egy autó itt a faluban,

amikor én tizenkét éves voltam,

így mondja, hogy édesanyám,

megkérdeztem a múltkor, mennyi idős,

nálam pontosan tíz évvel fiatalabb,

de legalább hetvennek látszik,

nézem sötétszürke, sáros férfinadrágját,

világosbarna, szakadt kabátját,

püffedt, mégis csupa ránc arcát,

szemében a rozsdás vérerek közé ágyazott kékséget,

mint egy különös módon kéken maradt virág,

amelynek réges-rég elszáradtak a levelei,

a rohadt életbe, sehogy sem tudom

elképzelni, milyen volt tizenkét évesen.

‍