Szembenézés

Kalló Angéla fotókollázsaival nem egyszerű szembenézni: sőt, egyenesen zavarba ejtő, a szó legnemesebb értelmében. És nem azért, mert kollázsok optikai illúziójából teremtett arcokkal találjuk szembe magunkat – gyakorlatilag olyan „alakokkal”, amelyek „nem léteznek”. A kollázsok tétje ugyanis épp az, hogy arcot adjanak a térnek. Megismerhetővé tegyék a teret és annak lelkét – elvégre könnyebben ismerkedünk azzal, ami felfedte előttünk arcát, gondolhatná a néző. Talán még az is eszébe juthat, hogy az emberi arc nem tökéletesen szimmetrikus, tehát itt valami emberen túlival néz szembe.

A SZELLEM_KÉP című kiállításnak a Korunk Stúdiógalériában bemutatott kollázsai nagyjából négy-tíz külön fotóból állnak össze, különböző utazások során megismert terek elemeiből. A néző kíváncsisága óhatatlanul is arra készteti, hogy utánajárjon, „kinek” az arcával találkozik, melyik az a hely, amelynek részletei visszaköszönnek az arcvonásokban – a szemfülesebbek felismerhetnek ismerős helyszíneket, például a marosvásárhelyi Kultúrpalotát. Azonban ezek az arcok nem nevükön mutatkoznak be, nincs képaláírás, amely leleplezné a pontos helyszínt, és erre nincs is szükség: olyan egyetemesség jellemzi azokat, amely túlmutat földrajzi koordinátákon, behatárolhatóságon.

Ugyanakkor ezek az arcok ellenállnak a szigorú kategóriákba való besorolásnak is: az ember- és állatarcokat megjelenítő kollázsokon megfér egymás mellett mesterséges és természetes tér, gazdag vadnövényzet és virágelemeket kombináló szecessziós díszelemek, tündöklő égitestek és emberi testek árnyéka vagy körvonalai, állatok és állatokat formáló domborművek, élet és halál, képzőművészet és irodalom. A kiállítás első termében ugyanis (amely inkább emberarcot formáló kollázsok gyűjteménye, míg a másodikban rovarok, állatok arcai tűnnek fel) az egyik kollázs rövid sorokba tördelt, elliptikus, fájdalmasan szűkszavú vers kíséretében jelenik meg – a kiállításmegnyitón kiderül, a kiállító művész egy barátja emlékének ajánlva.

Esetenként a digitális fotográfia szaturált színei adják az arcok különlegességét: vibráló vérvörös szempárokat, szigorú kék tekintetet – máskor fekete-­fehér analóg fotók fény-árnyék játéka mélyíti az arckollázsok barázdáit. Az arcok kontúrját nem egyszer épületek boltíves szerkezetei, téglafalai határozzák meg, a laza asszociációkon alapuló arcábrázolás akár társadalomkritikai reflexiókat is megenged. Ilyen lehet a megannyi aprónak tűnő ágyúból formált, rövidre nyírt frizura, amely számomra a háború abszurditását, a hadsereg rigid szabályrendszereit ragadja meg – vagy a szemöldököket formáló kődelfinek a tengerparti elemekből összeálló fotón, amelyek a kétezerhúszas évek járványkorlátozásait juttathatják eszünkbe, amikor a természet „visszafoglalta” a mesterségesen kialakított vagy az emberek által elfoglalt tereket, és azóta is vita tárgyát képezi, hogy valóban úsztak-e delfinek a velencei Canal Grandéban. Humor és melankólia, fantáziajáték és önvizsgálat mentén egyaránt értelmezhetők az arckollázsok, legyen szó a bajuszokat formáló állatokról, karcsú macskáról vagy akár elhullt állatok maradványairól, és olyan arcokról, amelyekhez még csak nevet sem tudunk társítani.

A kiállításmegnyitó utáni kötetlen beszélgetésből megtudom: az alkotás első mozzanata mindig a szembenézés. Elsőként ugyanis a digitális kompozíció szemet formáló elemei találják meg helyüket. Ha még nem hallottuk volna elégszer azt, hogy a szem a lélek tükre, ezekre az arcokra különösen igaz: a szem egyben a tér lelkének tükre is, és visszaver valami megmagyarázhatatlant – árnyékot vagy számára kedves formát – a néző lelkéből is.

Kalló Angéla: SZELLEM_KÉP. Korunk Stúdiógaléria – Kolozsvár Társaság, Kolozsvár, 2025.

‍