.svg)
Vajdasági kitekintő
Szerbiai kiruccanásom apropóján januárban ellátogattam a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházba és a Zentai Magyar Kamaraszínházba. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy két friss előadást is megtekinthettem.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban Botos Bálint megrendezte George Orwell kanonikus 1984-ét, Robert Icke és Duncan Macmillan adaptációját. Mielőtt az előadásról írnék, fontos néhány szót ejtenem a regény történetéről: egy olyan társadalmat ismerünk meg, amelyben az emberek folyamatos megfigyelés és kontroll alatt élik mindennapjaikat. A rendszer (Nagy Testvér) minden lépésüket figyeli. Súlyos bűn, ha az embernek saját gondolatai vannak, a Gondolatrendőrség mindenkit figyel és következetesen meg is büntet. Az emberi kapcsolatokat háttérbe kell szorítani, mert a legfontosabb mindenki életében a Nagy Testvér kell hogy legyen. Ebben a világban ismerjük meg főszereplőnket, Winstont (az előadásban Búbos Dávid), aki gondolatait írja le titokban, fellázad a rendszer ellen, ám végül nem jár teljes sikerrel. Vagy mégis? A mű egyik fontos kérdése, hogy mi is valójában a lázadás.
A regényhez képest változtatást jelent, hogy az előadás elején a színészek civil emberként érkeznek meg. A nézőtéren át, a színpadra feljutva Orwell művének fontosságáról beszélnek. Közben kamerázzák magukat és a nézőket is. Ezekkel a gesztusokkal egyrészt minket vesznek górcső alá, hogy jelezzék: a disztópikus világa kísértetiesen hasonlít jelenlegi korképünkre, s ebben mi mindnyájan cinkostársak vagyunk, vagy ha nem is, legalábbis passzívan participálunk benne. Másrészt megteremtik az előadás nyomasztó hangulatát, mert gyakorlatilag az arcunkba másznak. Bár azt gondolom, ez a fajta expozíció kissé didaktikus, mert jó esetben az előadás megtekintése után a néző maga vonja le ezeket a következtetéseket. De ha nagyon jóindulatú vagyok, azt is gondolhatom, hogy ez a társadalom hipokrita létezésének utánzása: hogy kollektíven felmagasztaljuk ezeket a társadalmat kritizáló, figyelmeztető írásokat, majd a következő pillanatban már kiszolgálói vagyunk a kizsigerelő rendszereknek. Illetve ez az előadás is használja (csakúgy, mint A Nap gyermekei, melyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának rendezett Botos Bálint, és amely szintén erősen társadalomkritikus, disztópikus történet) az ismétlést mint dramaturgiai eszközt. Az általam látott előadásban az ismételt jelenetek most kevéssé értek célt, mert nem fokozták az előadás konfliktusát, nem növelték bennem a feszültséget, inkább kissé belassították a történetet. Annak ellenére, hogy a színészi teljesítmény viszont dicséretes ezekben a jelenetekben, mert dinamikus és pontos.
Az előadás számomra azért volt kétes, mert a történetben minden felmerülő probléma egyforma hangsúlyt kapott. Ettől általánossá vált és nem vetett fel kérdéseket, nem váltott ki belőlem a kezdeti szorongáson kívül érzelmeket sem. Az első jelenetben már kiderült, mi a baj. Nem ért meglepetés. Ennek az oka valószínűleg az is, hogy az 1984 ismert történet. Nehéz feladat újra feldolgozni. Nehéz feladat feldolgozni, mert annyira jól sikerült regény, hogy nem nagyon tud senki hozzáadni. Nem célom vitatni az ilyen társadalomkritikus előadások fontosságát, sőt! Támogatom a műfajt. De mivel sokan eszméltek rá arra, hogy a színház ezen célját ki kell aknázni, túl sok olyan előadás kerül repertoárra, amely csak tovább sulykolja a nézőkbe azt, hogy „baj van”, „rosszak vagyunk mi, emberek”, „szépen kell élni”. Az alkotóknak célja lehetne, hogy saját igazságaik és meglátásaik kimondása mellett próbálkozzanak új formákkal, és kérdéseket feltéve közelítsenek adott problémákhoz.
Láttam törekvést erre az előadásban, tekintve, hogy a látványvilág és a díszlet (Golicza Előd), illetve a kellékhasználat (mely nagyrészt technikai eszközökből áll) próbálta fókuszba helyezni napjaink digitális és interneten magát kiélő társadalmának globális problémáját. Egyértelműen hátborzongató, hogy Orwell regénye szinte beteljesült jóslat 2026-ra. De ez egyértelmű: nagyszüleinktől a Z generáció TikTok-os kiskamaszaiig mindenki tisztában van vele. Az előadás nem nyitotta fel a szememet, csak egy kicsit elszomorodtam. Ahogy általában el szoktam, amikor erről van szó.
Vilmányi Benett rendezése viszont az 1984-gyel ellentétben deprimálónak egyáltalán nem nevezhető. A színész-rendező a Zentai Magyar Kamaraszínház társulatának Parti Nagy Lajos Moliére Don Juan-átiratát állította színpadra. A szöveget saját és hozott szövegekkel egészítette ki (például a Trainspotting film híres monológjával, mely így kezdődik: „Válaszd az életet”, illetve Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni operájának tételeivel).
Az előadás nemcsak Parti Nagy zseniális nyelvi humora miatt válik nagyon szórakoztatóvá. Fő mozgatórugója a színészi játék. A társulat tagjainak elmondása alapján Vilmányi célja az volt, hogy felszabadultan, élvezettel csinálják végig a próbafolyamatot, később pedig az összes előadást. Valóban érzékelhető az, amikor egy társulat számára az adott előadás nem egy újabb rutinos alakítás, hanem a színészek élvezetüket lelik a játékban.
A Don Juant megformáló László Roland külön figyelmet érdemel. Színpadi jelenléte, kreativitása, a karakter egyedi megközelítése élővé teszi a köztudatban fogalommá vált Don Juant. Nem antihőst játszik, nem azt várja, hogy megsajnáljuk vagy meggyűlöljük ezt a szereplőt. Egyszerűen egy olyan alakot látunk, aki nélkülöz minden érdeklődést az őt körülvevő világ iránt. Hedonizmusának áldozatává sem válik, mert nem érdekli az sem, hogyha elítéli a társadalom, vagy retorzió éri tettei miatt.
Az őt körülvevők iránta táplált aggodalma felesleges, ahogy a bosszúvágy is. Tökéletes nihilben éli ingerkényszerrel teli mindennapjait. Ebben a megközelítésben az előadás fókuszában a címszereplő áll. Azért egy jó dramaturg hiányzott, hogy kissé összefogja a néhol igen terjengős szöveg- és mondanivaló-áradatot. Mert bár működik a László Roland által megteremtett nihil, azért az mégiscsak nagyon fontos lenne, hogy az előadásnak legyen egzaktabb mondanivalója.
Miért a Don Juant választotta a rendező? Mi volt a cél azon túl, hogy a színészek ki tudjanak teljesedni? Ezen a ponton, reflektálva az 1984-gyel kapcsolatos társadalomkritikáról szóló állításomra, felmerül bennem a kérdés: szükséges-e, hogy minden előadásban legyen kritikai felhang, vagy valamely közösséget, embertípust érintő állásfoglalás? Szükséges-e a mindig mélyebb üzenet? Nem vagyok benne biztos.
Jólesik néha csak polgárnak érezve magamat beülni a székbe és kikapcsolódni. Ez is lehet a színház célja: hogy az információáradatban, a sok rossz hír és világot érintő probléma között legyen egy biztonságos tér, ahova jó és érdemes visszatérni estéről estére. Csak hogy nevessünk, csak hogy közösségben legyünk, csak hogy legyen alkalmunk felvenni azt a ruhát, amelyet egykor nagy reményekkel és tervekkel vásároltunk meg.
Azt szeretném hozzátenni, hogy a Zentai Magyar Kamaraszínház repertoárján futó előadások tudomásom szerint nem ilyen jellegűek, hanem igen sokszínűek. És a Don Juan új szín a palettán.
Ha egymás mellé helyezem a két előadást, akkor is óhatatlanul a fentebb feltett kérdésem merül fel bennem: kritikus hangnem vagy szórakoztatás? Szembesítés vagy felszabadítás? Melyik a fontosabb, melyik a „jobb” út a színházcsinálásban? Azt gondolom, hogy nagy hiba lenne kizárólag az egyik forma mellett letenni a voksunkat. Nem szabad sznobbá válni. Egy előadás is akkor igazán jó, hogyha képes az elgondolkodtatás mellett megnevettetni is.
Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház. George Orwell: 1984. Rendező: Botos Bálint. Szereplők: Búbos Dávid, Hodik Annabella, Mészáros Gábor, Erdélyi Hermina m. v., Ágyas Ádám, Kucsov Borisz. Dramaturg: Sándor Júlia, díszlet- és jelmeztervező: Golicza Előd, zene és sound design: Trabalka Cecília, videódesign: Botos Bálint, fénytervező: Majoros Róbert, fény: Saša Bukvić, hang: Dienes Ákos, díszletkivitelező: Asztalos Erik, öltöztető: Csonti Andrea, asszisztens: Sitkei Zille.
Zentai Magyar Kamaraszínház. Parti Nagy Lajos: Don Juan. Rendező, díszlettervező, átirat: Vilmányi Benett Gábor. Szereplők: László Roland, Verebes Judit, Dedovity Tomity Lea, Mezei Kinga, Szilágyi Áron, Dévai Zoltán, Gusztony Endre. Jelmeztervező: Aczél Sára, animáció: Szuromi Mátyás, Aczél Sára, korrepetitor: Koncz Éva, olasz nyelvi korrepetitor: Rostyák Galac Beáta, rendezőasszisztens: Gusztony Endre.
