.svg)
Bár a 19. század első harmadában Európában találták-fejlesztették ki, magasra ívelő karrierpályáját az Egyesült Államokban futotta be az a furcsa kis hangszer, amelyet egyre ritkábban látunk-hallunk Kelet-Európában, jóllehet talán a legtöbb otthon valamelyik alsó fiókjában ott lapul belőle egy darab: a szájharmonika. A 19. század második felére az észak-amerikai kontinensen általánosan elterjedt, bár először csak rézfúvós zenekarok szólóhangszere volt. Pár évtized múlva aztán a countryban és még később a bluesban is helyet kapott. Ez utóbbi zenei nyelvben mind a mai napig alaphangszernek számít.
Ha a szájharmonikáról – vagy mint korábban népiesen nevezték: szájmuzsikáról – esik szó, nem véletlenül ötlik fel filmes emlékezetünkben egy kis és egy nagy terc, vagyis alapjával együtt három hang. A nagyszerű Ennio Morricone tehet róla, aki a Volt egyszer egy vadnyugat révén tartósan elhelyezte a szájharmonikát kulturális örökségünkben. Hogy a vérfagyasztó, hideg pillantású Charles Bronson a vásznon e három hangot és a hangszert magát a baljóslat, még pontosabban a bosszúálló igazságosság fonikus jelképévé tudja tenni, az a film készítésekor, 1967/68-ban aligha volt bombabiztos. Mára azonban vitathatatlanná vált – ráadásul sokak számára a szájharmonika emblematikus „jelenésévé” is.
Vannak, akik félszívvel vagy ajakbiggyesztve említik, ha nagyon muszáj, de azért a harmonikának manapság számos kiemelkedő teljesítményű művelője van. (Azért jogos csak így, harmonikaként beszélni róla, mert a húzós légellátású, átcsapó nyelvsípos, gombos-billentyűs hangszereknek általában saját nevük van, így az accordeonnak, a bajánnak vagy bandoneónnak; a harmonica viszont a nemzetközi terminológiában egyértelműen a szájharmonikát jelöli. A K.u.K. világ örökségeként magyar nyelvterületen mondták herflinek is.) A nem túl távoli múlt és a kortárs idő fontos harmonikásai – illetve harmonikaművészei – valójában nem panaszkodhatnak amiatt, hogy a lemezcégek mostohán bánnának velük. A svájci Grégoire Maret, a brit Philip Achille, a countryvirtuóz Buddy Greene, Jon Eriksen, a blues fiatal kiválósága, Amanda Ventura vagy a klasszikuszenei alapon improvizáló vagy épp parodizáló Yasuo Watani nemzetközi sztárok, bárha a mi világunktól igen messzire esik is ez a nemzetköziség.
Aki azonban a harmonika „felkent apostola” volt, az kétségkívül az amerikaivá is lett belga Toots Thielemans (1922–2016). A bebopban és az ezt követő egynémely jazz-irányban valójában ő emelte a legmagasabbra – túlzás nélkül: a többi hagyományos szólóhangszer méltóságára – a kromatikus harmonikát. De, mint a legtöbb mester, más instrumentumokon is játszott, elsősorban gitáron (Django Reinhart vezette be a hangszer alapjaiba!), sőt ifjabb korában füttyművészként is fellépett. Önálló szerzeményei pedig, úgy látszik, időtállóak, sőt talán a standardok közé is beférkőznek.
Thielemans akkor tűnt fel először, amikor 1949/50-ben Benny Goodman zenekara Európában turnézott, és a koncertek néhány harmonikaszólójára őt hívták meg. 1951-ben emigrált az Egyesült Államokba, ’57-ben állampolgárságot kapott. A hatvanas évektől fogva egyenletesen emelkedett művészi kvalitásaiban, zenészpartnerségekben és ismertségben. Közönségét elsősorban azzal hódította meg, hogy zeneszerzői és előadói praxisában kifinomult egyensúllyal váltogatta a bigband-kíséretes, nagytermi „szórakoztató” zenét a technikailag feddhetetlen improvizatív jazz-stílusokkal, és a következő évtizedekben gyakorlatilag semmi sem volt számára elérhetetlen abból, amit Oscar Peterson, Sarah Vaughan, Bill Evans, Dizzy Gillespie, Mina Mazzini vagy George Shearing a maga hangszerével vagy hangjával művelni volt képes.
„Úgy vélem, a legjobbkor születtem ahhoz, hogy megéljem, elsajátítsam a jazz nyelvét – és hogy minél inkább elmélyüljek benne” – mondta Thielemans egy 1988-as interjúban. És valóban: egyfelől bensőséges zenevilágának változatos perspektívái, másfelől koncertjeinek, albumainak meghökkentő bősége a 20. század második, békésebb felének kulturális termékenységét illusztrálja – persze a maga kvalitásai mellett.
De nem hagyhatjuk szó nélkül Thielemans kisfiús játékosságát sem, amely aktív évtizedeinek folyamatos, vibráló csillogást adott. Feledhetetlen, ahogy zenészpartnereivel „társalgott” a színpadon: harmonikája mindenre rákérdezett vagy mindenre válaszolt, pajkoskodott, rátromfolt, kacéran maga után hívogatott vagy épp vaskos gunyorosság mögé bújva tette le voksát a szabadság mellett.
