Tükörreflex (prózák)

Tükörreflex

– Kicsit balra nézz! Jajj, nekem balra, nem neked!

Az előnyösebb arcélemet fordítom a telefon felé, igyekszem egyszerre hősszerelmesnek, ambiciózusnak, lazának és megbízhatónak látszani. Remélem, anyám úgy állítja be a képet, hogy a tenger kapujában győztes hadvezérként álló alakom mellett nem fog látszódni a kacsák égnek meredő segge, akik a fonyódi móló kövei közötti zavarosban halásznak. Nem szeretem, ha fotóznak, talán a gyerekkori nyaralások miatt, ahol minden kőszobor, templom, múzeum, szökőkút és érdekes fa előtt vicsorba hajló vigyorral ácsorogtunk a húgommal. Apám akkoriban vett egy fényképezőgépet, és elhatározta, hogy fényképész lesz. Akkoriban ezzel még letudta a hiánypótlást, exponálhatta úgy a képeket, hogy az látszódjon az életéből, amivé tenni szerette volna. Volt egy kiállítása is a békási közösségi házban, aztán már csak muszájból csinálta, hogy az albumot mutogatni lehessen az erdélyi rokonoknak, amikor egy évben egyszer kiutaztunk hozzájuk. Szerintem rájött, hogy nem fog tovább jutni annál, hogy a baba-mama klubra váró, gépiesen babakocsit ringató anyukák, a balettozó kislányok pletykáló nagyszülei és unatkozó nyugdíjasok nézegessék a fotóit, márpedig apám istene a tökéletesség.

Szemben a napfény néhány pászmája szűrődik át a felhőkön. Ezt lehetne fényképezni, de most minden olyan szürke. A sivatagi portól alig látszik a túlpart, a Balaton pedig mint egy betonlap. Csak a víztükröt megfodrozó szél miatt tudni, hogy a kacsák nem a foglyai. A hátam mögött a táj egy szuperhősfilm díszlete, szinte hallom a baljós hangulatú zene fenyegetőbe forduló traktusait. A vízből óriási sárkánygyík emelkedik ki, anyám arcán a terjedő rémület, sikoltást formál a szája… Nem szokott kiabálni. Amikor kamaszok voltunk, a húgom sportot űzött abból, hogy a mindig nyugodt anyámat kibillentse.

– Azt akarom – mondta –, hogy egyszer igazán, tényleg nagyon dühös legyen rám.

Anyám egész kamaszkoromban elnéző mosollyal nézett minket. Akkor is, amikor a húgom piercinget lövetett a nyelvébe, amikor tökrészegen telehánytam a szobafenyő cserepét, amikor az egyik házibuli után a rendőrőrsről kellett minket hazavinnie. Azért a húgomnak csak sikerült elérnie a célját. Eladta a nagyitól kapott rózsafüzérjét, mert motorra gyűjtött, és anyám két hétig nem állt szóba vele. Azt hiszem, addig hitt abban, hogy minket is megállítanak ugyanazok az áthághatatlan erkölcsi határjelzők, mint őt. Hogy bármit is csinálunk, van egy pont, ahol visszafordulunk.

Ebéd után jöttünk el Budapestről, szombaton, mert anyám ragaszkodott a pénteki szertartáshoz. A nagyszombati vigíliát már a recsegő rádión hallgatta. Nem akartam, hogy egyedül üljön a házban, meg hogy ő álljon neki füvet nyírni. Nem akartam, hogy kedden, mikor a takarítónő széles mosollyal megkérdezi az irodában, hogy kinek hogyan telt a hosszú hétvége, azt kelljen válaszoljam, hogy egyedül ültem otthon. A haverjaim vagy a saját szüleikkel eszik a sonkát meg a tojást, vagy a gyerekükkel keresik a csokitojásokat. Anyám nem mondja, hogy ő is erre vágyik, az Ildi lányáról mesél, aki egy „ilyen” oldalon találkozott a férjével, kertes ház, három gyerek, tojásvadászat. Lenyírtam a füvet, lefestettem a terasz korlátját, átválogattam a szerszámokat, de mivel a feléről fogalmam sincs, hogy mire jó, visszaraktam az egészet a fészerbe. El akartam vinni anyámat egy vendéglőbe, de ő nem akart pazarolni, egész délelőtt a konyhában sürgött-forgott, hogy aztán éhes szemmel várja a dicséreteimet. Amíg épült a ház, és a hétvégéiket azzal töltötték apámmal, hogy gletteltek és a vízvezeték-szerelővel vitatkoztak, mindig mondta, hogy milyen jó lesz majd, amikor a hintaágyról nézi a férjével az unokákat. Végül is a hintaágy megvan. Délután kiültünk, cukrozott epret ettünk tejszínhabbal, feladom – erre gondoltam – a teljességet a boldogságért. Apám egy ugráló nyulas matricát küldött, szerintem a barátnője választotta. Látom, ahogy fekszenek az ágyban, görgeti apám telefonját, aki már lelohadt farokkal karolja át. Talán apám is a társkeresőn találkozott vele.

A mólón egy kamasz srác lazán nekitámaszkodik az egyik cölöpnek.

– Na most fotózzál, tesókám – mondja a barátjának, aztán nagyot ugrik, ahogy az oszlop meginog. Elmosolyodom.

– Ez az! – kiáltja anyám. – Ez most jó kép lett!

Szoba kilátással

– Itt van alattam az egész város – mondom mindig, hogyha az ismerőseim meglátogatnak. Eddig kétszer volt itt valaki. Egy régi kollégám az irodából – a prosztataműtétjéről mesélt –, és a múlt héten egy házaspár, a férfival egy hasonló esemény alkalmával ismerkedtünk meg a kórházban. A felesége hozott almás pitét, dicsérték a berendezést, nem igazán hosszú téma, ágy, asztal, mosdó, szekrény és székek. Hiányzik az íróasztalom, ragaszkodtam hozzá minden költözésnél, Zsuzsával rángattuk fel az ötödikre, vittük át a Városligeten, mert a költöztető cég lemondta a megbeszélt időpontot, fényképek voltak rajta, egy kupacban elolvasásra szánt könyvek, régi újságok, szuvenírek, rendetlenség. Itt rend van, a zsírfoltos melegítőmben nem illek a szobába, azt hiszem, hogy van néhány ingem is a szekrényben, de még nem voltak rajtam, nincs különösebb okom rá, hogy átvegyem a pizsamámat. Még azért megteszem. A falon egy tengeri látkép, talán a hölgyek szobájában virágoskert van, nem tudom, nem igazán szoktam a folyosón sétálgatni. Az almás pite finom volt, a fertőtlenítőszagú padlóra hullott róla a porcukor, egy pillanatra lázadók voltunk, aztán ők újra látogatók, én, aki marad. Amíg az erdőt csodálták, eltűnt a szemükből a szorongó sajnálkozás. A fiam választotta ezt a helyet, azt mondta, hogy a legjobbnál nem adja lejjebb. Az apjának ez jár. Mint egy szálloda, Zsuzsa szerette az ilyeneket, elegánsan összecsavart törölköző, cukor a párnán és apró tusfürdők, kész kollekciónk lett belőle otthon. Biztos kidobták őket, a fiam megbízott valakit, hogy takarítson ki, hogy ki tudja adni a lakást. Azt mondta, hogy kiadja, mintha ez csak egy néhány hetes kiküldetés lenne, ahonnan majd hazamegyek. Szerveznek programokat is, van sakk-klub, társastáncest, vízi torna, olvastam a prospektusban. Annyi mindent ki tudunk találni, hogy ne érezzük feleslegesnek, hogy ma is felkeltünk: hetente kijárunk a temetőbe friss krizantémokat vinni, eljárunk az Idősek Klubjába németórákra, hogy majd tudjunk segíteni az unokánknak a házi feladatban, aki végül az angol tagozatot választja, keresztrejtvényt fejtünk, és be is küldjük a megoldást, hogy nyerjünk egy páros utazást, amire nincs már kivel mennünk… Zsuzsának biztosan tetszene, hogy kedvezményesen kapunk színházjegyet, meg lehet zumbázni hetente kétszer, nekem nincs kedvem mások nyavalygását hallgatni, leletekről, időpontokról és vércukormérésről beszélgetni. Meg unokákról. Mintha olyan autókról nézegetnék képeket, amikre sosem lesz elég pénzem. Másról meg nehéz, a fiam azt kérdezgeti tőlem, mint mi az anyjával tőle, amikor hazajött az iskolából: Mi volt az ebéd? Múltkor megmondtam neki, hogy nincs kedvem tovább csinálni, éppen bejött egy kollégája az irodába, a fiamat annyira felvillanyozta a probléma, amiben a segítségét kérte, hogy szinte el is felejtkezett arról, hogy éppen velem beszélt. Kimentek az irodából, néztem a képernyőn keresztül a makulátlanul ragyogó üvegtáblákat, a szomszédos felhőkarcolót, azon gondolkoztam, hogy nem hiszem, hogy az ő íróasztalán lennének fényképek. Tavaly volt ötvenéves, szerintem a születésnapján is este 8-ig dolgozott. Talán néha az irodában is alszik, de nem szoktam faggatni. Zsuzsa mindig kérdezgette tőle, hogy mi a helyzet a lányokkal – úgy érzem magam, mint egy tolakodó nagybácsi, de hát valakinek emlékeztetnie kell őt… – nincs időm, anya, dolgozok – hányszor mondtam én is neki, mikor sakkozni akart, mikor nekem kellett volna mesét olvassak vagy meccsre menjek. Most már mindegy, különben se lenne már energiám hozzá, fogócskázni, meg átkutatni az egész lakást, benézni az ágy alá, fel se bírnék kelni. Az utóbbi időben egyre rosszabb lett a szédülés, volt olyan nap, hogy fel se tudtam kelni az ágyból, egyszer el is estem. Az az izgága szomszédasszony hívta a mentőket, át akart jönni, hogy rám tukmáljon egy adagot a soha el nem fogyó süteményeiből, és hiába nyomta a csengőt. Hagyhatta volna annyiban, de az nem olyan fajta nő, fél óra múlva visszajött, aztán tárcsázott. Ápolót nem akartam, hogy elvigye Zsuzsa ékszereit, meg a húszezreseket a Révai nagylexikon lapjai közül. Megbeszéltük, ez volt a legjobb választás. A fiam kint nézte ki a helyet, onnan is látta a kilátást. A nővérkéknek is tetszik, van egy kis fiatal, az mindig álmodozva bámul kifelé, talán az udvarlójára gondol. Mindig kinézek valamit, ami különösen szép aznap, egy vörösbe hajló fát, egy erkélyt, ahova felfut a vadszőlő, egy különleges formájú felhőt… Azt mondta, hogy szereti, hogy ilyen pozitívan látom a világot. Ameddig a kilátásban gyönyörködik, elteszem a párnám alá a nyugtatót.

‍