.svg)
Újra
Szétbomló sóhaján a végtelennek
kiléptem szálkás árnyékom mögül,
az ajkamon friss dallamok rezegnek,
és újra fáj kicsit szívem körül.
Ha kérdeznéd, mi szülte ezt a csendet,
azt mondanám, egy perc aligha volt,
az őrület futótüzekként terjedt,
miközben tőlünk álmokat rabolt.
Időmet most a lelkem fénybe gyúrja,
mint kisdedet, mellemre vonhatom,
s a versek égi óceánján újra
megjáratom parányi csónakom.
Tovább
Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek.
Fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.
Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.
Mert álmaimnak zsongó vére sürget
tanulni és csodálni életünket,
amíg az ég puhán aláfolyik.
Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,
ringunk tovább szelíden, halk kacajjal,
tovább, tovább a végső alkonyig.
Cabo da roca
(Szikla-fok)
Hol jégvirágok bokra fut remegve,
cikázik szét megannyi fényfolyam,
és szédítő a mélység, s épp olyan,
akárha őrült álmokat temetne,
magába ránt a perc, a bősz jelenbe,
a szikla partján újabb cél fogan,
nem tudni még, miként lesz és hogyan,
de mintha már a messzeség vezetne.
A szárazföldnek, ím, a véghatára,
ki visszafordul, nem talál magára,
vihart idéz a szél, ahogy vacog.
Ha vízre szállsz, tiéd a fény, a fárosz,
ha itt maradsz, merészen érj a mához,
mint Szikla-fokra csattanó habok.
Mint könnyű csészék
Nyakát a sornyi ház behúzta,
de lámpánk sárga fényt vetít,
elmúlt az est, az éhes utca
felfalta kongó lépteit.
A csillagok, mint könnyű csészék
lebegtek városunk fölött,
az állatok nyüszítve nézték,
ha egy lehullt és eltörött.
Az éj: ezernyi csöndből ágbog,
és átfúródik mindenen,
parázs imába göngyölt álmok
szaladtak széjjel hirtelen.
Akár a pőre éj vadásza,
mint aki prédát nem talál,
izzó szekéren nyargalászva
rohant felénk a vén halál.
Cascais
A forró délelőttökön
tolong a fény, vakít,
miféle vágy, erő, öröm,
mely újra nyárba vitt?
Kicsiny piac köves terén
zajos halárusok,
tátong a szél bután, henyén,
s közöttük átsusog.
Szűk út a pálmafák alatt
a partig elkísér,
a féktelen vízáradat,
akár a déli vér,
csapong a sziklafalra, s át,
tanítja szép haláldalát.
A vigasz
Mint pillekönnyű hajnal,
szelíden érkezel,
mosolygó, tiszta arccal
felém a fény emel.
A hangod, mint a bársony,
karmazsin, puha,
és álomszőtte tájon
terül szét ritmusa.
Anyáskodón, te, édes,
letörlöd bánatom,
s ez új napot kedélyes
szavakkal áldhatom.
Neved
Akár egy ősi jeltorony,
a fényt belém taposta,
neveddel írtam egykoron
az éjszakát naposra.
Hiába telt temérdek év,
s csavart hajamba kócot,
ma néha még mesél e név,
felizzik újra csókod.
A nyelv hegyére árkot ás,
amíg falatra rágom,
zamatja, mint az áfonyás
kenyér sötétje számon,
akár a bor, ha forrni kezd,
s neved borong a habján,
zenéje néha rám ijeszt,
hiába is tagadnám.
Magamban őrzöm, elfedem,
ha fájna is, ha bánom,
talán csak égi rejtelem,
talán csak ölnyi álom,
csucsujgat újra, hője szít
az éj söpörte lázban.
De múltam árva könnyeit
neveddel összezártam.
