Újratervezés – A levélnek eleje nem, csak vége volt.

‍

Léstyán Csaba: Apollo

‍
Leülnék veled a tengerpartra

Etéd (Atid) határában,

a szamosújvári (gherlai) börtöntemetőnél

vagy akár Kolozsvár (Cluj-Napoca) főterén.

‍

Te sült halat rágcsálnál,

tudod, szardella (hamsie).

Én lángost.

Értsd, langoș.

‍

Aztán kibontanék egy üveg vörösbort:

lovagiasságom

nagyáruházi záloga (zălog).

Pohár is van –

ószerfia, valódi kristály.

A polgár a Föld peremén is az.

‍

Koccintunk. Illik hozzánk a kép:

naplemente, kékben oldódó

vörös-rózsaszín.

Meg némi sárga (galben).

‍

Nem messze tőlünk,

de olyan közel sem,

a tengerből kiálló templomtorony

körül delfinek játszanak (se joacă).

Nagy lendülettel átvetik magukat

az akadályon – keresztág, kakas,

betlehemi buzogány (buzdugan), helyszín szerint –,

a víz örvényt vet,

emelkedik a szint.

‍

A kukker, kérded.

Pironkodva bevallom –

ilyenkor nincs helye színlelésnek –

azt a rúd párizsit (parizăr) megettem.

Abból készülnek a legjobb távcsövek.

Egy ködbe szőtt, dévaj dévai éjszakán

ilyen pajzán párizsi-látón át figyeltük

a helyi születésű Szent Ferenccel –

értük tetten, ahogy Ő mondta –,

hogy ügyködnek Erdély (Ardeal)

földjén-egén a más-lakók.

Később odaállt mellénk

egy szakállas egyén,

bizonyos Gabriel Bethlen.

(Civil foglalkozása: kísértet. Esetleg: emlék.)

Elkérte a kukkert, hosszan belenézett.

Mindig ugyanaz a nóta, dohogott.

Csak gyorsabb a ritmus.

Kínáltuk, kóstolja meg távcsövünket bátran.

Köszönte, inkább nem. Intett:

Látom, ennek a levélnek (scrisoare) is csak vége lesz…

és ment.

A környék kakasai már készülődtek.

‍

Szétnézek a parton (plajă).

Uszadéknyi nádszál megteszi,

medúzalencsékkel.

Szemedhez emelem a távcsövet.

Figyelünk, előre, vaknyugatnak.

‍

Emlékszel, kérded.

Emlékszem, emlékszem,

nem tudom, mire.

Amikor mi is

bejártuk a világóceánt,

eleveneket hoztunk világra…

aztán egy hullám partra vetett.

Hevertünk a homokban,

algák, csikkek, palackok között,

élő kövületek,

ijedten, légszomjasan (lipsă de aer).

Azon voltunk

utolsó leheletünkig,

hogyan tudnánk a vízbe, vissza.

Pedig csak

lábra kellett volna állni,

mint minden tisztességes emlős.

‍

De végül megtanultuk, mondom. Ezt is.

Jártuk a vidéket árként, át meg át,

mérföldes csizmát varrtunk a földből,

léptünk hegyen, folyón, erdőn túlra

s vissza,

hosszan tapsoltunk

mindennapi hódításainknak (cuceriri).

Jártuk, hej, büszkén, civilizáltan,

míg a talpa el nem kopott.

‍

És most, kérded.

Szád szélén lecsorog a bor.

Nos, úgy vélem,

elkelne pár méretes uszony.

Templomnyi tüdő (plămân) sem ártana,

hadd szökkenjen az égnek,

hordja hátán a napot

a nyomjelző gőzoszlop.

Nem emlékszel? Bejárnánk újra

a világóceánt,

eleveneket és holtakat (morți)

szülnénk világra,

szembeszállnánk, hej,

száz Ahab kapitánnyal…

‍

Ülünk, folyón, erdőn,

üveghegyen is túl,

Atid, Gherla vagy

Cluj-Napoca

zsugorodó jóreménység-fokán.

Szavainkat apró-halpénzre váltjuk.

Bokánk körül kavarog

az örökdagály.

‍