Vári Csaba félkeserűje

‍Kései olvasat, adalék a Vérvegyjelhez

‍

‍

Nem írja sehol, hogy egy alakuló vagy lezárt életművet a könyvek megjelenési sorrendjében kellene olvasni. Anélkül, hogy az okokat firtatnánk, megállapítható: egy alkotó később megjelent műve után olvasni el a korábbit, más befogadói stratégiákat kíván meg. Az újonnan megjelent visszamutathat a korábbi könyvre mint előzményre, megmutathat bizonyos vonatkozásokat a genezisből, miként rajzolódnak ki már abban az új könyv világának poétikai alapformái, amelyek aztán itt továbbíródtak, módosultak, átminősültek, elmélyültek, illetve a korábbi mű utólagos elolvasása új/más megvilágításba helyez olyan aspektusokat, amelyek az új opusz felől értetik meg azok előzményi mivoltát.

Nincsen ez másként Vári Csaba köteteinek olvasása kapcsán sem. A Kávé, félkeserű című első kötetét a Vérvegyjelről írt kritikám után sikerült megszereznem és elolvasnom, és úgy vélem, ez az utólagos olvasói tapasztalat néhány olyan észrevételt eredményezett, amelyről számot kell adnom, hogy teljesebb legyen az, amit a Vérvegyjelről, egyáltalán ennek az egyedi hangú, a magyar irodalomtörténet létköltészeti hagyományába ágyazott poétikáról gondolhatunk. Már csak azért is, mert a 2008-ban megjelent könyvet nem (sem) kényeztette el figyelmével a kritika.

Ami szembetűnő Vári debütkötetében, az az, hogy már abban kész van a versbeszéd mély alaptónusa, amit továbbvisz a második könyvben – a versek fegyelmezett formanyelve, a tömörség, a szűkszavúság, a megírt sorok között megszólaló csendből fakadó dráma, amely megállásra és újraolvasásra készteti a befogadót. A négy részből álló könyv egy- és kétszavas cikluscímei jelzik (Majdnem egészen; Ezüst; Félversek; Hontalan dolgok), a versek pedig igazolják, hogy a szerző számára a nyelvi brillírozásnál fontosabb az eszköztelen-dísztelen megnevezés pontossága. Amint az is, hogy akár rövidebb, akár szabad áradású, hosszabb versben szólal meg, minden szó, költői kép, alakzat, a rím vagy annak hiánya poétikailag funkcionális legyen, tűpontosan működjék, még ha eme törekvés ellenére a szabad versekben itt-ott ziláltságot is mutat a verssorok egymásutánja. Ez a megalapozás aztán tovább csiszolódik, összeszedettebbé, letisztultabbá válik a Vérvegyjel klaviatúráján.

Vári már kezdő költőként nem félt nagy költői témákat sajátra hangszerelni, mint anya, apa, szerelem, élet, halál. Úgy tűnik azonban, hogy a két könyv között eltelt idő mintha magának a megélt időnek a lenyomatává is tenné az utóbb megjelentet: mintha a Kávé, félkeserűben az apa és anya alakja nem lenne annyira vagy nem úgy hangsúlyos, mint a Vérvegyjelben. Előbbiben a gyermekkor visszahozhatatlanságához kapcsoltan drámai ugyan a szerepük (Szakítás), utóbbiban ez a dráma már baljósabb, elvesztésük tragikuma elválaszthatatlan a saját életidő végességének tragikumától.

A szerelmi kapcsolatban felismert társnélküliség, a magány, az, hogy teljes valójával függ a másiktól, és képtelen együtt élni a kedves hiányával, a Kávé, félkeserű felől olvasva szintén következmény. A könyv egyik legbensőségesebb szerelmi vallomása, az Ötperces óda azt mutatja, hogy a beszélő őszinte érzelmeinek megvallása emberi-alkotói szükségszerűség, ott munkál benne a hódolat, az odaadás („A kávéspohár / még őrzi ívét ajkad / vonalának.”), de még nem létkérdés, mert őrzi még az én a saját integritását: „Párnára hull a fej, / gyülekeznek a forró szemhéj alatt, / és szárnyra kelnek / az álmok. Mosolyog a / világ / benned. / Mit mondjak még? / Szeretlek.” Képes még a könnyed játékra, az udvarlásra is, ebben a kötetben az én–te kapcsolat vagy annak hiánya még nem (lét)függőségi viszony (Rajz). Talán itt teremtődik meg – egy oximoronnal élve – az a bensőséges distancia, amely mint előzmény, mint poétikai background megérteti, miért sikerül a Vérvegyjel lírai énjének úgy személyesnek lennie, hogy intimitásra törekvése ne legyen zavarba ejtő, hogy megvalósuljon és megőrződjék a személyest egyetemessé tágító érzelmi tartományok költőivé tételének a folyamatában az (elsősorban nyelvi természetű) egyensúly, kimértség.

Induló költőtől pedig egyenesen merész, Vári esetében azonban sikeres költői vállalkozás, ahogyan az élet és a halál kérdését fókuszba állítja. Már ebben a kötetben megrajzolja későbbi számvető, létösszegző verseinek alapformáit, már itt előkészíti azt, ami a Vérvegyjel központi problémája, a lírai én attitűdjét, magatartását meghatározó sajátosság lesz. Vagyis annak térképét rajzolja meg a Kávé, félkeserű, ami a Vérvegyjelben nagyon hangsúlyos: hogy a létezéssel kapcsolatos megállapítások a versnyelv karakterét meghatározó sajátosságokká válnak. Mintha már itt felismerné és meg is jósolná az alkotó, hogy az alkotás, a költészet lesz évek múlva az egyetlen kapaszkodó a léthiánnyal szemben, hogy a versben létezés, verssé materializálódás válik az én egyetlen esélyévé a(z) (időleges) megmaradásra a halál közelségének, a felejtésnek a fenyegető közelségében. Az, hogy ezt a léttel, létköltészettel kapcsolatos kínzó dilemmát a Vérvegyjelben Várinak sikerül egymástól szétválaszthatatlan tartományokként tárgyalnia, és sikerül olyan nyelven megszólaltatnia, amely verseit József Attila, Pilinszky János, Szilágyi Domokos, Baka István és mások poétikájával rokonítja, annak köszönhető, hogy – mintegy a tudatos építkezés jeleként – a Kávé, félkeserűben már kirajzolódnak ennek a törekvésnek az előjelei. Ennek egyik vonulatát a kortárs élő költőtársaknak (Király Lászlónak, László Noéminek, Karácsonyi Zsoltnak) vagy elhunyt költők (József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella) emlékének ajánlott hommage-versek képezik, a másikat a szerepversek, amelyekben a vers címében megidézett költő hangja adja a lírai én tónusát. Ilyen például a Szilágyi Domokos utolsó monológja vagy a (Walt Whitman), de az hommage-versekhez soroltak közül is néhány opus szerepversként is felfogható. Ezekben mintha Vári még csak szoktatná szívét a saját halál, a saját létrettenet, a halálközelség gondolatához és annak közvetlenebb kimondásához. Mintha ez a saját hang itt még mássá váltan, költői gyakorlatként másnak a szerepében artikulálódna, ami – eme önóvó gesztus ellenére – tagadhatatlanul az övé, és egyértelmű jele annak, ami a Vérvegyjelben evidencia: az élet–halál tétje a költészet tétje is, és fordítva. A Szilágyi Domokos utolsó monológjában például így: „ősz van és lassan este lett / nem telik több reményre már / győzhet a fájdalom az értelem felett? / valaki ennek is végére jár / szél indul / összegyűrt fák / alatt dér-verte élet / én meghalok jó éjszakát // harmadnapon feljő az ének”.

A fenti aspektusok számbavételén kívül nem lehet elmenni a mellett a nyilvánvaló ok-okozati (vagy az én olvasási sorrendemben: következmény-előzmény) kapcsolat mellett sem – amely ugyancsak a két könyv szoros poétikai összetartozását, egymásba épülését érzékelteti –, hogy a Kávé, félkeserű utolsó két ciklusának önreflexivitása [„valami jó kezdő sor kellene” – (félvers)] és motívumhálója (test, távolság, kedves, én, nap, éjszaka, idő stb.) olvasási iránytól függően mintegy közvetlen poétikai előkészítője/háttérbirodalma a Vérvegyjel poétai-poétikai világának. Nem beszélve arról a szövegek diktálta szerkesztői telitalálatról, hogy Gáll Attila az első kötet utolsó ciklusának címével született új verset, a Hontalan dolgokat tette a három ciklusból álló (alig elég; némaversek; posztumátumok) új könyv lírai prológusává. Ez a gesztus is jelzi, hogy egyfelől a létrettenet, a kiüresedéstől, a magánytól, a haláltól való félelem, másfelől – ennek ellenpontozására – a költészetbe, a nyelvbe való kapaszkodás egyetlen esélye, értéke mindkét könyvben sajátja Vári Csaba létfelfogásának, poétikájának, hogy valójában már az első könyvében kész költő volt, a kezdők kevés esetlegességének bájával. Mert ha megnézzük, lírai alapállása, alkotói nyelvkezelése, -tudása a két kötet között nem mutat lényeges különbséget, mint inkább apró elmozdulásokat, a versbeszéd egyre szikárabbá válását, letisztulását. Ez nem a fejlődés hiányát, hanem az állandóságot jelenti, azt, hogy Vári mindig ugyanarról beszél, egyre veretesebben és pontosabban, mert egyre mélyebbre rántja őt egy szellemi-lelki spirál, amelybe magával rántja olvasóját is azzal a hittel, hogy ennek a befelé csavarodó spirálnak a mélyén feltárul valami vagy valaki: legyen a neve remény, legyen a neve Isten, legyen a neve szépség. Bízom benne, hogy ennek a gyötrelmesen kiküzdhető szépségeszménynek a lenyomatai lesznek Vári Csaba ezután következő versei, újabb kötetei is.

‍

Vári Csaba: Vérvegyjel. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2022.