Varjúföldje

‍         „Olyak leszünk, mint megkopott legendák”

                                 Kovács András Ferenc

Mert ez megmaradt.

Vár-vár. A finn varnis

és a latin cornix.

Mintha tágasabb lenne az otthon,

mint amire számítottunk.

Nem csak látni, szinte hallani

aranyékszer csillanását

ebben a kongó geometriában.

Sohamár, sohamég.

Ez a vár, tovalépsz.

Ez megmaradt.

Nagybányától Sztánáig

a mégis derűs viharfelhők.

Árnyalatnyi különbséget jelent

itt most megtorpanni.

A dombok éhesek,

elnyelik a vándorló húst.

Jó most itt maradni.

Meteorológusok térképén

apró örvények. Ez maradt,

valami csodás, felsőbb rend.

Korok, törzsek, varázslatok.

Fejben összpontosuló,

fényes hernyócsavar.

Ahogyan a pálca megsuhan

és kegyelmező talajba gyökerezik a láb.

Sohamár, sohamég.

Ez a vár, tovalépsz.

Kilógó lóláb.

Egy megnyomott sz betű.

Ruletti csend.

Kényszerből elkövetett

magabiztosság. Mellkasunk

a kakasoké, szárnyunk:

nem holló-, varjúszárny.

Énekünk a hazafele ballagó

csuklyás paraszt éneke.

Hol él a halál?

Sohamár, sohamég.

Ez a vár, tovalépsz.

Számigálunk, szezám, tárulj,

előszoba, lépcsőfokok.

Saját világok nyílnak.

Katakombák magánkönyvtáraiban,

képzeljük el, ahogyan Edgar Allan Poe,

T. S. Eliot és egy erdélyi építész

tarotból olvas arról, hogy ki fogja megírni

minden idők legballadásabb

elbeszélő költeményét.

Tanításuk: ne játssz a hiánnyal úgy,

akár egy kozmopolita zsonglőr!

Sohamár, sohamég.

Ez a vár, tovalépsz.

Kollektív álmunkban

gyakran felmászunk a tetőre,

és hallgatjuk asszonyunk hangjában

egy előző asszony nevetését.

Csak az a csönd, csak az a zaj.

Bőrén a hátrahagyott repedések,

körvonalazódik régi bája.

Kollektív álmunkban

egy fiatal felnőtt lézeng

homokvár és kővár között,

ahogy játszik, úgy teremt,

nem tudja, hogy a babrálás:

maga a szépség. Szerény alkotó.

Sohamár, sohamég.

Ez a vár, tovalépsz.

Isten a varjúföldbe vágja hatalmas ásóját,

megforgat benne mindent, földet, dombokat.

Megforgatja bennünk a hiányt, a hiányt.

A felhőkről pedig érdemes tudni,

hogy pusztán lábatlan hegyek,

csupán hegycsúcsok.

Mi is olyanok vagyunk,

mint egy befejezetlen hosszú vers.

Molylepketaxi, éjszakákon át.

Óda a női farmerzsebhez.

Háromlábú szék, szelíd bestiárium.

Sohamár, sohamég.

Ez a vár, tovalépsz.

Kásás szemgödörben ébredezik

túl későn, tévelyegve, a reggel.

Kifésüli hajából kutyák csontjait.

Mert ez megmaradt nekünk. Vár-vár.

Se nap, se jel, se csillagok.

De teknős, de páncél.

Ne induljunk a felhők felé

vagy valami egyéb légmozgás

irányába. Nézzünk körül.

Milyen más most itt. Jó most itt.

Vár-vár. Varjú-varjú.

Völgy és hegy, tehát a szögfüggvények,

mert nem létezik bejárható táj.

Csak számba vett kilométerek,

csak az út mentén csaholó kutyák.

Nincs egyéb hír.

Határaink: egy szigetország határai.

Hajnalban érkeznek bőkezű csónakos gyilkosok.

A vers a sztánai E-MIL-tábor Varjúvár-látogatására íródott.

‍