Ezerkarú Jézus (Iisus cu o mie de braţe)

Soó Zöld Margit: Este

(részlet)

Előhang

Engem nem vittetek le, a mélybe,

József és te, Nikodémusz,

Föld, aki jó vagy, és könyörületesen

mindent betakarsz, engem nem takartál be.

A puskagolyók úgy folytak a vállamon, mint a vadméz.

És a hó, mindközönségesen tiszta és gyógyító,

lerakódott megfagyott homlokukra;

csak az én homlokomon olvadt el.

Szememen megmaradt odakarcolva az a fény,

mint egy kép, ami megrémíti a tükröket

és megdermeszti az ezüstöt.

Hallom álmomban éberlétben, hogy töltik a puskákat, és felriadok.

Kiáltok, intek, hogy megóvjam őket, de hiába.

Meghalnak bennem, ismét és mindig.

Ahogy Jézus feláldozza magát minden vasárnapon

az oltáron.

Történjen bármi, fogaim közé veszem a húsomat.

Már tudom! Arra szántak, hogy meséljek.

Így eljött az idő, hogy bocsánatot kérjek

Vétkemért, hogy élve maradtam.

A gyermek-bárány balladája

Barackfa virága,

ne nyílj ki korábban,

ne engedd, hogy elhívjon a hó fehérsége.

A hó egy más fának a virága,

amelynek ágain

barackrügy, meg ne nyílj.

Hagyd a szélfúvásra a hegy útját,

hagyd a napra a tej útját

és az esőcsatornákra a házak zokogását.

Mert különben, barackvirág, édes belsőd

mint a kereszt fája,

mint a vizek fényessége,

már nem fog megérni.

Bárányka-gyermekecske,

ne engedj a napjaidból

azoknak, akik nem tudják,

hogy még élni fogsz,

azoknak, akik elfeledték , hogy a te húsodból

rohannak, a semmirevalók, lakmározni.

Bárányka-gyermekecske,

Sugár-villám sújtott, golyók döftek át,

lánctalpak tapostak szét,

ülj le velünk a keresztútnál

és adj elemózsiát édes testedből,

amikor a bárányok fizetik meg

a földi átkot,

amikor a gyermekek meghalnak

a szüleik előtt.

A szó, mely gyilkol

Emlékszem: december huszonnegyedikén

a fény furcsa volt, mint a világ kezdetén,

amikor a szó az, ami.

Amikor a halál szó éppen halált jelent,

a golyó szó öl, és a vér szó

valóban vér.

A szájból nem marad egyéb, mint egy forró viaszfolt.

A szavak kitörnek, mintha a halász

felhasítja a hálót, hogy a halak kiszabaduljanak,

mintha az emberhalász szétbontja hálóit.

A testetlenek, a kimondottak, keringenek a világ felett,

az ajkakra, a szemhéjakra és a mellekre vetik magukat,

bármire, ami lehetségessé teszi a hallgatást.

Alászáll egy harang, egy tömlöc, egy megfordított fül,

ami arra kényszerít minden gondolatot, hogy hallja magát.

A szó átlüktet a halántékokon, átfütyöl az orrlyukakon,

felrobban a szívekben. Nem tudsz védekezni.

A testet öltöttek letérdelnek a testnélküliek előtt.

Bármelyikre mutatsz, hogy bűnös, túl kevésnek tűnik;

fél évszázad óta túl sok vétek nyomja vállainkat.

És akkor azt mondom magamnak: a szó volt a legnagyobb gyilkos.

Be nehéz küzdeni ellene a hallgatásaiddal.

Be nehéz éppen azt megtalálnod, akitől bocsánatot kérhetsz.

A kifalazás áldozathozatala

Végül éreztem, ahogy a fal elkezd

kinőni belőlünk.

Csontjaim voltak a falam kövei,

verejtékkel, összetört álmokkal,

szó-törmelékkel egybetapasztva.

A szemek, lesütött pillantásaik, kizöldültek ölükben,

mint az őszi kamilla.

A falnak csak belső pereme volt,

nem tudtál felmászni a lőrésekhez, hogy kitekints.

A másiknak az arcát vöröses arcfestékkel borították,

mint a vidám holtakat:

egy vakolat-szöglet se bukkanjon fel

és mindenki maradjon a falával minél magányosabban.

Néha a lélek áthatolt a repedéseken, ki, a fényre,

mint egy verejtékcsepp a halántékokon,

mit letörölsz, szégyenkezve, sietve.

Ellenszegültem, emberi erőmmel –

eltávolítottam a rácsokat, mint a holdat, nézve,

hogy maradjon kerek,

a falra véstem a tiltott szavakat,

mert, ki-nem-mondva, elfelejthettem volna,

belülről ütöttem a kapukat, mint egy furcsa várban

amely önmagát ostromolja.

Itt igazi hősök haltak meg

Aki nem hallotta egy puska nyekkenését, amikor töltik

egyenesen a saját mellének szegezve,

az nem tudja, mi a hallgatás.

Amikor a levegő kiürül köröskörül: az ujj, mely megnyomja.

Füleim feszültek. A fülekből vér folyik.

Rohanunk. Egy vagyok talpam nyomaival,

A kiáltás az egyetlen suttogás, ami még hallható,

Egyetlen bizonyossága annak, hogy még élsz.

A halál közöttünk táncol. Nem siet, lassan válogat.

Abban az életkorban vagyunk, amelyben szerethetjük,

mint egy szép nőt.

Az összezúzott ujjak egyberándulnak, mint egy madár karmai,

kapaszkodni akarnak, valamit még meg akarnak fogni,

egy maroknyi földet vagy füvet.

Köröskörül csak verejték és vér, síkos aszfalt,

semmi, amibe belekapaszkodhatnál.

Az aszfalton a halál egy perccel korábban érkezik.

Majd meghallottam a lánctalpak csikorgását és a föld hangját,

amint felelt a mélyből.

Olyan voltam, mint egy víz, amely kettényílt, és a kocsik

beléptek utánunk a tenger közepéig.

Valaki e helyen azt írta később:

„Itt igazi hősök haltak meg.”

Azonban mi volt az az igaz? Ki fogja valaha is kimondani,

és hánynak adatik meg közülünk, hogy hallja,

amikor saját kiáltásukat sem voltak képesek meghallani?

Szorul a kör, és belsejében semmi sem véd meg bennünket.

Annyi, hogy láttam, amint a közepén alászáll

egy angyal, fejével alant.

Minden szárnycsapásával jobban befúródott a földbe,

a világosságból minden vergődésével a sötétség felé húzott bennünket.

Azon a napon mindent végigvittek,

csak a megváltást nem.

Áldozat és hóhér

Láttam a kövezetre folyt vért.

Majd láttam a bennünket körbekerítő pajzsok felett,

amint felemelkedett a zászlajuk. Vörös volt, mint a vér.

Azt hittem, hogy így szokták siratni halottaikat,

de az egyenruhákon nyoma sem volt a vérnek.

Repedés sem volt rajtuk, mint akik díszmenetre készültek.

Sebeink cseppjei sem érintették őket.

Tehát nem siratták halottaikat. Csúfolták a mieinket.

Minden sebünk olyannak tűnt, mint egy zászlajuk,

Minden halott vöröszászló-vivővé vált,

mi a szívbe vagy a homlokba volt szúrva.

Valaki már születésünkkor a rosszat a szívünkbe ültette,

és most diadalt ült, kisarjadva nyitott melleinken át.

Zászlajuk vörös volt, mint a vérünk,

hogy ne lehessen megkülönböztetni a hóhért az áldozattól.

Szerelemdal az Egyetem téren

Mindenképpen megláttam volna őket,

még ha szemeimet az öklömmel zártam is volna be.

Egyenruhát viseltek, ahogy a fák,

amikor nem lehetnek nádszálak, törzsekbe öltöznek.

A víztömlőkkel a kövezetet célozták, de a vér,

lévén erősebb a húsnál,

nem engedelmeskedett.

Meleg gőzzé változott és a gomolyagok vérré változtak.

Akkor az Egyetem teret elneveztem azon helynek,

ahol a gőz a vérrel találkozik,

úgy, hogy már nem tudtam, az kinek a sebe:

az emberé vagy az égé,

az ég atyjáé vagy az ember fiáé.

Képzeld el: amikor látom a halált a közelben,

amikor a vas megrozsdásodik, kimutatva, mint minden állat,

a vérét,

őrült kedvet érzek, hogy szeretkezzem veled.

Íme, mondom magamnak, a bennem levő élet lázadásának

legegyszerűbb kifejeződése.

A gyászszertartás – az első állapot

Jézus, Te,

Ama ezerkarú,

Túl kevés egyetlen élethez,

Túl sok egyetlen kereszthez.

Az ember nem születik

Soha egyedül.

Együtt születik az angyalával,

Bűn nélküli, édes ölelés.

Együtt az első

Nagyon emberi bűnnel

A teremtmény szétszakad születésekor

Az angyal meghasad, felemelkedik a levegőégbe.

A romlásból, Uram,

Emeld fel életem,

Fogadd el tiszta, szabad

Felem-részét a Szentlélek palástja alatt!

Dicséret a bűntelenek

Eltemetésének,

Kis sírba ültek együvé

Angyaluk mellé eltemetve.

A mennyei hadak

Most alászálltak,

Hogy új gödörbe zárják, mint egy embert,

Fényes arcút, a meghaló angyalokat.

Hol van az ég

És hol a föld,

A búzaszem két szála

Egyesül, hogy lefektesse a testet.

Jézus, Te,

Ama ezerkarú,

Túl kevés egyetlen élethez,

Túl sok egyetlen kereszthez.

A gyászszertartás – A második állapot

Valóban,

Már nem tudom, melyikünk halt meg,

Látom körös-körül a földet és az eget, de mégis,

Soha többé nem leszek ugyanannyira élő.

Aki kopog

A vár kapuján, a szemöldökgerendán,

Nem kérdez, ő a kérdezett:

Ki vagy, szomorú lélek, és mit akarsz?

Hogy megújítsuk

Az emberek megtört természetét,

A halállal megsebeztük testünk, szándékosan,

Tehát ne sirassatok, de jól gondoljátok meg!

Gyertek, énekeljük

A halált, amit érdemes megélni,

És tárjátok ki a szív ikonosztáz-főajtaját

Befalazott vérrel.

Mennyi béke

A puhaszárnyú egekben,

Elhozzuk nektek, alászállva a gerendáról.

Ha nem fogadjátok el, restelkedjetek előttünk!

Édesanyánk,

Tüköre a képnek, ne sírj többé,

Kezedben, bármily erősen fújna a szél,

A gyertya lángja nem aludna ki.

Illendő tehát,

Hogy szebb arcmást adjunk, mint az összes ember

Néked, ezerkarú Jézus,

A világnak, amelyért még képes vagy szenvedni.

Valóban,

Már nem tudom, melyikünk halt meg,

Látom körös-körül a földet és az eget, de mégis,

Soha többé nem leszek ugyanannyira élő.

CSORTÁN FERENC fordítása

Varujan Vosganian, író, költő, politikus, 1958-ban született Krajován. A Romániai Örmények Szövetségének elnöke, a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. Számos vers- és prózakötet szerzője. Műveit több mint húsz nyelvre fordították. Legutóbbi kötete: Copii războiului (A háború gyermekei), 2016.

‍