(Végtelen Hotel, 101-es szoba) (Versek

(Végtelen Hotel,
101-es szoba)

‍

Beengedik a filmeseket,

lebegnek, mint az alvajárók,

ünnepélyesek,

mint Armstrong a Holdon.

(Pedig nincsen itt semmi több,

mint egy homályos katedrális

szegletében:

emberszabású kereszten –

a magány aurája.)

Csalódottan nézik

a kínzókamra hercegét,

veszik a kamerák

a székhez kötözött csöndet.

A verőlegények oltárát,

a szadista imák füstjét –

szívják a kamerák

a minimalista tárgyak

néma pszichopátiáját.

Nincsen itt semmi több,

mint a sejtek nyomornegyedeiben

élősködő visszhang, egy kalapács

zongorajátéka a fogsoron;

az önmegszüntetés kudarca,

a fájdalom nyomán

visszamaradt háttérsugárzás.

Valaki közülünk arra gondol,

hogy a mennyország egy olyan pokol,

ahol elfojtották a tüzet,

s a vallatólámpát lecsavarták.

(Parapír)

‍

A költészet: költözködés.

Véget ér éppen a vámpírok bálja.

Olvadoznak a kísértetek.

Az illúziók hazavágynak.

A tó üres. Hulláma maga a város.

Te is egy utca vagy. Költözik –

áthajtott rajtad az éjszaka.

Amit ő itt hagyott, az vagy.

Szemed a kormányon. Te-

kergeted a holdat. Tekeregsz,

jótakarsz, alvajársz. Utazol:

járod a pillanat udvarát.

Tudni véled, hogy mi jő. Ha

házad lesz majd a kéklő üresség,

hattyúvá változnak a lányok.

Égő hajukat fésülik a szörnyek.

(A vadász)

‍

A figyelem sátorban lakik.

Nem ritkán a holdon.

Vastagon belepi sátrát a holdpor.

Édesanyám, mondja a figyelem

a fénynek, de a következő pillanatban

ismét a földön találja magát.

A kifizetetlen villanyszámlák között.

Ekkor, minha csak őshonos volna,

átvonul a színen egy fehér elefánt.

Besétál szépen a porcelánboltba.

A figyelem céloz, és meghúzza a ravaszt.

Sosem ér haza.

Örökké úton van az a golyó.

‍

(Nomád)

‍

Nem megy. Nem mehet. Sehová innen el.

A vándorok zászlaja betakarja.

Színek és szárnyak melegítik

áramvonalas, hangjegy alakú testét.

Mindegyre fölnéz:

mi törhet össze ennyire érintetlenül?

Rokon értelmű szilánkok

ragyognak mindenütt.

Mintha csak havazna.

Földet érnek a pillanatok.

Özönlenek a semmiség katonái.

Állj be a sorba, pajtás.

Az olvadás dallama fölszáll.

(Konyhazaj)

‍

A túlvilágnak,

hogy mennyország lehessen,

lennie nem kell.

Az igazságnak,

hogy mélysége legyen,

ágyban a helye:

odafent, sehol,

vagy mélyen a föld alatt.

De csendben maradni,

mikor a konyhában

csörömpölnek a véredények –

ki képes erre!

Egy angyal, ha felébred,

azonnal fotózkodni kezd,

megosztja fényét

a szentjánosbogarakkal.

Pedig egy angyalnak lennie nem kell.

De ebben a konyhában

ki képes erre?

‍