Versek

A boszorkányfeleség panasza

Fésülködöm, és úgy nézek a saját szemembe,

mint a nő, akit hamarabb vettek feleségül,

mint hogy beleszerettek volna, és amikor

megtudja, széttárja a kezét: most már bosszút

se lehet állni.

Hazajön a férjem, árnyéka végigvágódik az előszobán,

beömlik utána a lemenő nap, vállán félholdat hord.

Egész nap almát szedett, arca átvette pirosas színüket,

kásás lenne a húsa, ha lehámoznám róla a bőrt.

Éjjel meg a csillagok lesnek minket,

nekem, mint a halál, olyan az éjjel,

megelevenednek halott kőzetek,

és megdermed minden, ami véres és meleg,

mit kezdjek egy szótlan sziklatömb-férjjel,

elhagynám, csak utamban állnak a korhadt keresztek,

a kőkerítés, és hogy újabban áttetsző a lábam alatt a talaj,

szédítő, kékes, és göröngyök, vakondok iramodnak felettem.

Visszafelé beszélhetek, senki meg sem hall,

nem ért meg engem.

Leleplezés a kert végében

Úgyse értjük meg egymást soha.

Ennyi marad, egy horzsolás szegélyén

babrálni tűvel, mintegy véletlenül találni

a sebbe. Nem akartam. Dehogynem.

Hány és hány krumpliemberkém kelt útra

a napnyugta felé, mert azt mondtad nekik,

az egy kapu az ösvény végén a kertben?

És hogy ácsingóztak a paradicsomok, a túlsúlyosak,

mintha tokás kisfiúk irigykednének rájuk?

Hány torzszülött répa csüngő péniszét törted le,

nehogy megrontsanak a sziámi iker-gyökerek?

Igen, ez lett belőlem, édes lányod, így is

hívhatnál, de csak akkor, ha szidsz.

Mifelénk egyedül én propagálom

a szókimondást, miközben a kukoricaangyalok

haját fésülöm, szálakra szaggatom a csuhét,

micsoda szőke lobonc, hogy szikrázik,

amikor tűzre vetem, a játékok így végzik mind.

Nagy Márta Júlia: 1982-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Kötete: Ophelia a kádban (JAK-füzetek, Budapest, 2014).

‍