.svg)
Dobribán Emil: Nimfák az erdőben
geopolitika
nem túl igazságos
a homokba írt névvel a dagály
a hold nem oszt fanzint
nem aktivizál az elesettekért a lábnyomok
megcsalják az öntudatot péntek
semmiféle jelentősége nem lehet
lehetnél diktátor robinson crusoe lehetne
minden önrendelkező
a szitakötők eret vágnak a szélen
átcsap a hullám
kitapasztaltam
hogyan hoz esőt a füst
az eső átrendezi a kilátást
a rovarok menekülni kezdenek
kijönnek a partra a tengeri szörnyek
intimidálni
egy időben azt hittem a föld senkié
a kontinens közömbösen tágul nyílik reped
a vihar kimossa a divergenseket felfeslik a szövet
a jelenlét halandó az arcnak nincsen tükre
hősünk is tiszta szívvel kezdte
álmait ellepték a hangyák
így tanul meg az ember kosarakat fonni
talán nem is éltem soha máshol nem politizál
az emlékezet
vagy csak az politizál
isten kegyelméből kivilágítják az éjszakát
az égő pálmafák
ballada
indigókéknek mondanám egyébként nem szín
csapásra véget ért a szenvedés
emelkedtem láttam a rémületet az orvosok arcán
nem láttam nem úgy ahogy látni szokás
mindenhova láttam a kórház falain túl
new yorkban valaki ugyanígy
shanghai-ban bombay-ben aztán mindenünnen jöttek
instant kilövések a kék bolygó vizei fölött
szétestek a molekulák gyerek család karrier
és akkoriban nehéz helyzetben a hullámzó tengert
próbáltam vizionálni hogy megnyugodjak
mind hazugság akkor az jutott eszembe hogy
nincs hogy megmagyarázzam nekik ráhagyom
átalakul minden
semmi nem változik
soha nem éreztem ilyet
nincs biztonság mert nincs veszély sem
nem ismertem ilyen nyugalmat
nem maradt belőlem semmi csak az igazság
és az idő például nem tényállás hanem anyag
mederben tartják a frekvenciák
hangból lett minden és csak áramlik
ami rögzül az meghal hogy áramolhasson tovább
így képződnek a fekete lyukak
valaki alkotni akar valami maradandót gravitálni kezd
és végül összeomlik önnön súlya alatt
és elszabadul
felismeri valójában végig erre vágyott
először nem érdekelt a fényforrás
jobban lefoglalt az üres űr kilengtem távolodtam
mintha a szemem sarkából húzott volna vissza
az ismerős dimenzióba beszéltem valakivel
mintha anyámmal de nem próbált
meggyőzni semmiről csak az opciókat
vázolta fel
olyan anyásan mintha simogatna
ami szilárd nem szilárd a benne foglalt mozgás
kifinomultabb csupán
egyszerre mindent
tudtam követni félelemnek nem volt emléke sem
csak a megnyugtató szégyen
minden amit másokkal valaha tettem
kívülről látszott meg bennem
nagyon sokáig merengtem
a sűrű kék semmiben
végül tudatos döntés volt engedtem a csábításnak
visszafordultam a fény felé
nem sóvárgás nem vágy inkább ígéret
nem feltételes se hazug se igaz csak ami jöhet
és ahogy jöhetek
már a testből láttam mielőtt funkcionálni kezdtek
érzékeim előbb a lemondás és félelem az arcokon
és a buta öröm amikor az áramütésektől
remegni kezdett mindenem
összeszartam magam
minden kiürült belőlem
azt mondták fél percig voltam halott
de én még soha nem voltam ennyire
eleven és végtelen
illetve mindig voltam
csak megtévesztett a testem
Bardo Madin maga sem emlékszik, mikor is született. Tanulmányait Tamarínban végezte, vagy csak jelenleg él ott.
