Versek

Siklodi Zsolt: Lélek

Bizonylat egy éjszakáról

Kondenzcsík-pórázon vonszolja az idő az

emlékképeket, melyek folyvást

visszahullanak belém. Fel-felvonít

a felhők mögött párzó napkutya.

Idegen anyámban idegen lettem. Puha

kosarába kapaszkodó kínkóróköteg.

Lopva zsigereltem magamnak egy csipetnyi

életet. Felbőszült teste lepattintott magáról.

Felhőesszé az Atyaúristenhez címzett fogadóból

Bevezető Meg ne irigyeljétek a felhőket,

mert azok igen változékonyak,

porózus testükben izzik és fagy a víz,

bízni bennük soha nem lehet.

De ha mégis úgy döntötök, hogy csakis felhő,

semmi más, akkor tudnotok szükséges,

ez a kívánság fel fog emészteni benneteket.

Így hát virrasszatok, csak virrasszatok.

Első felhő

A menny öleléséből szinte észrevétlenül

bomlik ki az a hamuszínű perc,

melybe hitemet vetettem.

Csak az időben bíztam eleitől fogva,

de megcsalt engemet,

s most árva csikóként

fekszem a vihar fényeiben rángatózó

mező földméhe fölött.

Második felhő

A csupasz dombokra erdőt rajzol a képzelet,

és ott egy ismeretlen, ki még napfelkelte előtt

szívet varr minden kőszoborra.

Időavarba süppednek a létezők.

Harmadik felhő

Szigetek emelkednek ki az égboltból.

Először a föld, majd a fák,

aztán a virágok, végül egy fakéregből

készült léghajó.

Hajnalban, a növények fedezékében

békésen alszanak a megszentelt, ősi állatok,

vérük gőz, húsuk szeplőtelen víz.

Negyedik felhő

És felsül az égre minden titkos gondolat,

szelek kergetik az álomtöredékeket,

lassan megnyílik, kitágul

egy alagút, benne örvénylenek a szív

hordalékszilánkjai. Az idő tévedhetetlen

lasszóvá formálja önmagát.

Ötödik felhő

Akkor a felhősintérek pórázra fogják

a kósza párakutyákat, a gondolat e csíráit,

feltekerik a földet és eget,

majd Kerberosz elé vetik,

hadd cibálja káosszá a színes szálakat.

Bujálkodik a sötétség. Kacag.

Nagyon szeressetek.

Emberi történet

Körülvettek már engem a sóbálványok,

négy lábra ereszkedett itt minden élet.

Gyolccsal kötözöm ezt a kettészelt hajnalt.

Nyerítő bozóttüzek. Mindjárt ideérnek.

Önarckarc

negyvenhárom éves

föld alatt lobogó

maga előtt alagutat álmodó

szubverzív

néha talán valóban létező

szóragozó fajankórigó

Oldás és kötés

Az árnyékokat mind odakötöztétek a földhöz.

A testeket szétszórtátok, mint a pelyvát.

A tengerre csak evező nélküli csónakokat bocsátottatok.

Mire vártok még? Ne virrasszatok tovább.

Pihenő

Tagjaimban vándortüzeket szít a láz,

szívem ázott kenyérként szertehullik.

Állok, csak állok itt a fényben,

és a mélyből feltátog az álmatlan idő.

Mézhurok

Függőágyam két villám karcsú

húrja tartja. Így vagyok szabad.

A kötelet, mit nyakamba szép kezek tettek,

mindig ledobtam,

messze repült, sárba csapódott

a mézből font hurok.

Néha mégis rettegek, bányaomlás

robajára pattan ki szemem,

és borostyánba fúlt növények pora ül nyelvemen.

Írni vagy élni

Édes-egy-jó pincérkém,

e kettőt egyszerre kérném.

*

És a ti virágaitok felfénylenek a sötétségben, és nem fogjátok tudni, éjszaka jön rátok vagy nappal, és megértitek a növények sírását, nevetését, akkor végre túlléptek a gravitáción, egy húron pendültök majd a Szaturnusz gyűrűjével, és ha nem is vagytok, majd lesztek.

Egy beteg poszméhhez

Poszmélységek, ó, poszmagasságok,

poszmolyság és passzmolyság!

Könyv- és virágmolyok között elenyésző a különbség,

talán egy potrohszőrnyi csupán.

Az Elíziumi mezőkön mindannyian együtt

száguldozunk majd a vörös napernyők fölött.

Vagy ki tudja? Barátom, felhőkre fel!

‍