Versek

Pinczehelyi Sándor: Sarló és kalapács. A. GYŰJTEMÉNY – Alföldi Róbert fotógyűjteménye jóvoltából.

korlátaink

fogást keresel az időn amikor a sárgadinnyés

parmezános reggelek nyomába eredsz:

a tikkasztó jelen örvényébe szőve

bújik hozzád egy befejezetlen pillanat

a megremegő test és az összeránduló

szemöldök tolmácsolja fenntartásait

csődöt mond térfigyelőrendszered

győz a türelmetlen vágy a borzongás felett

s engedi hogy ízét illatát birtokba vedd…

kint elered az eső… egy felkavart múlt

matat a kitakart emlékek között

– hitszegők ölelkezése ez–

felhős szembogara fölött pillája

reménytelenül mozdul s legyőzve a mélyen

ülő szorongásokat némán összezár

főlébreszti depresszióba süllyedt érzékszerveit

s már nem hancúrozni vágyó reggel

ez a harangszó-ringatta pillanat

csak álmok sikolyába fúló kapaszkodás

árulásaink

meghalni árulás

ahogy árulás egymásból kipusztulni is

– új forgatókönyv kell hogy kijátszhassuk

a gyötrelmes éjszakákat a vajúdásokat

de az újratervezésben ügyetlenek

vagyunk s így annyi minden elmarad

már magunkat sem leljük ebben a tétova nyárban

lehúzott redőnyök rabságában sínylődünk

könnyeink mosolyra éheznek

ám szívünkben csönd tanyázik

maradunk kettesben magunkkal

és nem tudjuk mi a szabadulás ára

s hogy mi lesz ha elmúlik a pillanat…

pedig az én filmemben te vagy a legtöbb:

jóllaktam veled gyógyítottál ha karcolódtam

kijavítottál ha nem voltam bátor

– de koromsötét lett hirtelen

és túl közel került a távol

örökségeink

hetekig halogattad hogy elmenj oda

hetekig nem nyitottad ki az ajtót

s amikor végre erőt vettél magadon

hisz mégsem maradhat úgy minden

és végigpásztázta tekinteted a finom

portól matt bútorokat idegennek

érezted magad és megértetted

hogy a régi színek többé már nem

támaszthatók fel és semmi sem

ugyanaz mint régen s az a ház üres

és hideg marad s amid van már a múlté

amit nem adhatsz el senkinek

‍