Vonattal jött

Vonattal jött. Minden évben kétszer.

Az utolsó években már csak egymaga.

Jött és rendet rakott

a szülők kusza dolgaiban,

zoknit stoppolt, kamrát meszelt

és békített. Örökké csak békített.

Egy barna műbőr táskával jött. Mindig azzal.

A táskának sültlibamáj- és linzerillata volt.

Megkaptátok a lapomat? – kérdezte.

Sosem értettem, miért kérdi,

nem mindegy? hiszen itt van ő maga,

minek akkor képeslap?

Így ment ez minden húsvétkor és karácsonykor,

hogy jött tőle a lap, aztán jött ő maga.

Én azt a vonatszagot nagyon szerettem,

amit az ómama magával hozott,

vonatszagnak mondtam persze,

de magamban „időszagnak” hívtam azt a szagot,

(az időnek vonatszaga van, mi más!).

Mindent szerettem az ómamán.

Szerettem például a barna kardigánját,

nyáron azért hordta, mert esténként már hűvösödött,

télen meg azért, mert még nem fűtött fel teljesen a kazán.

Ómama volt az állandóság a családban.

Apám rendes polgár volt,

szerette a rendet és félt a haláltól.

Anyám illékony volt, hajlítható,

hol feltűnt, hol eltűnt,

sehogy se volt megragadható.

Egyszerűen csak átlibbent az életen,

és úgy ment el végleg, mint egy madár,

csöndesen, észrevétlen.

Apámnak mindig megremegett a szája,

amikor az ómama kiejtette száján a szót: krisztkindli,

olyan ösztönösen mondta,

nem volt mögötte szándék vagy elhatározás,

csak úgy jött a szó a zsigerekből, csak úgy,

ahogy a kutyák vakkantanak örömükben,

ha meglátják a gazdájukat.

Figyeltem apám arcán a remegést,

nem is remegés volt az, inkább rángás,

mint kamaszok arcán a tagadás,

mint a megállított sírás a férfiak elméjében.

Akkor még nem tudtam,

hogy abban a másodpercnyi remegésben

nemzedékek sírása van,

apám sem tudta. Talán az ómama tudta.

Biztosan tudta,

mert sosem mondta kétszer, hogy krisztkindli.

Én nem tudtam akkor,

hogy az anyaföld után is lehet sírni,

nem csak anya után,

ha nélkülünk ment a közértbe,

az anyanyelvet sem értettem,

hogy azt el lehet venni,

hiszen egy szívet sem lehet csak úgy kitépni!

Magyarul beszélt velünk az ómama,

úgy volt neki mondva,

és szája elé emelte a kezét

szégyenkezve-hirtelen a német szóra,

mint amikor a ktrisztkindlit is mondta,

mint a gyerek, amikor kicsúszik száján az őszinteség,

amit a felnőttek majd úgyis megtorolnak,

és mert tudta, hogy hibázott,

szótlanul nyelte az oroszkrémtortát,

amit anyám divatból az asztalra tett,

közben forgott a bakeliton

a Merry Christmas.

A kvircedlik csak este kerültek elő,

amikor már lejjebb vettük a szobában a fényt.

Úgy ettük azt a süteményt,

hogy a végét belemártottuk a borba.

Nagy dolog volt az nekem karácsonykor, akkor,

hogy kaptam pár cseppet abból a borból,

(egyből elhittem magamnak, hogy értem a világot).

Nem jött álom a szememre,

felkeltem, a paplant magamra tekertem

és kiosontam a fához.

talán ott maradt valami a karácsonyból,

amit nem vettünk észre.

Nem mertem lámpát gyújtani,

még szerencse, hogy az ómama szobájából

kiszűrődött a fény.

Belestem az ajtórésen,

az ágya szélén ült összekulcsolt kézzel,

az ágy lábánál a barna táska, mellette a kardigán

a széken szépen kisimítva.

Ült az ómama az időszagú szobában,

és a Stille Nachtot énekelte.

Még sosem láttam őt olyan fiatalnak, szépnek,

mint akkor este, amikor lopva néztem,

ő egyszer csak visszanézett,

és én megláttam szemében

a karácsonyt,

amit annyira kerestem.

‍