.svg)
2002. augusztus 7.
A forróság égeti a bőrt és az alumíniumhajó szélét, a levegő úgy hullámzik, akár a tenger.
Itt tiszta a víz, áttetszőbb, mint a levegő. Enyhén zöldes színű.
A mélyben alga. Az árnyékomtól megriadó kis sügér egy kő alá bújik.
Honksu mezítláb egy forró sziklára ugrik.
– Vigyázz a kígyókkal!
Ezt szokás mondani, amikor kikötünk egy szigeten a nyílt tengeren.
Vigyázz a kígyókkal.
Óvatosan a kígyókkal.
Aztán ne feledd a kígyókat.
Egy ilyen szigeten nem is lehet elfelejteni a kígyókat, de ha egy pillanatra véletlenül mégis sikerülne, rögtön megjelenik egy.
Ott csillog a forróságtól megszárított sziklarésben az előző évi nádszemét tetején, mozdulatlanul. Fekete, enyhén pikkelyes bőre csillog; a lakkcseppre hajazó szeme fénylik.
Azzal, hogy ott fekszik a sziklarésben, az egész szigetet kockázatossá teszi, mivel ez az jelenti, hogy nincs egyedül.
A kövek és a deformálódott gyökerek alatt, a szárazságtól zörgő nádasban, a rothadó, feketén forrongó mocsár környékén több száz is előfordulhat.
Nem látni őket, de jelen vannak.
Ott, valahol a lábunk alatt.
A szigetcsoport neve Pentinletto.
Itt még soha nem kötöttünk ki, a szemben levő Samo szigeten többször is, de itt nem. Soha.
Még csak nem is hallottam, hogy itt valaha is kikötött volna bárki a Lyökkiben állomásozók közül.
Biztos előfordult már, de én még nem hallottam róla.
– Kényelmetlen egy sziget.
– Csodás. Csodás egy sziget.
– De kényelmetlen bejárni. Úgy hallottam.
A hajó orrát egyszerű a sziklára emelni, ha az ember először a vízbe mártja a kezét, hogy a hajó forró alumíniuma ne égesse meg.
A sima szikla is forró. A hűtőtáskának nem találni árnyékot, de magunkkal mégsem vihetjük, mivel így is pont elég a cipelnivaló.
Víz.
Víz mindkettőnknek.
A vizet nem könnyű cipelni, amikor a szigetet a kíméletlenül égető forróságban körbe kell járni.
A víz nem mozdul, a levegő sem.
A nap megmozdul, mert annak mozdulnia kell, hiszen telik az idő. Telnie kell, hisz ez az egyezség.
De most úgy tűnik, a nap sem moccan.
Forró és mozdulatlan dühét ezen a szigeten égeti ki, ahol még senkinek nem jutott eszébe kikötni.
Nem engedi, hogy meglássuk tiszta fényét, ahogyan Isten sem engedi. Megvakítja a vakmerőt, akárcsak Isten.
De ez a mozdulatlan, ellenséges sziget néma.
Talán télen is néma, hólepte.
Lehet, hogy szüntelenül zajlik a jég. A tengeren kijelölt úton felordít egy hajó. Az is lehet, hogy nem is ordít, már miért ordítana, de a motorja egyenletesen zakatol.
Lehet, hogy egy nyúl mozdul meg óvatosan a hóban, és ahogy körmével megkaparja a fagyott havat, az hallatszik. Lehet, hogy nem is nyúl, hanem róka az vagy hiúz.
Lehet, hogy valaki elsíel a sziget mellett, egy ember, megfordul, füttyent a kutyájának. A kutya esetleg válaszul vakkant egyet.
De a nap akkor fakó, egy ködös hártya mögül süt érdektelenül.
De nem most. Most nem.
Lócsérek, más csérfélék és sirályok visítanak a naptól kifakult kékségben. Alig látni őket, olyan magasan vannak; a forróság nem akar szűnni. A madarak között egy repülő, lentről hasonló méretűnek tűnik. Szúnyogból rengeteg van, apró, kitartó, követelőző a hangjuk. A fejem körül szálldosnak szellős fátyolként, bosszúsággal teli mozdulataimat kísérve.
Alig van víz a szigeten. A mélyebb sziklamélyedéseknek is sár- és mocsárszaga van, fölöttük zöldes-fekete, idegesen izgő-mozgó szőnyeg terül el. Millió élőlény, megnevezni sem tudom őket, de ők nem foglalkoznak ezzel, tovább harcolnak az életterükért. Kígyóból sok van. Valahol, de ott sok. Némák. A kígyók.
Ki sivatagban hal,
örökre eltűnik.
Szemfedője a nap,
bele temetik.
– Ne gyere ide!
Honksu a tengerbe öklendezik. Az izzadságtól nedves blúz a hátára tapad, a keze, mellyel a sziklának támaszkodik, feldagadt a forróságtól.
Odamegyek.
Két kő között egy fóka fekszik.
A hátán fekszik, farka belóg a tengerbe.
Láttam már fókát tévében, akváriumban és a tengerben.
Ez a fóka kerek és nedves. A szeme is kerek és nedves, a bajsza határozott.
Füle nincs a fókának, mármint fülkagylója. Egy lyuk van a fül helyén, amit ki tud nyitni és be tud zárni. A szempillája is hasonló módon működik.
Szája is van a fókának, de foga valószínűleg nincs, mert mindig zárva tartja az ajkát, mintha mosolyogna.
Egyszer hallottam köhögni egy fókát.
De ez a fóka a hátán fekszik két kő között, a hasában egy lyuk.
A szája valahogy nyitva, mintha kiáltani készülne.
A szája tele hosszú, sárga fogakkal, mint a farkasnak.
A foltos bőrén egy varjú ül. Véres a csőre.
Halálszag van, és nem frézia, kála vagy orgonavirág, nem orgonazene, zsoltároskönyv vagy a gyászolók parfümjének szaga.
Halálszag van ugyanúgy, ahogyan Bangladesben vagy Indonéziában a halálnak halálszaga van. Szemétdombszag terjeng, a nyaralóban a macskának szánt, de az asztalon felejtett darált hús szaga.
Ki sivatagban hal,
örökre eltűnik.
Szemfedője a nap,
bele temetik.
De addig még eltelik egy kis idő.
Egy kis idő, amíg a nap fehérre égeti a fókát, törékeny építménnyé, melyet a szél szerteszét fúj a szigeten. Valaki majd talál egy víz- és szélrágta csigolyát, és hazaviszi a városba.
Nekem is van otthon egy ilyen csigolyám, az asztali üveg alatt. Azt hittem, hogy embertől származik. Azt hittem, hogy izmoktól körülölelve szállt fel az Estonia nevű hajóra, ahonnan aztán a Lyökki közelében levő Ärväskivi szigetre került. Ott találtam rá a homokba temetve.
De a turkui egyetem vizsgálatai szerint a csigolya egy fókáé, egy másiké, nem ezé a sárgafogúé, akinek lyuk van a hasában.
Nem lehet körbejárni a szigetet.
Északkeleten, északon és északnyugaton a sziklák simák, még a nyugati oldalon is bevehetőek. A déli partszakasz azonban sárga nyákkal terített. A víz alacsonyan áll, a kövek csúszósak.
A keleti oldalon a sziklafal meredek, a keskeny partszakaszt egészen a vízig embermagasságú nyírek nőtték be.
A sziget közepén egy ingoványos rész, dühös borostyántüskével és hangával benőtt terület, ami a forróságtól barna színt öltött, és égetett téglához hasonlít.
A hangák alatt talán kavicsok vannak, alattuk pedig kígyók.
Állunk az ingovány szélén, az izzadság csípi a szemem, amikor megszólal a telefon.
Touko Siltala az, a szerkesztőm.
Hallom a helsinki Bulevardi út zaját Touko mögött, autókat, a villamos csikorgását és egyenletes beszédmorajt. Toukónál nyitva az ablak, nyitva kell lennie.
A városban, a Bulevardi úton meleg van.
– Az üzenet miatt hívlak, amit hagytál.
– Itt egy döglött fóka.
Mire Touko (kissé zavarodottan, de igyekszik reagálni):
– Vagy úgy.
Mire én:
– Valaki meglőtte. Lyuk van a hasában.
Mire Touko (igyekszik a tárgyra térni):
– Na neee! Szóval az az üzenet…
Mire én (tudom, hogy most a kéziratról kellene beszélnem, de nem bírok uralkodni magamon):
– Különben is ez egy hihetetlen sziget. Még soha nem jártunk itt.
– Tényleg?
– Igen.
Mire Touko (köhint egyet):
– Elveszett valami szöveged, ugye?
Mire én:
– Teljesen abszurd itt erről beszélni. Itt és most mintha a világ lenne születőben.
Mire Touko ismét:
– Vagy úgy.
Elvesztettem a Vörös válókönyv című szövegemet. Teljes egészében elvesztettem.
Írtam egy ilyen című könyvet, és aztán (hajnali öt órakor, amikor a nap még csak fenyegetően vöröslik) rákönyököltem a Ctrl és Alt billentyűkre, melyekről azt sem tudom, mit jelentenek.
A szöveg elfeketedett. Szerettem volna eltüntetni a feketeséget, ezért megnyomtam a Del billentyűt.
Délelőtt, még mielőtt elindultunk volna erre a szigetre, az egyetlen helyre, ahova egy ilyen napon el lehet indulni, többen is eljöttek megnézni a gépemet.
– Elveszett.
– Igen.
– Hány oldal?
– Az egész.
– Az egész?
Az egész.
– A teljes szöveg elveszett, a könyv.
A telefonbeszélgetés után a sziget egyszerű szigetté válik.
Az órámra pillantok, a mai nap folyamán először. Húsz perccel múlt három.
A fény más lett; a nap elmozdult a helyéről, már ferdén süt.
– Elindulunk?
– El kellene.
A sirályok és a szélcsendben hullámzó rovarfátyol már nem tartozik hozzám, én sem hozzájuk.
Ők itt maradnak, és jövő nyáron már más rovarok hullámzanak majd a légben.
Én is más lettem, elkerülhetetlenül más, és a Vörös válókönyv, melyet újraírok, az is más lesz ahhoz a Vörös válókönyvhöz képest, mely augusztus 7–én, hajnali öt órakor elveszett.
Soha többé nem jövök erre a szigetre. Aligha jövök.
VARGA P. ILDIKÓ fordítása
Pirkko Saisio (1949) sokoldalú alakja a finn kultúrának: író, rendező, színész, dramaturg és 2002-ig a helsinki Színművészeti Főiskolán a dramaturgia professzora. Saisio önéletrajzi ihletésű regénytrilógiája a 2000-es évek fordulóján jelent meg. A trilógia utolsó kötetéért, a Punainen erokirja (Vörös válókönyv) címűért 2003-ban Finlandia-díjat kapott. A trilógia első két kötete: Pienin yhteinen jaetteva (Legkisebb közös többszörös), Vastavalo (Ellenfény). Magyarul megjelent könyvei: Káin leánya (ford. Pap Éva, Európa, 1992), Betonéjszaka (ford. Kubínyi Kata, Polar, 2008), Legkisebb közös többszörös (ford. Varga P. Ildikó, Polar, 2018), Ellenfény (ford. Varga P. Ildikó, Polar, 2021).
