Reggel arra ébredtem, hogy ott ül az ágyban, ott mellettem, felhúzott lábakkal, csendben, az orrát piszkálva.
Valahányszor sűrű havazásra ébredek, eszembe jutnak a fényjelzők égre hasadó félegyenesei.
Nem tudom már, ha egyáltalán tudtam valaha is, hogy milyen ügyben érkeztek a városunkba, és hogyan jutottak el egy este látogatóba hozzánk is...
Na, majd itt! Ezekkel a szavakkal nyitott be a vidéki barackos végében megbúvó kerti lakba.
A kerítésnél állok. Fehér. Mint az utcára hajló cseresznyefa millió virága.