A baglyok nem azok, aminek látszanak (Két tétel Kurt Cobain emlékére)

‍1.

Aznap – mint ahogy akkoriban elég gyakran –, miután a középiskolából hazafelé jövet leszálltam a vonatról, bementem Sebő nevű barátomhoz. A szülei nem voltak otthon, a függönyök behúzva. Kopogtam az ablakon, nem nézett ki. A nappaliban ült a szőnyegen, a félhomályban néhány gyertya világított. Úgy nézett ki a szoba, mint a legendás Nirvana Unplugged színpadképe. Ment a tévé, az MTV Europe, a képernyőn zokogó lányok és kifejezéstelen tekintettel maguk elé meredő, kockás ingek fiúk. Sebő a képernyőt bámulta, nem szólt hozzám. Lassan értettem meg, miről van szó. 1994. április 5-e volt, aznap lett öngyilkos Kurt Cobain. Később átmentünk Gábor kocsmájába, ahol törzsvendégnek számítottunk, és ahol általában nem kellett fizetnünk a kisfröccsért. A pincehelyiségben ott ült Feri bácsi, a nyugdíjas karhatalmista, és Adorján, a vízvezeték-szerelő, aki valójában szürrealista költő volt. Nekik aztán hiába meséltük volna, hogy mi történt. Néztük a nyitott ajtón át beömlő tavaszi fényt és azon tanakodtunk, hogyan végezzünk magunkkal. Mert hogy nem érdemes egy Kurt Cobain nélküli világban élni, az biztosnak tűnt. Aztán persze nem öltük meg magunkat. A legtöbb, amit ez ügyben sikerült elérnünk, az a nyugtató és a cseresznyepálinka keveréke volt, de kisebb eszméletvesztésekkel azt is megúsztuk.

Nem emlékszem pontosan, mikor hallottam először Nirvanát. Valószínűleg 1991-ben lehetett, a Smells Like Teen Spirit megjelenése idején. Akkoriban főleg álmodozós angol zenekarokat és különféle elektronikus zenéket hallgattam. Ez a nyers, a szó legpozitívabb értelmében primitív zene, amit a Nirvana játszott, valósággal letaglózott. Ilyen átütő erőt legfeljebb a Vágtázó Halottkémek tudott produkálni élőben. A két másik zenész, Dave Grohl és Krist Novoselic jelentéktelen figuráknak tűntek Kurt Cobain mellett, aki engem valamiért mindig Arthur Rimbaud-ra emlékeztetett. Egyáltalán nem volt rocker, köze sem volt ahhoz a világhoz. Egy végtelenül érzékeny, sebzett és dühös embernek tűnt, aki – saját definíciójával élve – „nagyon hangos popdalokat” ír, de azokat olyan elementáris erővel adja elő a színpadon, hogy a koncertek végén kénytelen szétverni a hangfalakat, a díszletet, a hangszereket, mindent. A szó szoros értelmében pusztító érzékenység volt az övé. Ezzel a lelkialkattal nem sokáig húzza az ember ezen az árnyékvilágon, legfeljebb abban az esetben, ha ezt a benne rejlő energiát kínkeserves munkával megzabolázza és felemeli. Neki nem sikerült, nem volt ezzel egyedül.

Pedig halványan még az is benne volt, hogy esetleg sikerül. A már emlegetett Unplugged-koncertjük egy kontemplatívabb, elmélyültebb zenei világ felé mutatott, ahogy néhány daluk is az utolsó, In Utero című lemezükön. Az sem mellékes, hogy Kurt Cobain egyik kedvenc lemeze az R.E.M. Automatic for the People-je volt. Állítólag közvetlenül a halála előtt is ezt a lemezt hallgatta. Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt. Életemben először voltam szerelmes, sokat bicikliztem és verseket írtam. Tulajdonképpen életem egyik legfelhőtlenebb időszaka volt ez, noha akkoriban ezt nem így éltem meg. Alapvető érzésem volt – és maradt valamiképp azóta is –, hogy a világgal nem stimmel valami. Hogy pontosan mi, azt akkoriban nem tudtam megfogalmazni, igaz, ma sem nagyon tudnám. A feszültséget éreztem, valamiféle disszonanciát, hogy a dolgok, a jelenségek nem egészen azok, mint amilyennek mutatják magukat. „A baglyok nem azok, aminek látszanak” – így szól a Twin Peaks című sorozat egyik kulcsmondata. A sorozatot 1992-ben sugározta először a Magyar Televízió, épp a Nirvana-őrület tetőpontján. Bennem azóta is összeér a Twin Peaks a Nirvanával, bizonyos dalaik hallgatása közben képek ugranak be a filmből. Erdők, lányok arca, Cooper ügynök áfonyás pitéje, a halott Laura Palmer a folyóparton. Kurt Cobain ezt a titokzatos feszültséget testesítette meg a számomra. És persze azt, hogy a démonok bizony kíméletlenül felzabálják az érzékeny, kiszolgáltatott és tehetetlen művészt. Cobain halála óta tulajdonképpen semmi érdekes nem történt az úgynevezett könnyűzenében. Semmi komoly. Semmi olyasmi, aminek komoly hatása lehetne a világra. A Nirvana még épp az internet megjelenése előtt lett világsztár, mai szemmel nézve mosolyogtatóan archaikus módon. Cobain beleüvöltött a világba valamit, amivel valójában ő sem volt egészen tisztában. Ahogy azzal sem – legalábbis eleinte biztosan nem –, hogy ezzel a beleüvöltéssel végső soron azt a rendszert erősíti, ami miatt olyan kétségbeesetten üvölt. Hogy minden egyes üvöltése dollárokra váltható, nézettséget és lemezeladást hoz, hogy mindaz, amit fájdalomtól eltelve kiénekel magából, végső soron nem lesz más, mint puszta termék, ami remekül eladható. Az olyan művész, mint Kurt Cobain, eleve bukásra van ítélve. A világgal szemben csak ő húzhatja a rövidebbet. Persze nem nagy újdonság ez, ilyen volt József Attila is. Halálával lezárult a modern nyugati „könnyűzene” klasszikus korszaka és elkezdődött egy másik korszak, amely – némi túlzással – a teljes érdektelenség és jelentéktelenség baljós csillagzata alatt áll. Egy-két kivételtől eltekintve (az egyik kivétel a Radiohead) azóta nem tűnt fel olyan zenekar, ami bármiféle globálisan érzékelhető hatást lenne képes kiváltani. És ez már valószínűleg így is marad.

Néha elképzelem, milyen zenét játszana ma Cobain, ha élne. Halk, akusztikus dalokat hallok, az amerikai folk (az „americana”) erős hatását mutató dalokat és kísérletező, elektronikus darabokat, amiket egyedül vesz fel egy eldugott, erdei stúdióban. Ritkán lép fel, akkor is inkább kisebb fesztiválokon, interjút alig ad, lemezeit ingyen teszi elérhetővé a neten. A Nirvanáról nem hajlandó beszélni. Versesköteteket ad ki, amelyeket a saját rajzaival illusztrál. Nagyon szeretném hinni, hogy létezik egy olyan univerzum, amelyben mindez valóság.

‍

2.

Reggel hat. Ilyenkor még nem kopácsolnak és nem flexelnek a környéken, így nem szól az efféle munkákhoz elengedhetetlen zene sem. Nyolc körül már nem fogom megúszni, de addig még van két órám. Áldott állapot. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de engem az őrületbe tud kergetni, ha olyan zenét kell hallgatnom, amit magamtól nem szeretnék hallani. Az ácsok, a kőművesek és segédeik valami számomra felfoghatatlan okból úgy érzik, hogy ennek a minősíthetetlen zenének kell szólnia délután négyig ahhoz, hogy érdemi munkavégzés történhessen.

De most még csend van. Kiülök egy kávéval a ház alatti placcra. A kertben a szokásos reggeli ügymenet zajlik. Jönnek a harkályok, a gerlék, a mókusok, a csuszkák és a vörösbegyek. A lábatlangyíkot is ott találom a szokott helyén, a kerti tavacska mellett. Nyári reggel. Meleg lesz, ez már most látszik, noha a magas csertölgyek alatt még hűvös van. A nemsokára beköszöntő hőség valahogy mégis már benne van a levegőben. Soha nem szerettem igazán a nyarat, nem nekem való. Őszi és téli ember vagyok. A ködös novemberi napokon érzem elememben magam. A néma erdők mélyén cuppogni a sárban nekem olyan, mint másoknak a homokos tengerpartokon sütkérezni.

A tengerpartok is ősszel a legszebbek. Néhány évvel ezelőtt egy szeles, októberi napon legalább tizenöt kilométert sétáltam az Északi-tenger partján, Oostendétől Mariakerkéig, és vissza. Soha mélyebben és tisztábban nem éltem át a tengeri térélményt, mint azon az őszi délutánon. Messze bent, már az angol partokhoz közel olykor egy-egy esőfüggöny jelent meg, a belga partok fölött sütött a nap, felhőárnyékok vonultak át a homokdűnéken. Csak mentem és mentem, nem gondoltam semmire. Útközben láttam a németek által épített Atlanti fal egy megmaradt részletét, néhány betonbunkert, és égre meredő, rozsdás ágyúcsöveket. A bunkerek tetején sirályok ültek. Mit számít ma már, mi volt itt nyolcvan évvel ezelőtt, legfeljebb erre gondoltam. Mi maradt meg belőle. Néhány ilyen betonförmedvény a dűnék között és ezek az ágyúk, amiket nemsokára úgyis megzabál a sós levegő. Hiábavalóság az egész, legfeljebb még erre gondoltam, a történelemnek nevezett eszeveszett ámokfutás relikviáit lassan legyalulja az egészen más léptékek szerint dolgozó földtörténet. Az Északi-tenger nem kék volt, hanem inkább világosbarna, vagy legfeljebb halványzöld, amikor rásütött a nap. Tovább már nem egyszerűsíthető tengeri táj a végtelenben feloldódó, egyenes vonalaival, szinte geometrikus perspektíváival. Az efféle üres tájak úgy vonzanak, mint az éjjeli lepkéket a csupasz, égő villanykörte a műhelyemben, ahol írni szoktam.

Most is itt ülök, és éppen most repült be egy minden bizonnyal a szenderfélék családjába tartozó példány a résnyire nyitott ajtón. Bár úgy kezdtem ezt az írást, hogy reggel hat van, valójában éjfél múlt húsz perccel. De engem az idő nem érdekel. Legalább itt, a szövegben hadd ne érdekeljen. A szöveg akkor lélegzik, ha saját ideje van, de leginkább akkor válik élővé, ha képes az időtlenséget megérinteni. A szabadság rejtélyes fogalma számomra leginkább az írás által megközelíthető. Esetleg még a zenében, ritkán, kivételes pillanatokban. Ennek a sajátosan értelmezett napnak a délelőttjén zenéltünk Norbival, egy helybeli barátommal. Nemsokára fellépünk egy fesztiválon. Egy-két hónappal ezelőtt a kismarosi focipálya lelátóján ültünk és néztük az ifik meccsét. Meccs közben találtuk ki, hogy mi lenne, ha eljátszanánk az egyébként 1994-ben meghalt Nirvana-frontember, Kurt Cobain instrumentális felvételeit. Pontosabban azt találtuk ki, hogy egy alternatív univerzumban ifjúságunk egyik ikonja, Kurt Cobain nem lőtte főbe magát, hanem megismerkedett egy magyar fotográfuslánnyal, Eszterrel. A megismerkedésből szerelem lett, Kurt elvált a feleségétől, elvonókúrára ment és felhagyott a rocksztársággal. Eljött Eszterrel Magyarországra. Eszter már elhunyt nagyszüleinek az Ipoly-mente egyik zsákfalujában, Tésán volt háza. A ház régóta üresen állt. Eszter és Kurt megnézték a házat, Kurt azonnal beleszeretett, és később rendszeresen kijárt oda. Kóborolt az ártéri mezőkön, üldögélt az Ipoly mellett vagy a régi ház elvadult kertjében, az almafák alatt. A zenélést persze nem hagyta abba, de már inkább csak magának játszott. Egyszerű dolgok voltak ezek, néha csak ritkás hangok az akusztikus gitáron, és a hangok mögött a tésai vidék zajai. Madarak, egy távolodó busz, favágás, az Ipoly zúgása a gázlóknál.

Elképzelünk és belakunk egy világot, ez a terv. Ebben áll a szabadságom, a szabadságunk, semmi másban.

‍