Alkothat-e közösséget az önző irodalom? – Zahorecz Eszter az 51-ik Bréda-körön

Tizenegyedikesen megszeppent érdeklődőként, nemrégiben alaposan felkészült vitaindítóként, míg legutóbb meghívottként szerepelt Zahorecz Eszter a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 51-ik alkalmán április 13-án a Bulgakov Caféban. Eszter 2004-ben született Várfalván, jelenleg magyar–spanyol szakon végzi bölcsésztanulmányait, és több műfajban is mozog alkotóként: műfordító, kritikus, vers- és prózaíró, saját blogot vezet. A körön felolvasott friss írásai közül kettő prózai – Nincs mese, Jegyzetek az első mondat elé – és három verses – Uszony, használati utasítás, ne nézz le – alkotás, amikhez Bogos Krisztina készült vitaindítóval.

Eszter régre visszanyúló írástapasztalata hét évvel ezelőtt, a blogírással kezdődött. Elmondása szerint ez egyike volt azon intenzív élményeknek, amelyek rádöbbentették arra, hogy elemi köze van a szövegekhez, és ezt mindmáig érzi. E felismerést korai fordításkísérletei és filmesszéi is erősítették: számára az élvezet maga a szövegalkotás és az ezzel járó „istenkomplexus” megélése. Az írásaiban megszólaló hang alapvetően bátor, határozott, önmagának teret követelő, amire nemcsak a vitaindító és a felszólalók hívták fel a figyelmet, hanem maguk a szövegek is (Nincs mese című prózájának „ilyen az irodalom: önző” mondattöredéke példaként merült fel az önreflexivitás leplezetlenségére). Az egyik hozzászóló kulcstapasztalatként emelte ki a szövegek közösségalkotó törekvését, ami érvelése szerint különböző szinteken érhető tetten: a prózák kapcsán a vitaindító megfogalmazásával élt, miszerint ezek „a megírás pillanatában lebegnek”, míg a lírában az Uszony című vers témájának – a mozgólépcső-félelem – egyetemességével példálódzott. Mégis felmerült a kérdés: mennyire teremthet közösséget egy olyan irodalom, ami bevallása szerint önző?

Krisztina vitaindítójában úgy gondolja, valójában az a stílus ragadja magával az olvasókat, ami mindegyik műfajban visszaköszön. Erre több hozzászóló is támaszkodott, akik ezt a sajátos stílust felszabadult, esszéisztikus, pozitív megakasztásokban gazdag nyelvezettel rendelkezőként jellemezték. Azonban akadtak ellenvetések: egyesek szerint itt „nincs éles különbség líra és próza között”, ami abból adódik, hogy a szövegek lényegében nyelvelméleti esszék versben és prózában, emiatt érezni az egyneműséget. Az elméleti vonalat kevésbé érezték túlnyomónak Eszter lírájában, ahol „nincs felesleges bonyolítás”, és karakteresebb a megszólaló hangja, hiszen van története. A prózák már címükben is jelzik a történetek elmesélhetetlenségét (vagy legalábbis felvetik azt), ami többekben Italo Calvino műveit idézte fel. Ezek hasonlóképpen metaszövegek, egyesek szerint irodalomelméleti súllyal bírnak, ez pedig nehezítheti az érthetőségüket. Ellenérvként szolgáltak azok a megközelítések, amik az autentikus prózapoétikára, a játékosságra, az olvasó kényelemből való kibillentésére és kihívására alapoztak. „A szövegek kiszabadítanak a történetcentrikus gondolkodásból” – mondta az egyik résztvevő, majd valaki hozzátette, „éppen a fenntartott játékosság menti meg az írásokat az elméleti nyomástól”. Tanácsként fogalmazódott meg, hogy szükséges a hit aziránt, hogy van olyan történet, amit érdemes elmesélni; az irodalmi eszközöket eszközként kell kezelni az írás szeretete és az eszköztárral kapcsolatos elfogultság ellenére; valódi kérdéseket kell feltenni, amiknek tétje van; és dönteni kell, kockázatot vállalni, elmozdulni vagy a történet, vagy az elmélet irányába.

Eszter nyíltan megosztotta viszonyulását a nyelvezetet és a műfajkérdést illetően: „A prózát is lírának, a lírát is prózának olvasom.” Úgy gondolja, a vers szabadabb gondolati utazást kínál számára térben és időben, „mégis egy kicsit ural engem” – tette hozzá. „De a prózát nem engedem ki a kezem közül.” – jelentette ki. A fordítással járó állandó döntéshelyzeteket és korlátokat, úgy érzi, esszéisztikus írásokban éli ki, „felszabadító másképp alkotni”, a fordítói énje azonban ilyenkor sem csillapodik: „ösztönszerűen szeretnék közel menni a szövegekhez, a mondattestekhez, a nyelvhez.” Elmondása szerint e szövegeket a jövőbeli próza- és líranyelvének előkészítőiként kezeli, „ez még a küszöb” – tette hozzá.

Három lírája közül a ne nézz le című alkotása különös figyelmet kapott az est folyamán. Különlegességét formai megalkotottsága, a digitálisra emlékeztető lenyomatai – ikonok, képjelek – adták. Egy felhőkarcolót kirajzoló képverset hozott a meghívott, amit lentről felfele kellett olvasni, és még zárt és kitárt ablakkal is rendelkezett. E furfang és a tördeléssel való játék a jelenlévők többségének kihívást okozott, azonban akadtak, akiknek „visszafelé” olvasva is adott irodalmi élményt a mű. A közösségalkotás kérdése e kapcsán is felmerült: a képvers esetében a vizualitás alapvető szükségesség, azonban valós tapasztalatok számoltak be arról, hogy a felolvasás szükségesnek bizonyult, hogy egyértelműsítse a szövegbefogadás irányát. Ez esetben mennyire vagy inkább mennyivel közösségibb egy képvers? Kinek a felelőssége a megfejtés tétje? Mi a határ a kihívás és a segítségnyújtás mértékében? Bár válaszok csak kísérletezésképp születtek, végső soron egyik sem bizonyult olyan sikeresnek, mint Zahorecz Eszter íráskísérletei és azok egyedi, interaktív és humoros döccenései. 

‍