A csapda és a dicsőség

Capcana și gloria

Miféle csapda is a „másik” keresése! És mégis, semmit sem kívánunk oly lelkesülten, mint azt, hogy véres prédájává váljunk valakinek, hogy széjjeltépessünk általa és mi is felfaljuk egyúttal. Legyünk a levegő, ami szétzúzza a tüdőket, az étek, ami magába szívja a testet, amely élteti. Ismerjük az érzékiségnek olyan változatát, ami nem tép széjjel? Dühöngve a szerelemben, akárcsak a gyűlöletben, nem taszítjuk gátlástalanul veszélyek közé egymást, meggyőződve arról, hogy csakis az ellenséges élvezetek készíthetik elő az eksztázist – egymás elpusztításának ünnepélyes ceremóniáját. A túlzásokban találunk rá ujjongásainkra. Az összeomlás előtt és jóval fölötte az áldozat ünnepei fogadnak. Csak a közömbösség és a betegség késztetnek takarékosságra. Természetes hát, ha szívünk mélyéből lenézzük azok felejtéseit, akik nem akarnak szenvedni, tűrni.

Shakespeare színházában csak az apatikus jellemek „erkölcsösek”. Az élet felszínén lebegnek, az agyaggal nem lépnek kapcsolatba. A nemiség számukra maga az igazságtalanság. Szemérmességük arra készteti őket, hogy osztódással szaporodjanak, hogy sorozatban sokszorozódjanak, anélkül, hogy valami másban ismételnék saját formájukat. A tékozlás veszélye nélkül. Egyéni beszédmódjuk: az alteritás. Legemelkedettebb álmuk: a lesiklás egy keresztutaktól mentes útvonalon – melynek szélein a khimérák mumifikálódnak; a félelmek visszahúzódnak; a szorongások mérge szétporlad a levegőben. Átláthatatlan évszak váltja fel az „erényes” létezését, a kábulat a boldogokat utánozza. Úgy mozog ő a világban, hogy közben mutatóujját a szájához szorítja: Psszt! Nehogy felébresszük valahogy a valóság mélyén alvó „szörnyeteg gurmandok” sorát. Ne bolygassuk az iszapot, amelyből származunk! Tartsuk magunkat az ésszel kötött szerződés üzenetéhez, mely szerint: ne mélyülj el, és nem dőlsz össze! Óvakodjunk az extravagáns vágyaktól és álmoktól!

Az ember úgy jelenik meg, mint a zsigeri kérdések paradoxona. A szerelem, magában hordva a mindig aktuális fatalitás tudatát, dicsőítve is a bensejében lévő természetellenes radikalitásokat, súlyosbítja is azokat. Ráolvasásai dallamával hívja a megismételhetetlent, egy olyan univerzumban, amelyben élőnek lenni az örökkön örökké zajló ismétléssel egyenlő.

Rómeó és Júlia első találkozásuk pillanatától féktelenül fenyegetik egymást, és arra vágynak , hogy az önátadásban minél veszélyeztetebbek legyenek. Folyamatosan „túloznak”, makacsul hajlanak a cselekedeteik maximális veszélyessége felé, és csak akkor tűnnek megbékéltnek, ha magát a Veszélyt testesítik meg.

A szerelem olyan érzés, amely kizárja a dilettantizmust: átélve, olyan edénnyé válsz, amelyben az isteni habzik. De az örök lelkesültség bája azonos a végtelen kielégületlenség lendületével – és mindkettő iszonytató, mint „egy nagy agónia”.

Mit tehetsz egyebet, ha elnyelnek ezek a homályos vizek – élvezettel szenvedsz és érzékien pusztulsz?

Rómeót és Júliát a „numinózus energiája” tölti el (a Rudolf Otto által használt értelemben), olyan energia, amely súlyos károkat okoz körülöttük. Ha nem lennének „az isteni hordozói” – Paris, Tybalt és Mercutio nem válnának áldozataikká. Ők, természetesen, nem tudták, minek teszik ki magukat, ha túl közel kerülnek a két szerelmeshez, ha ilyen vagy olyan módon közéjük állnak. Mások, mint Lorenzo, Benvolio, az öreg Capulet és Montague, sőt még Escalus herceg is, csak hajszál híján menekülnek meg, de egyikükről sem mondható el, hogy sértetlenül kerülnek ki a kalandból. Itt minden tanúnak van sírnivalója; széttépetnek mindannyian.

Ó, mily átkos óra

Okozta ezt a szörnyű balszerencsét!

(V, 3)¹

Így szól, megtörten, Lőrinc barát. Egyrészt igaza van, másrészt megtéveszti önmagát. Az emberi természet valóban az isteni harag idejére teremtetett, azonban azok, akik nyíltan felajánlják önmagukat ennek a haragnak, nem töretnek szét általa: az isteni csak annyiban semmisíti meg az embert és az emberi formát, amennyiben annak határait zúzza szét; behatol az őt előhívóba, „bosszújának” kifinomult megvalósítóiba, határtalanná teszi őket, büntetve az elkülönülést és boldoggá téve az átlényegülő létezőt. Természetes tehát, hogy a szerelem, az abszolútumot beemelve az időbe, úgy jelenjen meg gyakorta, mint az élettel szembeforduló cselekvés, amelynek erőszakossága egy engesztelhetetlenül pusztító rítusé. Csupán a hús pusztul el, a szerelmesek pedig, teljes mértékben és odaadón egymás felé fordulva, nem hőkölnek vissza egy ilyen jelentéktelen „beomlástól”. A szerelemben a jutalmat és a visszaváltást jegyajándékként adják, minden ezzel kezdődik: a cseppnyi eksztázissal, amitől rákapunk a mérhetetlen boldogság ízére. Nem csak az emberi természet „kedves indulata”, de a természetellenes „kegyetlen akarata” is irányítja belülről a szerelmeseket véres menyegzőjük ünnepélye felé.²

Aki a csodát csábítja el, annak tudnia kell, hogy az nem kényelmes soha: szabálya a teljes feladás. A „Numinózus”, azelőtt, hogy a felső régiók felé vándorolna, kriptákban kóborol; ahol tűzpróbának veti alá a szerelmeseket, a telített lecsupaszodik, az átélés buzgalma pedig minden késlekedés nélkül mélyíti el gyökereit mindabban, ami baljós. Először a koponyát kell legyőzni:

„Ó, hát kívánd – csupán Páristól óvj meg –,

Hogy a toronytetőről leugorjam,

Rablótanyán járjak, bújjak kígyók közt,

Vagy láncolj ordító medvékkel össze,

Vagy a tetemnézőbe zárj be éjjel,

Hol zörgő embercsont rakásban áll,

Possadt lábszár, torz, sárga koponya,

Vagy küldj a frissen-ásott sírba hálni,

Egy szemfedőbe dugva a halottal –”

(IV, 1)

A szerelem szenvedés, mert általa ismerünk fel valami húsbavágót: nem vagyunk elegendők önmagunk számára. A szerelmes ily módon lezajló, saját semmi-voltába és önmagába „zuhanása” hozza felszínre paradox módon a szerelem démonizmusát. Ha „szinte-semmi” vagyok, „mindennek” kell lennem. És ez éppen azáltal történhet meg, aki kényszerített, hogy érezzem mindazt, amit elveszítettem, még azelőtt, hogy megszerezhettem volna. A szerelemnek e kétségbeesése az emberi mivoltot önmaga ellen fordítja és felkészíti az „isten haragjára”. Emelkedett láz keríti hatalmába Rómeót és Júliát, egyesítve őket mindazzal, amit teljes egészében nem birtokolhatnak; mindketten mélyebbre merülnek a másik megszállottságába, ahol saját istenített képmásával találják szemben magukat; és ez nem bálványimádás, hanem a megistenülés előérzete.

Íme a Romeóban dicsőített Júlia:

És hogyha fönn ragyogna a szeme –

A csillag elsápadna fényes arcán,

Mint mécs a napban, és szeme az égen

Úgy égne, hogy minden madárka dallal

Köszöntené, azt vélve, itt a hajnal.

(II, 2)

Rómeó pedig így emeltetik fel Júliában:

                          és ha meghal egyszer,

Vedd vissza, morzsold apró csillagokká.

Oly szép lesz akkor az ég arculatja,

Hogy a világ az Éjbe fog szeretni

S már nem imádja a ledér Napot.

(III, 2)

Ahhoz, hogy elmondhassa, amit érteni kell, az élet gyakorta az érthetetlent használja fel. Hirtelen figyelmesek leszünk titokzatos hangjaira. Kábulat előzi meg az egyértelműséget.

Lőrinc barát sejti, hogy Rómeó és Júlia bensejében egy természetellenes „hatalom” talált szállásra, látja ennek iszonytató kezdetét, de tekintetének ereje nem hat túl messzire. Ennek okán a pár démoni hevületei elrettentik; tehetetlenül áll előttük, arcát eltakarja, elhúzódni igyekszik:

                          „garázda tetted

Egy oktalan, bőszült vadállaté”

(III, 3)

Ó, ha a jó Lőrinc barát hallhatta volna Júlia sokkal szörnyűbb szerelmi vallomását (amit Rómeó száműzetésének híre okoz), talán megértette volna, hogy körültekintőn és bölcsen beavatkozni kettejük játékába – már édeskevés. És így tovább, mint a Szentírás elmélyült ismerője, talán megremegett volna, ha eszébe jut a „szellem”, amely Elizeus prófétába száll alá, és annak uralma alól egy pillanatra kiszabadulva, vadállati formát öltve negyven ártatlan gyermeket öl meg.

Rómeó kész átszúrni saját mellkasát azért, akit a „mennyboltnak” tekint. Júlia az egyetlen elvesztését általános „megsemmisülésként” éli meg:

De hogyha a zord gyász nem jár magában,

S okvetlenül hoz még több új csapást is,

Mért nem követte ezt: „Tybalt halott”,

„Meghalt apád”, „anyád” vagy mind a kettő,

Hogy újra sírjak, újra fölzokogjak?

De hogy Tybalt után hátvéd gyanánt jött:

„Romeo számkivetve”, mind megölték,

Apám, anyám, Tybaltot, Romeót

És Júliát. – „Romeo számkivetve” –

Nincs vég, határ, mérték e szóba semmi,

Nincs mód halálos mélységére menni.

(III, 2)

Lőrinc, egyre sebezhetőbben, egyre inkább kitéve a „numinózus energiájának”, amelyet a két szerelmes erősít, engedi, hogy saját szándéka nélkül, azok vezessék, és ezáltal is sietteti őket oda, ahova az „erő” löki a szerelmeseket, annak ellenére, hogy észreveszi, miként növekszik bennük „a halálvágy” (IV, 1). Belemegy játékukba:

„Tán egy halálra emlékeztető

Próbát is állsz”

(IV, 1)

Végül, kettejükkel már nem szegül szembe senki. A teljes boldogság megmutatkozik nekik, önnön alakjukká formálódva át. Megszabadulnak az ismétlés vulgaritásától, az áldozatuk immár bemutatható! A látomás átveszi a látás helyét. Minden kérdés egyetlenegyben sűrűsödik össze, csakis egy választ követelve. A szerelem tárgya – miként is birtokoljuk: megragadva vagy „átélve”? Bennünk, bármennyire is törekednénk, csak elemei vannak; az „isteniben” már „létezik” nekünk.

Az emberek általában a kudarcot látják a halálban. Akikben az isten lakozik – a győzelmet. Az ő mámoruknak nincs semmi köze a káoszhoz, az elfecsérléshez, az elvesztéshez. Az világos és győzedelmes. Mert ott sem mutatkozik törés, ahol csontig feltépik a húst. A léleknek pedig olyan törvényei vannak, amelyek nem választják el önmagától még a hiányban sem.

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

Jegyzetek

1                  A szövegben megjelenő Shakespeare-idézeteket Kosztolányi Dezső fordításában közlöm. A ford.

2        Két ellenséges király hadakoz
Emberben, fűben – a Jó és a Rossz.
S ha a gonosz győz, a szívén találva
Halálra hervad ember és palánta.
(II, 3)
Érdekes a ferences Lőrinc figyelmeztetését Lautréamont megrázó kérdései mellé helyezni: „Ó jaj! De hát mi is a jó, és mi a rossz? Egyazon dolog, mellyel dühödten bizonyítjuk tehetetlenségünket, szenvedély, mely arra sarkall, hogy – akár a legesztelenebb eszközökkel – törjünk a végtelen felé?” – Lautréamont: Maldoror énekei (fordította: Bognár Róbert). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 16.

‍