A trauma sokszor átírja az elme működését – Interjú Király Farkas költővel, íróval

Legutóbb a Sortűz című regényed kapcsán készítettem veled interjút, azóta eltelt néhány év, pontosabban a mágikus hét esztendő. Mi történt ez alatt az idő alatt veled? Tudom persze, hogy több köteted is megjelent azóta, de azért megkérdezem mégis, hét szűk vagy hét bő esztendő telt-e el szerinted, változott-e valami benned, vagy abban, ahogyan a világhoz viszonyulsz? Azt írtad, mikor hogyléted felől érdeklődtem, hogy jobban vagy, mint valaha – de bevallom, nem mindig tudom eltalálni, mennyiben irónia részedről egy ilyen válasz…

Annak már hét éve? Kevesebbre tippeltem volna, de valóban annyi. A Covid-mizéria kissé összezavarta az időérzékelésem – s talán nem csak az enyémet. Bő esztendők voltak ezek, nagyon is. Az a bizonyos Sortűz azóta is fut, amolyan maratonista lett belőle, román nyelven is megjelent, ügyes gyerek. Utána megjelent még hat kötetem, most figyelek fel, hogy ez évente egyet jelent. Igaz, van ebben egy kis csalás, mert az egyik, az Így sakkozunk mi mindössze öt novellát tartalmaz egy alapvetően fotókönyvben, amely a 2024-es sakkolimpia reprezentációs ajándéka volt, de: könyv.

Sokat, vagy inkább rengeteget dolgoztam, eleinte az MMA-ösztöndíjam kapcsán, aztán bekerültem abba a bizonyos KMI12 programba, jöttem-mentem keresztül-kasul a Kárpát-medencében, néhány szakmai elismerés is megtalált – köszönöm szépen ezúton is. ’19‑ben kezdődött az Országút története, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy a szerkesztőbizottság megbízott a főszerkesztő-helyettesi teendőkkel. A lap online ügyeivel foglalkozom leginkább, nagyon szeretem, jobb-szebb-élvezetesebb munka, mint amilyent valaha el tudtam volna képzelni. A néhány lekötetlenül maradt neuronomat pedig arra használtam, hogy Döme Barbarával létrehozzuk a folyóiratként működő tegnap.ma videóenciklopédiát. Ez ’22 februárjában indult, most valamivel több mint négyszáz filmecske található meg a felületen. Meg kellett tanulnunk kamerát kezelni, videót vágni, hangot tisztítani… De tanulni jó. Mostanában az MI természetével ismerkedem – azt gondolom, hogy nem szabad legyinteni rá, különben hatalmas pofára esést kockáztatunk meg.

Legújabb köteted, a #győznifogunk ezt az alcímet viseli: nyugalmat megzavarni képes költemények. Bár lehet, ez nem is alcím, hanem figyelmeztetés? A kötet verseit olvasva hajlamos vagyok ez utóbbinak tekinteni, sőt, magamra venni, ugyanis erős a gyanúm, hogy folyton ugyanazt a történetet írjuk – hogy vannak történések, amelyekben benne találtuk magunkat, akaratunkon kívül, például egy utólag forradalomnak nevezett történéssorozatban, amelyről szintén utólag kiderül, hogy meghatározza az életünket, azt, ahogyan az élethez viszonyulunk, és nem hagy nyugodni, sem éjjel, sem nappal…

A kötetcímet gyorsan megtaláltam, gyakorlatilag kirobbant valahonnan a hesteg: győznifogunk, és azonnal tudtam, hogy ennél jobbat nem fogok kitalálni. Az alcímek, amikre én cikluscímekként gondolok – (nyugalmat megzavarni képes költemények), (kivezetés az emberségből) – már több fejtörést okoztak. Mert hol kezdődik a hatásvadászat? Hol kezdődne máskor, és hol manapság? Hol a világ különböző részein? Aztán végül azt mondtam magamnak, hogy ez bizony így marad, akinek nem tetszik, üljön sünre. Hiszen ezek a költemények (de legalábbis nagyobb részük), ahogyan nagyon jól megláttad, szerzői szándék szerint valóban figyelmeztetések, és nem is a könnyedebb fajtából, hanem az arconcsapósabból. No de másképpen mi értelme lenne írni erről a témáról? A trauma természetéhez tartozik, hogy ha nem is váratlanul, de felkészületlenül éri az embert – bizonyos dolgokra ugyanis nem lehet eléggé felkészülni. A fegyveres konfliktusok többnyire ilyenek. A trauma sokszor átírja az elme működését, és ha nem sikerül valahogy visszafordítani ezt a folyamatot, akkor az egyén nem jár jól. Csak érdekességként: bár az Egyesült Államok hadserege legendásan jól felkészíti a harcosait, mostanság mégis nagyjából harmincháromezer hajléktalan veterán katonáról kell gondoskodnia. Ez másfél aranyosgyéresnyi embertársunk. Nocsak.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy háromszáz éve Béla bá’ azt sem tudta, hogy a szomszéd völgyben éppen fosztogat és gyilkolászik a török vagy akár a magyar martalóc, most meg a tenyerében, a telefonon követhet egyszerre több konfliktust is. Nemcsak hallomásból tudja, hogy milyen egy háború vagy akár földrengés, vulkánkitörés, szökőár, hanem látja is mindezt, ráadásul a média enyhén torzító optikáján keresztül. Önkezűleg zavarjuk meg a saját nyugalmunk. Doomscrolling, mondja a művelt hipszter. Azaz a negatív hírek kényszeres, hosszas böngészése az interneten. Lefogadom, hogy van olyan ismerősöd, aki a Covid-járvány idején szinte egész nap a netet figyelte, vajon hány újabb és újabb borzalom jöhet még. Aztán ebből lesz a stressz, a szorongás, mentális egészségügyi problémák.

Ahogy mondod: ugyanazt a történetet éljük és írjuk. Csak mindig egy kicsit másképp.

A tegnap.ma nem hagyományos irodalmi portál, hiszen elsősorban vizuális eszközökkel próbálja megszólítani az olvasót. Mikor elindítottátok az oldalt, milyen megfontolások vezettek ehhez a döntéshez?

Nos, a tegnap.ma tipikus Covid-termék, legalábbis bizonyos szempontból. A nevét játékból találtuk meg: Döme Barbarával sorolgattuk, hogy milyen .ma kiterjesztésű magyar nyelvű portálokról tudunk. Aztán jött ez: tegnap.ma. Ahhoz túl jól átláttuk a magyar irodalmi kínálatot, hogy belevágjunk a hetvenvalahányadik szövegközlő portálba. A járvány miatt megsokszorozódott a videótartalmak megosztása a kulturális térben (is). Gondoltuk, kipróbáljuk a sajtó sajátosságait összeborítani a videós tartalmakkal.

Nem mi találtuk ki a szerzői felolvasások videós rögzítését, mi csak ötvöztük a sajtó szigorú periodicitásával, és megdobtuk egy enciklopédia típusú linkgyűjteménnyel. Persze ahhoz, hogy ne menjen rá a gatyánk külsősök foglalkoztatására, meg kellett tanulnunk a mozgóképpel, a hanggal bánni – de mire lenne jobb egy járvány, amikor amúgy is otthon kell ülnöd? A mérőszámok azt mutatják, hogy van igény ezekre a filmecskékre, és a szerzők is szívesen mutatják meg magukat. Úgyhogy csináljuk, amíg csak lehet.

Sokan azt mondják, az MI előbb-utóbb helyettesíteni fogja az emberi munkát. Abból, amit mondasz, viszont az érezhető, hogy használhatónak látod. Hogyan használod, vagy hol látod, hogy használni lehetne a kultúra vagy az irodalom közegében?

Egyvalamit bátran le merek írni: a mesterséges intelligencia elnevezés legalább annyira zseniális fogalom marketingszempontból, mint az okostelefon. Utóbbi nyilván nem okos, előbbi pedig nem intelligencia. Viszont remekül hangzik, és nyelvbarát. Hasznosságáról és/vagy veszélyességéről megoszlanak a vélemények. Aki látta a Terminátor-univerzum valamelyik filmjét, nyilván megriad az MI-től: mi más lehetne, mint a szörnyű végzetünk? De már az 1968-as gyártású Űrodüsszeiában megjelenik HAL9000, a kedves gép, amely elromlik, és le kell kapcsolni. A témával 1950 óta foglalkoznak a tudósok, még ha csak mostanra lett is mindenki számára elérhető.

Sem a kerék feltalálása, sem a gőzgép megépítése, sem a nyomdagép elterjedése nem okozott nagyobb kárt az emberiségnek, a számítógépről nem is beszélve. Szerintem az MI sem fog. Hogy nagyon gyorsan felforgatja a munkáról alkotott fogalmunkat, az már más kérdés.

Amit tapasztaltam: nincs becsvágya, nem kezdeményez, és nincsenek érzelmei. Másrészt pedig: inkább hallucinál, mint hogy azt mondja: nem tudom. Verset írni tud, de jó verset nem – kilóg a szövegből a gépláb. A prózával ugyanez a helyzet. Képzőművész barátaimtól ugyanezt hallom: illusztrációnak jók a „termékei”, de nem lehet művészetnek nevezni. A reál dolgokban viszont verhetetlen. Ha tudom, hogy pontosan mit szeretnék, hibátlanul végrehajtja. Egy perc alatt összefésül olyan Excel-táblákat, amelyeket csak rendszereznem két napba kerülne. Kémiát, fizikát pontosan, fáradhatatlanul és minden tanárnál nyugodtabban magyaráz minden szinten. Idegen nyelveket szintúgy.

Azt gondolom, hogy a kultúrában is jól lehet használni, elsősorban minden olyan területen, ahol nagy adathalmazokkal kell dolgozni, kiváló a szövegek digitalizálásában is, de kértem már tőle állásfoglalást szerzői jogi kérdésekben is, meg adott esetben videókból is eltünteti kérésre a nem kívánt hátteret. És az infókat több mint ötven nyelven kezeli. Szóval jó segítőtárs – amíg alkotni nem kell.

Ha már a médiát említetted, s annak torzító optikáját, hogy látod, vajon milyen hatással van ránk, olvasó emberekre a folyamatos információdömping, a folyamatos információs zaj, ami néha – ha akarjuk, ha nem – csak elér hozzánk is?

Inkább rossz hatással. Egy 16. századi magyarországi átlagember (paraszt, kézműves, de akár városi polgár) élete során összesen körülbelül annyi információhoz jutott, mint amennyi ma egyetlen napilap egy-két lapszámában található. A régi ember mélységben dolgozott fel kevés adatot, hiszen minden apró hírnek súlya volt. Míg a mai ember felszínesen dolgoz fel rengeteg redundáns és zajként érkező információt, amelynek egy részét szinte azonnal el is felejti. És nem feltétlenül azt felejti el, amit el kellene. Persze mindig is létezett véleményformáló érdek és az ehhez kapcsolódó megvezetés, de a mai helyzet mindenen túltesz. Egyre kevesebb a szűrő, ezért egyre több a gagyi. A dömping miatt megnőtt az emberek ingerküszöbe, ezért egyre nagyobbat kell durrantani, hogy felfigyeljenek rád. És mivel hülyeségekkel könnyebb pukkantani…

Folytonosan felszínre tör a kérdés, talán azért, mert én nem tudok verset írni, te meg nagyon: mi dönti el, hogy valamiről versben vagy prózában beszélsz, illetve ha mindkét formában, akkor te miben érzed a különbséget? Egyáltalán, külön él ez a kettő benned?

Nem is olyan egyszerű ez a kérdés. A prózáról még csak-csak tudjuk, hogy micsoda, de a versről? Az egy másik doboz lenne? S ha igen, egy másik szekrényben? Más városban? Tudja a csuda. Bennem nem különülnek el nagyon élesen. Azt gondolom, hogy nem is lenne jó. És egészséges sem. Az ilyen „egy testben két lélek” állapotnak meg tudnánk találni az elnevezését az orvosi szótárban.

Általában a téma választja magának a formát. Ha egy hosszabb, csavarosabb, többszereplős történetről van szó, ahhoz nem találom elég tágnak a vers kereteit, ezért prózában írom meg. Nevezzük ezt novellának. Persze a 16. században valószínűleg elbeszélő költeményben verselném meg. A Sortűz kisregényem pedig eposz lenne. De hát, hoppá, e két utóbbi, bár alakja szerint vers lenne, mégis epikai műfaj, nem líra! Ugyanakkor más történetek rövidek, de velősebbek, sallangmentesen hatnak igazán; ezeket szoktam versben megírni, meg hát persze az elvontabb, gondolatibb, érzelmibb ügyeket, amelyeknek, nem lévén filozófus alkat, nem nagy feneket, hanem nagy lelket szeretek keríteni.

A jelen lapszámban közölt A hóegyenlet című elbeszélésed/novellád legalábbis számomra erősen „Farkas-világ” – a felsejlő földrajzi táj miatt, a szereplők foglalatosságai miatt, amelyek az elvont (filozófia) és a nagyon egzakt (gépek és számítások) között oszcillálnak, meg a sejtelmesség miatt, ami az egész teremtett miliőt belengi. Bevallom, a gombákat hiányoltam egy kicsit, pedig annyit tudok, hogy télen is vannak – mesélj arról a világról, amit szeretsz, hegyekről és barlangokról, erdőkről, patakokról és persze… a gombákról.

Gombák – na, azok mindig vannak, és mindig is lesznek. Szerepeltek is néhány novellámban. Vargányák meg őzlábak egészen biztosan. Szeretem a gombákat, ahogyan a természetet magát is, nem tudnék úgy élni, hogy ne szabadíthassam ki magam a betondzsungelből. A barlangok pedig még mindig a kedvenc helyeim, még ha mostanság már csak turistaként látogatok el egyikbe-másikba. Olyan helyekre is, amikről kamaszkoromban csak álmodoztam. Például tudtam, hogy létezik a Baradla–Domica barlangrendszer, a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság határa alatt is húzódik, és hogy a határvonal alatt az üregbe vasrácsot építettek be. És 1987-ben biztosan tudtam azt is, hogy soha, de soha nem fogok eljutni e két barlangba, mivel soha, de soha nem fogok vízumot kapni egyszerre mindkét országba. Idén nyáron mindkettőbe ellátogattam. A világ tud jó irányba is haladni, ha akar…

Éppen a természetben, elsősorban a hegyvidéken szerzett élményeimből született meg a legtöbb novellámnak teret adó világ. Ennek a világnak egy újabb részhalmazát építem egy ideje. Nevezzük ezt a Karamazán-mítosznak. Olyasmi, mintha a Ha elfogy a fény című kötetem világát elforgatnánk mondjuk harminc fokkal, és belemártanánk egy hordó steampunkba. Mások mellett Abrudán Moj­zes földmérő-meteorológus, Arakel Ohaneszján, a fényes porta utazó jegyzője, Sebestyén mester, a rejtélyes építő történik Lépesváralja, Ámbátor, a Karamazán romjai és egyéb helyek között. A hóegyenlet ennek a mitológiának az egyik darabja.

‍