„Már megint egy »meghalunk« cím…?” – Tompa Andrea tanulmánykötetének bemutatójáról

„Janovics megjelent a szekrényből azzal, hogy van még valami mondanivalója” – így fogalmazott Tompa Andrea a Meghalni szabad című, Janovics Jenőről szóló legújabb könyvének létrejöttével kapcsoltban. A tanulmánykötet, amely Janovics döntéshelyzeteinek és választásainak hátterébe is betekintést enged, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában látta meg a napvilágot, december 9-én mutatták be a kolozsvári Planetáriumban. A szerzővel Biró Annamária, a kötet szerkesztője és Lovassy Cseh Tamás dramaturg beszélgetett.

Tompa Andrea elmondása szerint azért kezdett el beszélni másoknak egy Janovicsról szóló kötet ötletéről, hogy lendületet kapjon a munka befejezéséhez. A Lakatos utcai EME-archívumban folytatott kutatást kezdetben a posztdoktori ösztöndíj és a tudományos tervek motiválták, ám az ötlet hamar otthonra lelt az EME Kiadónál. A szerző számára kulcsfontosságú volt a kiadóválasztás: fel sem merült, hogy ne Kolozsváron jelenjen meg a mű, de lényeges szempontnak bizonyult a kiadó tudományos presztízse, valamint a szerkesztő jelenléte is.

A beszélgetés során a résztvevők többször visszatértek a szöveg három nagy területére, a megközelítés pedig minden alkalommal más irányt vett. Ezek a Meghalni szabadban négy tanulmánynak feleltethetőek meg: az első azt a kérdést veti fel, hogy Janovics naplója valóban napló-e; a második az 1919-es események és a hamleti szerep összefüggéseit vizsgálja; a harmadik Janovics 1941-es „kiradírozódását”, amikor már inkább számított zsidónak, mint magyarnak (annak ellenére, hogy magára mindig magyarként hivatkozott); a negyedik pedig a zsidótörvények alóli mentesítés dokumentumgyűjteményével való küzdelmet mutatja be.

A három történettel és a kutatással kapcsolatosan Biró Annamária tett fel fogós kérdéseket, amelyekre a szerző szakszerű és velős válaszokat adott. Elsősorban a módszerek többfélesége került szóba. Tompa Andrea egyértelműen társadalomtörténeti szempontok felől végezte a kutatást, és a kötet fő területeit a következőképpen csoportosította: a hamleti szerepet a szociológiai gondolkodás felől közelítette meg – ebben segítségére volt Erving Goffman tézise, miszerint szerepeket játszunk a mindennapi életünkben is. A ’41-es eseményeknél a kultúrpolitika emlékezetformáló eszköztárát és emlékezéspolitikai szempontokat hívott segítségül, míg Janovics naplóját retorikai elemzésnek vetette alá. A szerző szerint minden történet igényelte a sajátos megközelítést, ezért nincs egységes kutatási eszköztár, ami egyszerre okozhat zavart és felfokozott érdeklődést az olvasókban. 

Szó esett továbbá olyan területekről, amelyek további kutatást igényelnének. Ilyen például a szabadkőművesség és Janovics kapcsolata, amiről – elsősorban a feldolgozatlan történet, másodsorban a tabuizált, titkos hagyomány miatt – igen keveset tudni. Hasonlóan tisztázatlan a politikai karrier, a politikai pártokhoz való viszony, a levéltári anyagok alapján ez talán kutatható lenne. A homályos adatok, amikből ezek feltárhatóak lennének arra engednek következtetni, hogy Janovics élesen elkülönítette a személyes életét a nyilvánosságtól, s ez a tény akkor sem tűnt fel másként, amikor Lovassy Cseh Tamás azt a kérdést szegezte a szerzőnek: milyen embert lát Janovics mögött? „Gyávaságból nem próbáltam olyasmit meglátni, amit ő nem akart mutatni, vagy ami nem látható”. Janovics közéleti álarcot alakított ki magának, ezáltal ő irányította, hogy mi derül ki róla és mi nem. Éppen ezért nincsenek magánéleti feljegyzések vagy tárgyi emlékek a levéltárban. „Az az ember érdekelt, akit ő akart létrehozni, és az, ahogyan ezt megcsinálja”.

Tompa Andrea a Janovics-mű azon pontjai mentén, amelyek ma olvasva is aktuális problémákat feszegetnek, kiemelte a hősök fontosságát, illetve a saját hőskereső attitűdjét, megemlítve egy hátborzongató szót: a helytállást. A ’19-es eseményeket Janovics felől nézve heroikus történetként értelmezi, míg a ’40-es újabb üldözésben azt találja ijesztőnek, ahogy valakit kiradíroznak az emlékezetből. Ezek a válsághelyzetek tanúskodnak Janovics páratlan „egyenesgerincűségéről”, illetve az idegen helyzetekben megnyilvánuló hamletiségéről.

A már sokat említett hamletiség nemcsak a rákényszerített szerep szintjén állítható párhuzamba Janoviccsal: a történet során a hamleti motívumrendszer (amelynek fő részei a mindennek ellenálló attitűd, a temetőn keresztül való eljutás a bolondokházába, valamint az ott megünnepelt huszonötéves színészi jubileum abszurditása) úgy sűrűsödik, mintha Janovics újra szeretné írni a Hamletet. Színházi emberként a tapasztalatai és az őt körülvevő valóság tükrözik a Hamlet alaphelyzeteit, ami által a napló és a dráma szövege egymásba fonható. A párhuzam abban válik izgalmassá, ahogyan Janovics viselkedése megidézo a Hamlet szituációit.

Lovassy Cseh Tamás kérdésére, amely Janovics és az őt kivető kultúra viszonyát firtatta, meglepő választ kaptunk: a kevés magánjellegű megnyilatkozása miatt nem található olyan dokumentum, ami a közösséggel szembeni felháborodását mutatná. Személyes sérelemnek nem engedett teret; küzdelmét a magyar állammal szemben folytatta, ez pedig adminisztratív jellegű volt, hiszen mindvégig azért harcolt, hogy lehessen feladata, dolgozhasson.

Zárszóként a moderátorok arról kérdezték a szerzőt, hogy min dolgozik jelenleg. Erre megnyugtató választ kaphattunk: Tompa Andrea jelenleg az erdélyi holokausztdrámák összegyűjtésével foglalkozik, ugyanakkor már elkezdődött egy fikciós szöveg alkotói folyamata is. 

‍