„…a fal mögül, no meg az idő mögül…”

Várady Szabolcs legutóbbi verseskötete a Bookart kiadónál 2023-ban látott napvilágot. A Válogatott versek szerkesztői koncepciójában rendkívül hasznos dolognak tartom, hogy a kötetben egy, a költő által jegyzett utószó is helyet kapott, amely az olvasó számára némiképp pozicionálja a kötetet az életmű viszonylatában, illetve a válogatás legfontosabb szempontjaival, folyamatával kapcsolatban is eligazít. „Megpróbáltam kiválogatni az eleve nem túl sokból azt a nagyjából százat, amit leginkább a magaménak (és persze tőlem telhetően jónak) érzek. (…) A versek elrendezésében nem követtem szigorú időrendet, inkább az egymáshoz illés, esetleg az egymást folytatás volt a szempont” (Utószó, 163.), írja Várady a válogatásról. Arról is értesülünk, hogy az eredeti vagy a már közölt változatokhoz képest hol eszközölt kisebb-nagyobb javításokat, illetve ezek milyen természetűek (terjedelmi okokból ezekre nem tudok most kitérni).

E válogatás zömében régebbi verseket tartalmaz (csupán négy olyan szöveg gazdagítja, amelyek eddig még semmilyen formában nem jelentek meg), de a tény, hogy ezeket maga a szerző rostálta össze egy kötetbe, kiindulópontként szolgálhat arra nézve, hogy megértsük, mi az, amit lírai életművének legreprezentatívabb szövegeiként ki lehet emelni. Ezeknek alapján olvasatomban a Válogatott versek – elsősorban tematikus perspektívából – az emlékezet, a megidézés, a felidézés könyve, azt is mondhatnám, ádáz, makacs kísérlet az idő múlásával, a felejtés erejével szemben a lírai nyelv lehetőségeivel, fortélyaival, variációival fellépni. Vagy nem is annyira makacs, inkább belenyugvó? Valahogy természetesnek éreztem, hogy a címet is a kötetből vegyem (részlet a Ha majd bejössz az ajtón c. versből).

Lehetséges e kötetet úgy olvasni, mint memoárt, önéletrajzi tanúságtételt, amelyből megérthetők a költő életének legfontosabb szereplői és eseményei. A szelekció (mint rész az egész helyett) természete viszont rendszerint az, hogy torzít: szűkít, felnagyít, elhallgat, eltúloz. A válogatás tehát kétszeres torzítás, mert az elsődleges magának a nyelv működésének tulajdonítható. És itt van a magyarázata annak, amiért nem túl szerencsés a kötetet kizárólag ebből az önéletrajzi perspektívából olvasni. Hiszen Várady nagy mestere a nyelvnek, a tárgyiasításnak, az eltávolításnak. Kitűnő formaművész: a kötött formákban történő kifejezésmód lírájának egyik alapvonása. Szerző és lírai én viszonyának hangot is ad a körülbelül a kötet közepe táján helyet kapó Amit a vers akar c. szöveg, amelyre úgy tekinthetünk, mint hitvallásra, ami megfogalmazza az alkotásról és a benne megformálódó világról szóló felfogását: „Nem tény vagy tárgy vagy gondolat, / csak a szavak, a szóalak, / csak a kötés, a dallamív, / a sorvég, amit odaszív; / amit magának vindikál, / nem a kimondani muszáj, / hanem a részesülni kész / abban, ami csak lesz egész”, továbbá a befejezésben: „Mit bánja ő, hogy én valék / e nyersanyag, e vagdalék, / ha az kijön, ha összeáll, / amit ez a készlet kinál, / annyiul és épp azul, / ez az átkozott puzzle” (89–90.). Az idézett részletből kiderül, hogy Várady számára a forma (legalább) ugyanolyan lényeges, mint a szubjektív élményre építő tartalom (sőt, a forma kedvéért olykor a konvencionális helyesírási szabályokat is fel kell adnia). A nyelv ereje, a formai szigor, a dallam, rím, ritmus együttesen hozza létre az emlékezetnek azt a birodalmát, amelyről írásom elején beszéltem.

E birodalom valóban emberi kapcsolatok, baráti társaságok, az ezeket szétfeszítő események, szerelmek, nagy veszteségek emlékképeit őrzi, de nem egy statikus terep, hanem egy alakuló, folyamatosan felülírt, képlékeny dimenzió, amit befolyásol az eseményekhez kapcsolódó emlékező tudat és érzelmi töltet („…belebocsátkoznék / abba a kalandos feltételezésbe is, / hogy ha az emlékeknek valamiféle / térbeli létezésük volna, akkor most / a szoba közepén húzódó válaszfal / kettévágná – hm, kinek is? – / valamelyikünk szellemalakját” – Ha majd bejössz az ajtón, 40.), valamint a nyelv, amelyen meg lehet szólaltatni őket. Ez a nyelv Varadynál sokféle. Olykor a játék, az irónia (Verses levelezőlapok, Jobb híján vers), máskor a pályatársak vagy költőelődök szövegeire történő referálás (Harmadik közelítés, Sermo, TD – 80 stb.), megint máskor a tartalmi elemekből kiemelkedő képi aspektusok (Képződmények, Ennyi, Pók a párnán) vagy éppen a szavak jelentésére, jelentésváltozásaira (A lábról) való rákérdezés szabják meg határait. Várady verseiben gyakorta a lírai nyelv metanyelv is, s a metanyelv tartalmi elemként működik, ilyenképpen a forma és tartalom összetartozására reflektál: „Nincs tervem, eszmém. Ez a vers, ha az lesz, / magától lesz. Lekopogom a gépen” (Jobb híján vers, 26.), vagy: „Csak fejben forognak a verssorok, / elmúlik egy hang, félreáll az útból, / de hol az út, és hol, aki menne rajta?” (Holtpont derűje, 54.), másutt: „Szokás szerint gyáván kitérnék / Bízom, hogy segíteni fog / ez a kényelmes, ósdi mérték, / amelyben araszolgatok” (Te megjelensz-e?, 70.), s talán a legmulattatóbb, de erkölcsi értékű példa: „Jött egyszer Deve – nézz oda, éppen az ő neve nem fér / jól el a hexameterben! Apolló bünteti ezzel, / mert nyalogatta a Rákosiék valagát? – cseri Gábor” (Sermo, 149.). Ez az összetartozás tulajdonképpen harmónia: sem a forma – műfaj, metrum, nyelvezet stb. –, sem a tartalom nem működik önkényesen, azaz nem kerül mesterkélt módon túlsúlyba. Talán leginkább ebből származik hangjának hitelessége is. Továbbá abból, hogy a lírai én tudatában van tapasztalatai, kételyei, igazsága szubjektív jellegének – ezt a retorikai kérdések gyakori használata nyomatékosan kiemeli.

A szubjektív idő, idő és emlékezet viszonya, a barátság, a beavatásszerű költői együttlétek, a titkolt, megrázó, olykor idealizált szerelem, a hozzánk közelállók elvesztése, a halállal jelentkező hiány megélése Várady verseinek visszatérő nagy témái. Olyan módon, hogy a lírai én érzelmi világa az események felidézésében, a szereplők megszólaltatásában, az emlék- vagy álomfoszlányok továbbgondolásában vagy a megélt események helyszíneinek (kiemelkedő motívumai a lakásbelsők, a kastély, a park) tárgyilagos leírásában válik leginkább megközelíthetővé. A fiatalkori élmények, a baráti kapcsolatok és közállapotok a vers által objektíválódnak, másrészt jelenvalóvá válnak, újra meg újra visszatérnek, a róluk való emlékezés a lírai én jelen ideje. A hat ciklusba rendezés ellenére is nehéz lenne egyik vagy másik verset egyértelműen valamilyen kategóriába besorolni (az alkalmi versek, a pályatársaknak/emlékükre ajánlott versek a személyes egzisztenciális elemzés mozgatói, s a jelenhez közelebbi állapotok megidézése is olykor az érzelmi töltet érdekében az emlékvers vagy alkotótársakkal folytatott képzelt párbeszéd eszközével él).

A lírai én és a környező világ viszonyát gyakorta az irónia, a valóság retorikai megkérdőjelezése, szubjektív és objektív összemosódása jellemzi, ugyanakkor gyakori az egyes szám második személy használata: az élet eseményszerűsége ezekből a megszólításokból, párbeszédekből bontakozik ki. Ha a versek sorrendjét úgy tekintjük, mint amely megközelítőleg tükrözi az életút eseményeinek rendjét, kirajzolódik belőlük az életpálya alakulásának íve, s ezen belül talán leginkább a hangnem felől érzékelhető az elmozdulás (de nem radikális!) a fiatalkori – tárgyilagosabb-leíróbb, szókimondóbb vagy erősen elégikus – és a rezignáltabb, visszafogottabb hangot megütő későbbi versek között, amelyek lírai énje egy lételemzőbb, önrefle­xív, az elmúlás tapasztalatával egyre gyakrabban számot vető, befele forduló hangon szólal meg: „Járkálunk, én meg a kutya, / volt ottlétek közt visz az út, / nézem az ismerős kaput, / megint helyett ide soha. / (...) Elmúlt, sehol sincs, nem veszett el” (Járkálunk, 158–159.), vagy: „Ami volt, megvan, őrzi egy trezor, / örökre ott van, te sem veheted ki. / Akit szerettél egyszer, nem lehet / visszaható hatállyal nem szeretni” (Trezor, 143.). Ám lehet, hogy ezt is inkább a ciklusokba rendezés okán mondhatom, mert kivételek, átfedések, amint már említettem, mindenik ciklusból kiemelhetők.

Várady abban is remekel, ahogyan az elvont, eszmei tartalmakat vershelyzetté tudja alakítani. Számomra ennek legkiválóbb példája az Egy kívülálló, ha volna ilyen c. vers, amely a hatalom nyelvének torzításaira, a nyelvi jelentéseknek a politikai ideológia általi befolyásolására, megváltoztatására reflektál, s amely egy egész korszaknak emblematikus leírása, mintegy kórképe is. Nincs itt lehetőség a teljes verset idézni, csak néhány kiragadott részlettel tudjuk érzékeltetni a megoldás leleményességét: „Egy még kívülebb álló inkább azt hihetné, / egy másik naprendszerből vagy az anyaméhből, / mindamellett az emberi nyelv – noha / legkezdetlegesebb – birtokában, / azt vélhetné e legkívülebb álló, / a szavak szótári, avult, hagyományos / jelentésére utalva azt hihetné: / mi sem kívánatosabb, mint hogy a világ ellenfelei / ne harsogjanak a világ fülébe, / mi sem ajánlatosabb, mint hogy a világtörténelem rombolóit / a törvény keze móresre tanítsa, / (…) De mi, akik bizonyos tekintetben, / tudniillik, hogy a bőrünkre megy a játék, / belül vagyunk, és a kényszerű figyelemben, / mellyel legfelsőbb feletteseink kinyilatkoztatásait / kísérjük, nyelvérzékünk átalakult akképpen, / hogy immár közvetlenül észleljük a közvetett jelentést / a szavakban” (20–21.).

Sok fontos, érdekfeszítő kérdés és szempont kimaradt ebből a rövid elemzésből. Bővebben is írtak már a kötetről, pl. Mesterházi Mónika elemzése a korábbi kötetek felől kontextualizálja és néha egészen részletekbe menően értelmezi egyik-másik verset. Zárógondolatként csak annyit: Várady eme kötete összességében egy jól sikerült válogatás, amely markáns, alapjában véve egységes hangon tudja érzékeltetni költői univerzumának legsajátosabb témáit, tendenciáit, formaelemeit. Nemcsak azok számára hasznos, akik ismerkedni szeretnének a költészetével, hanem a kritikusok, elméletírók számára is, amennyiben a válogatásban az öndefiníció és újraértelmezés egy sajátos formáját véljük felfedezni.

Várady Szabolcs: Válogatott versek. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023. 

‍