.svg)
Kedves kollégák, nagy öröm számunkra, hogy ismét hiánytalanul, mind a huszonketten összegyűlhetünk ebből a jeles alkalomból. Mert nemcsak év végén, hanem év közben is fontos értékelnünk azt, hogy még mindig együtt lehetünk, és ha rajtunk múlik, ez mindörökké így is marad. Hogy együtt. Mi. Persze nem tudhatjuk, hogy az új tulajdonosokkal/az átszervezésekkel/az új követelményekkel/az új törvényekkel/az új kormánnyal mit hoz a jövő, de én mindig az vallottam és vallom: a jelen a lényeg. Nekünk mindig az itt és most számított, a tettek, nem a szavak, mi mindig itt leszünk szavak nélkül is.
És mindig a mostban. Leszünk mi.
Mielőtt a pizza megérkezne – Julika, légy szíves, ha jön a futár, vedd át a pizzákat, nyolc pizza, nem kell számla, másképp rendezzük –, szóval mielőtt átadnánk magunkat az evés örömeinek, ha jól számolom, mindenkinek három szelet pizza jut – jól számolom, Julika? –, szeretném megköszönni a cég/az intézmény érdekében végzett erőfeszítéseket. Fáradozásokat. Erőfeszítéseket és fáradozásokat.
Az, hogy még vagyunk, és remélhetőleg leszünk is, ennek a nagyszerű csapatnak köszönhető. Egy nagy család vagyunk mi itt már, egy olyan összetartó család, amelynek tagjai téglaként kapcsolódnak egymásba. Család vagyunk. Család, igen. Együtt többre vagyunk képesek, mint szétszórtan, szétszakadtan, sok kis tégla egy helyen erős vár lehet, mit lehet, lesz is. Család. Együtt. Mi.
Micsaládvagyunkmiegyütt.
De mit ér a tégla malter nélkül? A téglákat ez a hely tartja kötőanyagként egybe, ez a cég/ez az intézmény, amely nem pusztán egy munkahely, de sokkal több annál. Második otthon. Ahol a család. Jó nekünk együtt: mert egy olyan közösséget építünk, ahol számít az ember, számít az erőfeszítés, és számít az, hogy nem hátrálunk meg a sokadik nehézségnél sem. Pedig szűkös forrásokkal dolgozunk, dolgoztunk és fogunk dolgozni, a piac kemény és kiszámíthatatlan, helyzetünk bizonytalan és sok akadály áll előttünk. És állt, és állni fog. Akadály. Sok. Akadály. Nehézség. Sok.
De mi – és ezt, azt hiszem, mindannyiunk nevében kijelenthetem –, nem csupán dolgozni jövünk ide. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a múltkori, kéthónapos fizetéskésés sem okozott fennakadást a rendszerben.
Hiszen itt vagyunk, itt vagytok. Bejöttök, nem adjátok fel.
Nagy szükség van erre, hiszen fennmaradásunk záloga ez a fajta elköteleződés: kisebbségi cégként/intézményként kis halként úszkálunk a többségi óceánban, nem hagyhatjuk, hogy elnyeljen bennünket.
Rajtunk, és kizárólag rajtunk múlik, hogy lesz-e ebben az ágazatban magyar munkahely jövőre is a városban/ a megyében/az országban/a világon/az univerzumban. És ez a magyar munkahely mi vagyunk, tennünk kell érte, dacolnunk kihívásokkal, megpróbáltatásokkal is akár. Magyar dacunk dacoljon tovább személyes sérelmek és elvárások nélkül. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy. Mi kétszer annyit. Felelősek vagyunk a magyar sorsunkért, a magyar jövőnkért, a magyar munkahelyünkért. Közös sorsunk ez a cég/ez az intézmény nekünk. Mi nem mondhatjuk, hogy. Mert magyarul mondjuk. S ha most nem hallgatjuk el azt, amit mondanánk magyarul, aztán majd mind mondhatjuk, mert nem lesz, akinek mondanunk.
Kedves kollégák, szeretném tehát megköszönni nektek azt a rengeteg önzetlen magyar munkát, amit beletettetek ebbe a magyar munkahelybe.
Különösen igaz ez Kovács Jenő kollégánkra – őérte gyűltünk most össze,
Jenő, hol vagy?
Gyere ide, légy szíves, mellém –, aki az idei Kiváló Dolgozó díj nyertese. Voltak napok, amikorJenő is elfáradt, elbizonytalanodott. Volt, amikor – így volt, Jenő? – benne is felmerült a kérdés, érdemes-e ebbe ennyi energiát beletenni? De Jenő sosem mondta, hogy „jólvanazúgy”, nem mondta, hogy „majdholnap”. Jenő tette a dolgát, Jenő itt volt, Jenő saját autón jött be akkor, amikor mások céges kocsin mentek haza.
Jenő a példa arra, hogy a jól elvégzett munka mindenkinek jó, igaz, Jenő? Hálánk, tiszteletünk és megbecsülésünk jeléül most szeretném neki átnyújtani – Julika, hová tettük? Ja, a polcon van, oké – ezt az oklevelet, és ezt a bort, utóbbit partnereink jóvoltából, kiváló évjárat, kaptunk még három üveggel, mindjárt közösen is megkóstoljuk. Prémiumot sajnos most sem áll módunkban a díj mellé csatolni, de ezzel a meleg kézfogással köszönöm meg még egyszer neked, Jenő. Tapsoljuk meg hát együtt Jenőt!
Kollégák! Nem szépítem: a jövő nem fényes. A jövő sötét. Mégis azt mondom: előttünk áll. Ha a jelenben jól dolgozunk, a jövőt építjük, és a jövőből lesz a múlt, a mi közös múltunk, amire majd egyszer büszkék lehetünk. Kollégák, múltjelenjövő. Ma, holnap és holnapután, kollégák.
Kollégák! Nehéz időszak előtt állunk,
valószínűleg még szorosabbra kell húznunk azt a bizonyos nadrágszíjat. Ha eddig azt hittük, erőn felül dolgozunk, ez ezután megkétszereződik. Minimum. Ha eddig azt hittük, beosztással élünk, rá fogunk jönni: ami tegnap beosztás volt, az holnap pazarlás. A válság, kollégák, elhúzódik. A válság, kollégák, még csak ezután bontakozik ki igazán. Senki és semmi nem kecsegtet semmivel. A globális, regionális és lokális környezetünkben hó van és hideg és halál.
És nem, nem tudhatjuk, hogy az új tulajdonosokkal/az átszervezésekkel/az új követelményekkel/az új törvényekkel/az új kormánnyal mi milyen irányba halad, de azt mégis tudhatjuk, hogy jobb nem lehet. Ezért meg fogjuk látni, hogy kik vagyunk.
Hogy rajtunk múlunk.
De akárkik is vagyunk, addig vagyunk, amíg van, ahová bejönnünk magyarul dolgozni. Ezt ne feledjük, kollégák. A fegyelmezett, kemény munkát senki nem veheti el tőlünk. Hinnünk kell ebben, kollégák. A feladatok adottak. A következmények pláné. Hitválságfegyelemésmunka, kollégák.
De most megjött a pizza, kollégák. Julika, bontsuk ki akkor azokat a borokat is.
