A helikoni munkaközösség modernizációs modellje (folytatás előző lapszámunkból)

Széljegyzetek a Transzilvanizmus-kötethez

Folytatás előző lapszámunkból.

4.

Az Erdélyi Fiatalok alapítóiról készült közismert fotográfián Dsida Jenő tartja kezében a kolozsvári főiskolás folyóirat (1930–1940) első számát. A költő egy olyan szellemi műhelynek volt a tagja, amelyik hivatást látott annak előmozdításában, hogy az érdekazonosságon alapuló együttműködés mindkét országban az állampolitika rangjára emelkedjék. A harmincas évek derekán azonban kénytelenek voltak felismerni: az erdélyi kérdések megítélésében csakis a román nézőpont az uralkodó. Csalód­niuk kellett mindenekelőtt Nicolae Iorgában, aki tudósként támogatta ugyan őket, de miniszterelnökként nem engedélyezte a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók önálló egyesületének a megalakítását. Csalódtak továbbá Ion Chinezuban is, aki bár jól ismerte az Erdélyi Fiataloknak a román–magyar közeledésért, a kölcsö­nös megismerésért kifejtett munkáját, a politikai légkör nyomásának engedve az objektivitást mellőzte, amikor a román közvélemény előtt e mozgalomról beszélt. Illyés Elemér 1935-ben keserűen von­ta meg a román sajtó erdélyiség-vitájának mérlegét: „Így tehát transzilvanizmus nincs. A magyar és szász lélek megbontaná (…) a transzilvanista egységet.” Négy évvel később Vasile Băncilă viszont már úgy írt az erdélyi magyarok transzilvanizmusáról, mint nem­zeti gőgről. Amikor László Dezső a kisebbségi életről szóló tanul­mányában arra az álláspontra helyezkedett, hogy nemzetrészünk alapkérdései nem a többségi magyarsághoz, hanem a többségi románsághoz való viszonyunkon dől­nek el, Makkai Sándor, a Magunk revíziója szerzője, a „kisebbségi világhivatás” korábbi hirdetője, lélekben már kívül is helyezte magát az erdélyi magyarság létviszonyain, később fizikailag is, hogy aztán 1937 februárjában a nagy vitát kavaró Nem lehet című írásában kifejtse: a kisebbségi életnek semmiféle – emberhez mél­tó – megoldását nem tudja elképzelni.

A kötetben felsorolt transzilvanizmuskutatók sorából nem hiányozhat Nagy György eszmetörténész és társadalomelméleti szakíró (1938–1998) sem, jóllehet monografikus igényű szintézistervéből csak az első fejezet készült el. Írásai főként a Korunk, A Hét, az Erdélyi Helikon, illetve a kilencvenes években újraindult, nagy múltú tudományos folyóirat, az Erdélyi Múzeum hasábjain jelentek meg. Kortársai és eszmetársai tőle várták a két világháború közötti kisebbségi tapasztalatok beható társadalomelméleti elemzését, eszmetörténeti szintézisét. Igyekezett is megfelelni ezeknek az igényeknek, ám tervezett munkájából csak az első fejezetet tudta befejezni. Szerencsére hagyatékában fennmaradt a kötet tematikai vázlata, amely önmagában is teljes értékű – és a további kutatások számára megkerülhetetlen – gondolati konstrukció, miként a modern transzilvanizmus megírásának szerves építkezése is bizonyítja: „a) Regionális törekvések az erdélyi magyar szellemi életben 1918 előtt; b) A népi elkötelezettségű literátus értelmiség válasza a nagy történelmi kihívásra; c) Az erdélyiség mint művelődési eszmény: szellemi érték-, magatartásforma és társadalmi-közügyi cselekvésprogram; d) Erdélyiség – magyarság – európaiság.”

Nagy György a tudományos tárgyilagosság jegyében nem fogadta el sem az egyoldalú historizálást, sem a jelen értékszempontjainak a múltra való visszavetítését, illetve az egymástól lényegesen eltérő szellemi-kulturális törekvések egybemosását. Nem látta bizonyíthatónak az olyanszerű kijelentéseket, miszerint az erdélyi népek közötti kapcsolatokban örökké csak az elkülönülés tényezői hatottak, s a román–magyar viszony alakulásában is mindig a szembenállásnak lett volna meghatározó szerepe. Kacsó Sándorra hivatkozott, aki az 1938-as transzilvanizmus-vitában (Jelszó és mítosz) leszögezte: „Az erdélyiséget nem az éppen uralkodó nemzet, még kevésbé a politikai hatalmat gyakorlatilag is birtokló osztályok hivatalos történelmében kell keresni elsősorban, hanem sokkal inkább azon az oldalon, ahol a szabadságért, a szabadabb szellemért, a humanizmus gyakorlati megvalósításáért verekedni kellett!”

5.

A Magyar Írószövetség, az Alföld szerkesztősége és a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ Romániai magyar irodalom (1970–1990) címmel 1990 őszén irodalmi napokat szervezett Debrecenben. Láng Gusztáv, aki kolozsvári működésének ellehetetlenítése okán 1984-ben kénytelen volt áttelepülni Magyarországra, azzal kezdte előadását, hogy a történelmi fordulat utáni helyzetben elölről kell kezdeni az erdélyi irodalomtörténet megírását. Külön vita tárgya lehetne – vetette fel Cs. Gyímesi Éva –, hogy „a transzilvanista eszmények (pozitív, a megmaradást szolgáló erkölcsi hatásuk mellett) hogyan kerültek szembe olykor a kollektív érdek, az irányzatosság »kötelező« érvényét el nem ismerő esztétikai szempontokkal, a szabadságelvű, személyiség-központú művészi törekvésekkel”. Elvetette a „kisebbségi kollektivitás totalizáló szempontjait”, és a közelmúlt romániai irodalmi életének, illetve magyarországi recepciójának sok esetben „előíró” jellegét, s az alkotás individuális szabadságjogainak a visszaszerzése mellett érvelt.

Öt hónapon át zajlott ez a vita a sepsiszentgyörgyi Európai Idő körkérdésére (A transzilvanizmus időszerűsége, 1990–1991), amiből kiderült, hogy a rendszerváltás után a teljes elutasításig menően megváltoztak az értékszempontok. A megszólaló egyetemi hallgatók – Cs. Gyímesi Éva tanítványai – jó része ingerült hangnemben fogalmazta meg ellenérzését. Nem értették, hogy az idősebb nemzedék miért próbál rájuk kényszeríteni valami „közösségelvű”, „transzilvánnak nevezett eszmerendszert”, ami korlátozza személyes szabadságukat, megkérdőjelezi az egyén döntési jogát – főként a „menni vagy maradni” kérdésében. A mostani kötet szerzői közül többen (Boka László, Balázs Imre József, Vallasek Júlia) maguk is ekkor kezdték kolozsvári egyetemi stúdiumaikat. Bő negyedszázad múltán Balázs Imre József a pályakezdő erdélyi költők antológiájára, a Címtelen földre hivatkozik, amelynek szerzői a digitális globalizmus és a geopolitikai szorongás korában gondolják újra a történelmi és egyéni traumákat, miközben a kelet-európai lét kortárs értelmezési lehetőségeit keresik. Ugyancsak természetes, hogy ők meg tanárukra, a költő és irodalomtörténész Balázs Imre Józsefre figyelnek, aki egy 2015-ben írt tanulmányában hatáselméleti alapon tisztázta az erdélyi magyar irodalom fogalmát: „Ha egy adott életművet értékként fogad el egy olvasói-értelmezői közösség, akkor az beépül az illető kultúrába. »Erdélyi« tehát ebben a megközelítésben az, aminek köze van Erdélyhez (róla szól, itt íródott, itt is íródhatott volna stb.), és értékes. Ezáltal természetesen visszahat magára az erdélyiség-fogalomra is: egy új érték átformálhatja, és akár visszamenőleg is átírhatja az erdélyiség kánonjait.” A bonyolult kanonikus folyamatok felől, illetve önállóság és függés viszonyrendszerében szemléltette Boka László is korábbi tanulmányaiban az erdélyiség értékszempontjainak szükségszerűen változó megítélését.

Pomogáts Béla, Láng Gusztáv, Kántor Lajos és Fábián Ernő hozzászólása révén 1991-ben tisztázódott az eszmerendszer történelmi szerepe, ugyanakkor figyelmet keltett Tánczos Vilmos pályakezdő tanár kritikai igényű történeti áttekintése is, amely lényegében annak adott hangot, amit Székely János szentenciózusan így fogalmazott meg: a transzilvanizmus „a vesztesek békítési kísérlete a győztes aspiráció uralmi helyzetének demokratikus feloldására”.

Ez a vita már az utótranszilvanizmus történetéhez tartozik.

Akárcsak az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításának története. A kilencvenes évek első felében magam is tanúja voltam Szőcs Géza nagy reményű kezdeményezésének és az ügyintézést magára vállaló Tar Károly erőfeszítéseinek, előfizetője és olvasója a Céh által kiadott három kötetnek. A Svédországban élő ügyvezető-szerkesztő 2024. július 8-i elektronikus leveléből tudtam meg, hogy 1991-ben a rágalmazások miatt hagyta abba önkéntes tevékenységét, majd 1995 elején – Szőcs Géza kérésére és megbízólevelével – tért vissza ismét a Céhhez. A vállalkozás csődjéből ezt a tanulságot vonta le: „Ez a nyereségmentes vállalkozás nagyobb figyelmet érdemelt volna 1990-ben, (…) és nagyobb figyelmet érdemelne a jövőben is. Mert az ESZC egyike azon hagyományainknak, amelyre nagy szüksége van és lesz az erdélyi magyarságnak, ha megmaradásának valóságos feltételeit végiggondoljuk.”

Két évre rá, 1997-ben – Románia európai uniós csatlakozása előtt – kedvező alkalom kínálkozott a politikai transzilvanizmus kérdéseit felvető magyar–román disputára, azaz: az „erdélyi kérdés” újragondolására. Felelevenedett az új román transzilvanizmus, amely a Bukaresttel szemben zúgolódó román identitásnak adott hangot, és jórészt gazdasági érveket sorakoztatott fel. Ez találkozott az erdélyi magyarság Kós Károly-i hagyományával, a trianoni rendezés utáni magyar kulturális önvédelem ideológiájával. Molnár Gusztáv vitaindítója a század- és ezredvégi Erdély helyzetét, kilátásait, lehetséges jövőjét elemezte. A hozzászólások részben a Magyar Kisebbség és a Pro Europa Liga folyóiratának, az Alterának a hasábjain jelentek meg, másrészt a Molnár Gusztáv és Gabriel Andreescu által szerkesztett Problema transilvană (Az erdélyi kérdés) című kötetben. „Erdély másságát Lucian Boia, Horia-Roman Patapievici, Emil Hurezeanu, Gabriel Andreescu és Renate Weber egyaránt nyilvánvalónak tekinti, ha nem is ugyanazt a következtetést vonják le belőle, mint Molnár Gusztáv vagy a vele egyetértő Bakk Miklós, Borbély Imre, Victor Neumann és Lengyel László.”

A román–magyar viszonyról való gondolkodás akkori lenyomata volt az ugyancsak politikai nyitásként értelmezhető és ugyancsak rövid életű Provincia című interetnikus folyóirat. Az Al. Cistelecan és Molnár Gusztáv által összefogott szerkesztőbizottság ezzel a „neotranszilvanista” programmal lépett porondra:

„Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánsági nyilvánosságban, amely a viták korszakából átlép a dialógus korszakába. Vállaljuk ennek a kezdetnek a felelősségét, mert meg vagyunk győződve arról, hogy térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme az egymást erősítő és nem egymással szemben­álló különbségek találkozási pontjává tehető. A múlttal előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni. De nem szeretnők, ha a múlt magyarázat híján vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárná előlünk a jelen alternatíváit. A másikban partnert akarunk látni: az eszmékben, a cselekedetekben és a mindennapi együttélésben. Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. Azt akarjuk, hogy Erdély centrummá váljon. Nem mások fölött, hanem egyensúlyban és partnerségben más centrumokkal. Olyan Erdélyt akarunk, amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást – az egész térség javára. Nem akarunk újjáéleszteni – és még kevésbé kiváltani vagy támogatni valamiféle helyi érdekű, a román, magyar és német különbség fölötti vagy éppenséggel e különbségek ellen irányuló transzilvanizmust. Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni.” Javasolták például Románia regionális szerkezetű állammá való átalakítását, kezdeményezésükről tájékoztatták az Európai Parlamentet, illetve az EU szintjén a regionális érdekeket képviselő Régiók Bizottságát is.

Egy ideig úgy tűnt, hogy Kuncz Aladár, Németh László, Jancsó Béla európai irányultságú erdélyiség-felfogása köszönt(het) vissza ránk. Románia EU-csatlakozása után immár csak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) harcol egyre kitartóbban a közösségi autonómiáért a román állam központosító politikájával szemben. Újabb fejlemény viszont – korántsem véletlen, hogy „a múlt jövő idejét” monografikus tanulmányában faggató K. Lengyel Zsolt írja meg egy körkérdésre adott válaszában: 2023 januárjában megalakult a Transilvania Noastră – Erdélyünk – Unser Siebenbürgen (TEUS) nevű erdélyi regionalista szervezet, amely „transzilvanista mozgalomként határozza meg magát”, és „fő célja Erdély regionalizálása és decentralizálása”.

Van-e esélye a jelenlegi politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális körülményhálóban? Bakk Miklós politológus válasza szkeptikus. Mert: 1. az európai egységesülési folyamatba már nem nagyon fér bele a „régiók Európája” jövőkép; 2. a román nemzetállami konszolidációnak jóval nagyobbak az esélyei az EU-n belül, mint gondoltuk volna azt a 2000-es évek elején; 3. hogy az együttélés révén kialakulhat egy új „erdélyi nép” – román neotranszilvanista barátaink vágyálma csupán.

6.

Az ó- és az utótranszilvanizmuson „morfondírozó” Szász László egyik korábbi tanulmányában erre a következtetésre jutott: „Amikor egy nemzet(rész) távlatos fejlődésének politikai vagy másfajta, gyakorlati megoldása (nagy- és kishatalmak ellenállása miatt) valóban lehetetlennek mutatkozik, még mindig az életképesség, mi több, a jövőt is tervező életerő bizonyítéka lehet a – politika számára olykor felfoghatatlan – szellem, kultúra, irodalom titokzatos hatása valamely közösség öntörvényű működésében.” E felismerések híján aligha zárhatta volna le megnyugtatóbban a mecénás és „nemzetgazdá”-ról írt mélyenszántó elemzését, mint azzal, hogy monumentális regénytragédiája hitelesen közvetíti a Bánffy-féle transzilvanizmus szellemiségét a mindenkori utókor számára.

„Ha elkészül a teljes Heli­kon-felmérés, ha birtokában le­szünk a kolozsvári és marosvásárhelyi színház tudományos ala­posságú monográfiájának, ha megírja valaki a vécsi kastély történetét a második világháború napjaiban, ha kiadásra kerülnek a ma még ismeretlen írói, színészi le­velek és naplók, a ma talán még meg sem született emlékiratok, majd akkor tudjuk meg, mit kö­szönhet a kultúra és a humánum Kemény Jánosnak.” Kutatóintézethez méltó feladatot vizionált 1968-ban a Kriterion-igazgató Domokos Géza, aki „hatalmi helyzetben” sem tévesztette szem elől a szerencsés történelmi pillanatban felismert elodázhatatlan tennivalókat.

Tennivalóink azóta megsokasodtak. A kötet szerkesztője, aki a legrégebbi alapítású közgyűjteménynek, az OSZK-nak volt a tudományos vezetője, pontosan tisztában van azzal, hogy hány írói hagyaték fekszik még feltáratlanul ma is, csupán a két világháború közötti időszakból. Az erdélyiségen túli kapcsolati hálók megteremtőjeként, írócsoportosulások és értelmiségi karriertörténetek kutatójaként továbbra is hivatás vár rá és – remélhetőleg számban növekvő – kutatóhálózatára, hogy visszaszerezzük félárnyékban lappangó értéktartományainkat.

Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok. Szerkesztette, összeállította Boka László. MMA Kiadó, Bp., 2023.

‍