Részegész. A művészet társadalmiságáról

Je suis Wim Wenders – posztolta a minap egy kedves ismerősöm, és bár a kijelentés, rosszmájú értelmezésben, rejthet némi vágyvezéreltséget, a jelentése világos és méltánylandó. Arra utalt itt a költő, hogy a német filmrendezőt, úgymond, megtámadták. Finomabban szólva, kritikával illették. Nincs azonban okunk finomabban szólni, valójában korunk divatos nyilvánosság-gyakorlatáról van itt szó, a morális vizsgáztatásról. Wenders az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűrielnöke volt, és az a vád érte, hogy a fesztivál nevében nem foglal állást elég határozottan Gáza ügyében, nem áll ki, nem nyilvánít politikai véleményt, és így tovább. Voltak, akik tiltakozásul lemondták a fesztiválszereplésüket, voltak, akik petíciót írtak, ahogyan az lenni szokott ilyen esetekben. Kissé zavarbaejtő volt nézni, amint az egyik legkiválóbb élő filmrendező a kamerák előtt magyarázkodni kényszerül, ám a sajtó felkérdezéseire adott válaszaiban elhangzott néhány fontos mondat is.

„A filmek megváltoztathatják a világot, de nem politikai értelemben”,

így Wenders, mert „nincs olyan film, amely megváltoztatta volna akár egyetlen politikus nézeteit is”, „de képes alakítani az emberek elképzelését arról, hogyan kellene élniük”. Azt is hozzátette, hogy nem javallja kifejezetten politikai tartalmú filmek készítését, mert ezáltal a filmesek „belépnek a politika területére”, de ez nem az ő dolguk, mert a művészet éppenhogy „a politika ellensúlya” kíván lenni. Mondhatnánk persze, hogy a világ egyik legpolitikusabbnak tartott filmfesztiválján különös akusztikája van az efféle mondatoknak, meg azt, hogy a fagyi visszanyal, de ha pusztán aktuálpolitikai perpatvart látnánk ebben, nem érné meg túl sok puskaport pazarolni rá.

Ez az egész Wenders/Berlinálé-„vita” azonban jóval messzebbre vezet, a művészet és társadalom viszonyának megunhatatlan és megoldhatatlan kérdéséig, sőt azon is túl: valamiképpen az emberi sors vagy állapot (condition humaine) gyökereinél kapirgálunk, amikor erről beszélünk.

De miről is beszélünk egyáltalán? Előszeretettel szoktam felhozni Michel Houellebecq példáját, aki azt írja egy esszéjében – és ez összecseng a wendersi mondatokkal –, hogy az irodalom sosem volt képes érdemben befolyásolni a világban zajló folyamatokat; Dosztojevszkijre hivatkozik, aki az Ördögök című regényében figyelmeztetett veszélyes társadalmi és politikai tendenciákra, amelyek, minden figyelmeztetése ellenére, bekövetkeztek. A mémesedett francia fenegyerek-írót nem lehetne azzal vádolni, hogy műveiben ne rezonálna korunk jelentős társadalmi folyamataira, éppen ezért élhetünk a gyanúperrel, hogy szkepticizmusa nem csupán polgárpukkasztási szándékból fakad, hanem épp arra a finom különbségtételre világít rá, amely fontos lehet ebben a kérdésben. Azt hiszem, nem elegendő visszanyúlnunk a „politika” és a „civil szféra” közti hagyományos, „humanista” értelmiségi megkülönböztetéshez (bár abban nem lehetek biztos, hogy a kitűnő német rendező nem erre gondolt-e), mert az mindössze annyit mond, hogy vannak olyan közös ügyek, amelyek a professzionális politikusokra és hatalomtechnikusokra (azaz a politikai hatalom hierarchikus felépítményére) tartoznak, és vannak olyanok, amelyek a polgárokra, a „civilekre”, bármit is jelentsen ez. De mindenképpen közös ügyekről, társadalmi problémákról van szó, amelyekhez, így vagy úgy, de viszonyulni kell, kvázi kötelező. És ennél a „kell”-nél érdemes kicsit elidőzni.

Nick Cave, aki az elsők között kelt Wenders védelmére, régebben úgy fogalmazott talán, hogy ő a dalaival nem a világot akarja megváltani, hanem a világ lelkét (vö. „a filmek megváltoztathatják a világot, de nem politikai értelemben”). Az ausztrál rocksztár, aki már régóta felvette a kesztyűt az eltörléskultúra túlkapásaival szemben (a politikai korrektség „a világ legszomorúbb vallása”, írta), most arra figyelmeztet, hogy a szélsőségekbe hajló „politikai művészet” már „nem művészet”, és a kultúra alapjait verheti szét, ha egyetlen monolitikus ideológiának vetjük alá. Ez azonban, tegyük hozzá, nem feltétlenül eltartott kisujjú apolitikusságot, a társadalmi kérdésekkel szembeni érzéketlenséget jelent, hanem egy olyan érzékeny, másfajta perspektívát, amely nem ragad le az aktuális jelenségekhez való primér viszonyulásnál.

Magyarán, a társadalmi érzékenység nem azonos a politikai aktivizmussal, mert ez utóbbi, természetéből fakadóan, militáns és egy-ügyű – a művészet azonban sosem lehet az, mert önnön komplexitásigényét tagadná meg. A művészet természetesen foglalkozhat társadalmi kérdésekkel, de ez nem lehet a célja és elvárt, kötelező velejárója.

Hangozzék ez bármilyen ezoterikusan, az alkotói folyamat titokzatos és kiismerhetetlen, és ha megpróbáljuk egyetlen ügy szolgálatába állítani, szükségszerűen kisiklik és elvész belőle az, ami kiemeli a megszólalásformák sokaságából: a többértelműség, a bonyolultság, a megértés és láttatás igénye, valamint az olyan esztétikai minőségek (vagy az azokra való hajlam), mint az irónia vagy a tragikum. Ha – egyetlen kiragadott példával – W. H. Auden nem arra a gondolatra építette volna 1939. szeptember 1. című, a második világháború kitörésére reflektáló nagyversét, hogy „Szeretnünk kell egymást, különben meghalunk”, hanem mondjuk arra, hogy „Vesszen Hitler”, ma valószínűleg nem egy minden korban érvényes, megrázó erejű emberiségkölteményt ünnepelhetnénk benne, hanem egy lenne a korabeli kontextusukba zárt kiáltványok sorában. A művészi alkotás, már ha jó, sosem kizárólag arról szól, amiről látszólag szót ejteni kíván: jelentésrétegek, szubtextusok, a gondolati és képi sűrítettség együtt adják ki azt a vélelmezett „jelentést”, amely racionális eszközökkel csak részben megragadható.

Végső soron pedig ahhoz a kérdéshez jutunk, hogy

van-e az emberi személyiségnek és létállapotnak olyan vonatkozása, amely nem a társadalmiságával hozható összefüggésbe,

nem afelől közelíthető meg, hanem a körülményektől függetlenül, lényegét tekintve változatlan, mert nem a közösségi viszonyokba való beágyazottságban nyeri el értelmét, hanem valamiben, amire alig találhatunk szavakat. A „személyes egyben politikai” („personal is political”) szólamának hívei számára ez nehezen elképzelhető; az alkotó ember azonban, ha valamelyest komolyan veszi a hivatását, nem mondhat le arról a feltételezésről, hogy létezik egy olyan részünk, ahonnan, látszólagos önellentmondással (de hát a művészet világa csupa önellentmondás), valamiképpen az egészre láthatunk rá, adottságainktól és képességeinktől függően. És nem mindegy, hogy a részből juthatunk el az egészhez, vagy az egészet redukáljuk csupán egyetlen szűk részre.

Ha már paradoxonoknál tartunk, eszünkbe juthat a Brian élete briliáns jelenete (de melyik nem az?): „– Ti mind egyéniségek vagytok! – Igen, mi mind egyéniségek vagyunk! – Én nem…” Bármekkora is a külső, közösségi nyomás, általában az utóbbiakra érdemes figyelni.