A hűtőben tartjuk a vajat, hogy könnyebb legyen harapni

Közösen döntjük el, hogy külön ajtó kéne a neki leválasztott két szobához, mert esténként halljuk, ha átcsoszog hozzánk hallgatózni. Álldogál az egyik sarok takarásában, és percekig fülel, amíg együtt tévézik a család. Nehéz lenne nem észrevenni. Semmi válasz, amikor odakiáltjuk, hogy mama, gyere be nyugodtan. Aztán csoszogás nélkül megy el, vagy felszívódik a sötétben.

Ebédkor viszont mi megyünk át nagymama konyhájába. Még be se fejeztük a levest, de ő rögtön desszertet vesz elő. A szájába befért az egész vaníliáskifli. Nem aprózta el, mint vacsorakor a vajaskenyér végét, hanem befalta egyben, és most gépiesen rágja, nyelvével forgatja a szájában, miközben szorítja az ajkait, mert a szélén ki akar folyni a vaníliapudingos, lisztes, nyálas pép. Apámmal nézünk össze legelőször, és arcáról az arcomra fut át a halvány mosoly. Ez a kifli nem lehetett sokkal kisebb nagyapa faszánál. Aztán elszégyellem magam. Apám arcán se látok semmiféle gúnyt. És fegyelmezem magam, hogy ezt ők nem, ők ezt még biztosan nem csinálták. Előbb azt hiszem, anya arca is a szégyentől komolyodott el, aztán rájövök, hogy ő már tudja, mi fog következni. Türelmesen megvárja, amíg az anyja előbb köhögni kezd, és csak akkor mondja, hogy na, nyuvadj meg valahogy. Feláll és törlőrongyot keres, jó pár másodperccel azelőtt, hogy nagymama szájából a köhögéssel együtt kifröccsennének az összerágott és összeázott kiflimaradványok.

Mintha ötven gramm vajat falt volna be. Nálunk mindenki legalább ötven gramm vajjal a szájában ül le ebédelni, ezért ennyire nehéz beszélgetni. Hiába nem alszok itthon már legalább egy hete, és hiába nincsen semmi kedvem ma este megint egy barátomhoz menekülni előlük, befalom a kanál káposztalélevest, és vaj, margarin vagy bármi más zsíros, tömör anyag tölti ki a számat. Nem tudom elmondani, hogy nem bírok ki itthon még egy estét. Ők pedig úgy viselkednek, mintha nem tudnám, hogy gebasz van közöttük, és sehogysem képesek megoldani. És talán arra várnak, hogy az esténként átszűrődő hangok alapján én csak döntsem el magamnak, apámnak adok-e igazat, amiért több megértést vár el, ha anyám anyja hozzánk költözhetett, vagy anyámnak, aki semmire nem tartja azt, aki meglopja a saját fiát, és ide az anyósa soha többé be ne tegye a lábát. Kunyerálni meg pláné ne jöjjön.

Mamát választ magának a család, mert kettőt túl drága fenntartani. Most épp erről nem akar senki se beszélni.

Eddigre apa is elég komoly lett, mert mama tényleg egyre gyakrabban nyel félre, és félő, hogy egyszer nem elpirul a köhögéstől, hanem falfehér lesz, kék, lila, majd fehér. Anyám odaadja a törlőt. Tessék, mondja neheztelően. Mama szedegetni kezdi a tányérra és az abroszra szétrepült darabkákat. Na aztán, jó, hogy azt is nem eszed meg, szól rá megint, ugyanazzal a hangsúlytalansággal, ugyanazzal a rezzenéstelen arccal, ugyanazzal az értetlenkedéssel, mert egyáltalán miért van ez, hogy az ő anyja megöregszik, és mégis olyan falánksággal gyúrja a szájába az édességet, mint a gyermekek.

A szám tele, gyúrom a vajat. Felragad a szájpadlásomra, a nyelv pedig csak csúszkál rajta. A nyelv csak csúszkál, és csúsznak le róla a szavak.

Örökre ott marad?

Kérdem anyámtól.

Mi?

Kérdi.

A vaj a számban.

Milyen vaj?

Mi közöm nekem ehhez az egészhez?

Nem értem, miről beszélsz.

Akkor jó, akkor csak ne értsed, mondom. Nem mond semmit, de befal a vajra még két kanál levest, és úgy csinál, mintha nem nyalogatná a szájpadlásán ő is.

Nem kéne előbb kiköpni?

Kérdem.

Most már ezt fejezd be, és mondd meg, mi a bajod.

Mondja anyám vagy apám, mindegy.

Ha nem ízlik, ne edd meg, köpd ki nyugodtan.

Szól közbe mama aggodalommal.

Semmi baj a levessel, nyugtatom.

És akkor egy mindannyiunk számára újszerű pofátlansággal, mert ő talán tudja, miről beszélek, apa feláll, kanalát a szájában tartva kiveszi a hűtőből a vajat, leteszi elém, és azt mondja, hogy ha vajat akarok, akkor itt van, de kenyeret már szeleteljek magamnak.

Köszönöm, kenyér nem kell, mondom. Gyakorlottan kicsomagolom a papírból, mint aki tényleg minden nap leharapja a vaj sarkát. Két ujjal megfogom a tömböt és a szám elé tartom, így mérem végig lassan mindhármuk szemét. Viszont alig segít át az elhatározás, hogy tényleg be tudjam falni. Elbizonytalanodom, tényleg szükséges-e a performansz. Aztán nagyot harapok belőle. Felragad a szájpadlásomra, a nyelv pedig csak csúszkál rajta. Rettenetes a nyálkás réteg és az íz, ami utána a szájban marad. Pajtaszag is megcsap, és olyan, mintha egy tehén tőgye alá feküdve szopnám a zsíros, nyers tejet. Később a kamrában állva eszem magára a kenyeret, hogy felszívja magába a maradékot.

Mi a vajat a hűtőben tartjuk, hogy könnyebb legyen harapni. Mindig gondosan visszacsomagoljuk, és gyorsan visszatesszük az üvegpolcra, nehogy megolvadjon a következő vajzabáló kezében. Figyelünk egymásra.

‍