.svg)
Sokáig úgy tűnt, a KormányShow egyike lesz a számos sikertelen trash-realitynek. Persze már nem gondolkodott televízióban senki sem, a műsor online futott. De egészen a végjáték előszobájáig csak kevesen kattintottak rá, és azok többsége se maradt pár percnél tovább. A közzétett számok azért mást mutattak. Az állami média kozmetikázta a dolgot, és eleve sikertörténetnek adta el. Mert egészen egyszerűen muszáj volt. És ebbe belement az összes olyan médium is, amelyik pedig tudta a valóságot. Hiszen valahogy mennie kellett az ország szekerének tovább. Közben meg majdnem befuccsolt az egész. Csak egy hajszál választotta el a show-t a lekapcsolástól, amikor a fordulat végül is megtörtént. Addig-meddig mondták, hogy mennyien követik, míg tényleg sokan követni nem kezdték. Utólag nem közölték a regisztráltak társadalmi összetételével kapcsolatos statisztikákat, így nem tudni, kik voltak ők. Tulajdonképpen azt sem, hogy mennyien. Szabadon lehetett regisztrálni akár több e-mail-címről is, ezt semmilyen módon nem szűrték. Az ország egyes, különösen lepattant megyéiben viszont állítólag egész végig nem váltott ki különösebb érdeklődést, akármit is csináltak.
Muszáj volt felturbózni ezt a közérdekűként kezelt történetet. A hagyományos pártrendszer összeomlott. Már többen voltak a párttagok, mint a pártok szavazói. Hiszen a tagság még mindig járt olyasmi előnyökkel, mint a munkahelyi előmenetel, pályázatok elnyerése, VIP-páholy fontos meccseken, írószövetségi díjak, akadémiai járadékok – de már ezek bővítésének az ígéretével sem lehetett elcsalni a szavazóhelyiségekig senkit, akkora volt a bizalmatlanság. Beszüntették az egészet. De az államot nem lehetett beszüntetni. Másképp kellett a polgárokat véleménynyilvánításra bírni.
A castingon az idealistákat és a megszállottakat az első körben kukázták. Persze a túl profikat is. Ezek hamar unalmassá válnak. Elsősorban kamera- és mikrofonkész valakiket kerestek. Mindegy, kiket. Előnyt jelentett, ha az életrajzuk, esetleg kisebb hangsúlyáthelyezésekkel, összeegyeztethetőnek bizonyult valamelyik szerep profiljával. Hazugságot direkte senkitől sem kértek, de nem is jelezték, ha bármikor bármelyik azt mondott. Persze, hiszen ők maguk is kicsit odébb tolták a valóságot: a „jelentkező” és a „kandidáló” szavakat használták, noha minden egyes szereplő, aki bekerült a műsorba végül, külön felkérésre, már-már nógatásra döntött amellett, hogy részt vesz az egészben. Egyeseket úgy kellett rábeszélni, a gázsit egyre emelve, a jövőbeli kilátásokat illetően pedig a szereplés marketingértékét kicsit talán a túlzásba hangsúlyozva: stadionokat, laktanyákat neveznek majd el róluk, jósolták. Meg azt is, hogy rá fognak majd érezni menet közben a dolog ízére. Ez mondjuk aztán végül is bejött.
A nagy mintákkal dolgozó közvéleménykutatók prognózisai viszont nem jöttek be. Ugyan a politika-, a történet- és a társadalom-, na meg a közgazdaság-tudomány fogalmai szerinti klasszikus tematikák és ideológiák alapján állították össze a szerepeket és a csapatokat mögéjük, de ez egyáltalán nem vonzott látogatókat, nézőket, követőket a műsor médiafelületeire. Tizenkét jelölt vágott neki az élő show-knak, hat férfi, hat nő, és ez túl soknak bizonyult. Pedig volt köztük mindenféle, a nép egyszerű, szelíd, együgyű gyermekétől a rafinált nagyvállalkozóig. Mégis, a játék elejének változatos feladatai, a klasszikus műveltségi és ügyességi megméretések mellett a heti beszédek különböző aktuális témákban, az állandó rendelkezésre állás az újságírók kérdéseire, érdektelenségbe fulladtak. Pedig az utóbbiak nem valóságos újságírók voltak, hanem statiszták, a kérdéseket és a válaszokat is előre megírták a forgatókönyvesek, szóval nem is az, hogy sarokba szorították volna a jelölteket. Csakis a közönség kiszolgálása volt a cél, a sajátos magyar politikai tradícióknak megfelelően, hogy ezzel tematizálják a közbeszédet. Csak hát nem volt köz, amelyik odafigyelt volna.
Ugyanis túl sok volt a kandidálók között a rendes ember, akik a rendes emberek szlogenjeit, jelszavait, lózungjait mondták, mondogatták. A bizalmi rátájuk magas volt. Annál már csak egy mutatójuk volt magasabb: az, amelyik azt jelezte, hogy teljességgel alkalmatlannak tartották őket a kormányzásra a nézők. Mármint mindkét értelemben százalékosan, mivelhogy sok kattintást nem kaptak. Mindezt nem annak köszönhették, amit mondtak, hanem inkább annak, ahogy. Mert a szlogenjeik, vagy éppen megszólalásaik fő elemei színen maradtak azután is, hogy a mögéjük bújó jelöltek kiestek. A rendes emberek jelszavai kapósnak bizonyultak – de sokkal érdekesebben hangzottak olyanoktól, akikre két dolgot nem mondott volna senki: hogy rendes emberek, meg hogy megbíznak bennük. Viszont szinte az egekben állt az alkalmassági mutatójuk. Amikor egyre inkább csak ilyenek maradtak játékban, kilőtt a kattintások, a letöltések, a regisztrációk száma, valamint megnőtt az oldalon és aloldalain eltöltött idő. Na meg a kampánytermékek eladása is.
A legszimpatikusabb és a legantipatikusabb jelöltre kellett minden héten szavazni. Viszont nem egyszerűen a nagy számok döntöttek, inkább a tudományos szociometrikus gondolkodás. Bár az olyan szavakat, amelyek „szoci” előtaggal kezdődtek, kerülték. Azok estek ki, akikre se pro, se kontra nem jöttek kattintások. Hiszen a lényeg ezek növelése volt. Mindegy, hova, csak kattintsanak. Ez generálta a társadalmi aktivitást – és viszont. Eleinte az őszi szezon, a szobákba meg a hivatalokba való visszatérés időszaka fő attrakciójának szánták az online show-t, karácsonyi kifutással. Aztán féltávnál majdnem lekeverték az egészet, annyira érdektelennek tűnt. Az épp időben bekövetkező nézettségi fordulat után azonban végül egészen húsvétig elhúzták a végét. Akkorra, amikor már csak ketten maradtak, és emiatt a játékos feladatok is átalakultak. Egyfelől megszavaztatták a nézőkkel, miben mérjék össze magukat a kandidálók. Kiderült, hogy a kvízek és a szakpolitikai viták bukósak. Minden, ami nyelvvel, kultúrával, történelemmel kapcsolatos, felejtős. A világpolitikai helyzet nemkülönben. Sport, dalszövegek, youtube-trendek, tiktok és insta-sztorik: ezek mehetnek. Na meg a nézők által javasolt, legizgalmasabb csaták: az ígérgetési, a nagyotmondási, a fenyegetési és a csicskáztatási versenyek. Másfelől pedig hagyták a szabályozatlan vitákat, összeszólalkozásokat, már-már veszekedéseket. Ez bejött.
Árpádházi Kádár Miklós és Habsburg Szálasi Mátyás csodálatos párost alkottak a véghajrában. Madéfalvhy Kossuth Mária Terézia akkor esett ki mellőlük, utolsó női kandidálóként, amikor bevallotta: a gyerekeinek akar jólétet és stabil jövőt biztosítani kormányzóként. Legalábbis elsősorban. Másodsorban a rokonainak. Harmadsorban a barátainak. Ez a fajta őszinteség már átbucskázott a szavazók tűréshatárán. Maradt a két, végül is tökéletesen egyforma, erőszakos, nagyhangú, gátlások nélküli gentleman. Persze ellentétpárt alkottak ők – acsarogtak és vicsorogtak egymásra, a fogsoruk is csattogtatták a nyáluk fröcsögtetve, mint a veszett kutyák, amikor vette őket a kamera. És közben ugyanúgy, és nem ritkán, ugyanazt ugatták: különleges egyvelegét mindannak, amit a többiek maguk után hagytak. Éppenséggel a játék első fordulóinak még hagyományos kvízei alapján pontosan tudhatóan kevésbé intelligensek, jóval szerényebb szellemi és fizikai képességeket, lényegesen csekélyebb tárgyi tudást birtoklók voltak a többi kandidáló nagyjánál – mégis, azok a múltéi lettek egytől egyig, mint ahogy az amúgy is csak eleve kevesek által követett korai műsorok meg a feledéséi. Ők ketten pedig maradtak. Az elejétől kezdve lényegesen magasabb kontra-kattintásaik voltak, mint pro-k, a két érték viszont együtt bőven meghaladta a többiekét. És miközben a kutya nem bízott volna rájuk egy nyalókát sem, mind a kettőt szinte a plafont verdesően alkalmasnak tartották a kormányzásra. Bár csak az egyikük győzhetett.
A nevük természetesen nem valódi volt. A marketinges stábok trendszimulátorainak javaslata alapján alkották meg a kommunikációs szakemberek az összes kandidálóét. Persze a műsorban ilyesmire még csak nem is utaltak, ott ezeket a neveket tudatos értékválasztásnak mondták. Valahogy jelezni kellett valamiféle politikai irányvonalat pártok híján is. Nos, a nevek nagyon pontosan körülírták, milyen értékeket is vallottak magukénak a kormányzói cím várományosai. Egyikük, később elfelejtődött, pontosan melyik, egy ezt firtató kérdésre azt felelte, nagyon frappánsan, hogy könnyebb lenne megmondani, milyeneket nem. Számtalan bon mot fűződik a KormányShow utolsó, szinte végtelen hónapjaihoz, mely önmagában történelmi, médiatörténelmi eseménnyé vált kétségtelenül.
Árpádházi Kádár Miklós szűk többséggel jött ki jobban végül az utolsó show-ból. Mindezt egy történelmi játéknak köszönhette – mitológiai alapúnak, de ő végül az irodalom- és a filmtörténet felé is elkanyarította. Akkor is, ha nem tudatosan. Az utolsó felvonás fő játéka a Trójai disznó címet kapta az azt kiötlő nézőtől. A háttértörténet szerint a háborús ellenség hódolata jeléül ajándékoz egy disznót az ország népének. De fennáll a veszélye annak, hogy az állat nem valódi – szintetikus, AI által működtetett replika mindössze, afféle trójai disznó. A jelölteknek kell kideríteniük az igazságot. Rájuk bízták, hogyan.
Habsburg Szálasi Mátyás megoldása egy hatalmas, össznépi disznótor volt. Fogyott a pálinka, fröcsögött a vér, a zsír, bélmosáskor a bélsár. Egész idő alatt pergett a magyaros, népies káromkodás, messze szállt a vidám cigány nóta. Elégedetten töltötték a hurkát, a kolbászt, sercegtették a tepertőt. Habsburg Szálasi Mátyás még azt a kockázatot is vállalni akarta, hogy a nép ajándékából az első falatokat a saját családtagjainak adja – ha méreg van a húsban, feláldozzák magukat ők. Végül ezen enyhíteni kellett a rengeteg nélkülöző miatt, akik minden körülmények között szerettek volna bár egy falatot, akkor is, ha az az utolsó hitvány életükben. Így az elsőket ők kapták. Aztán egy kicsit később következett a család.
Árpádházi Kádár Miklósnak, mint aki ráérzett arra, hogy az ilyesmi szép, de sokba van, mindössze kötelekre meg egy gumióvszerre volt szüksége. Utóbbira csak azért, hogy az aktus egy pontján látványosan lehúzza férfitagjáról, megmutatva, bátran szembenéz a fertőzés veszélyével. Az össznépi karneváli hangulatról ő egymagában, penge nélkül gondoskodott. Igaz, erőszak gyilkolás nélkül is volt. Meg visítás. Hát, nem éppen Oidipusz próbatétele a trónra kerülés előtt, de próbatétel. Oidipuszra amúgy sem emlékezett senki a műsor nézői közül. Sem Odüsszeuszra. Sem arra a régi filmsorozatra, amelyből az ötletet lopta a jelölt, pláne nem arra a magyar íróra, akiről szintén lophatta. Akkor is, ha ő maga egész biztosan nem tudott ezekről.
Így nyerte el Árpádházi Kádár Miklós a kormányzói címet Habsburg Szálasi Mátyás elől. Azt ugyan a műsor után már egyből keverték, mik is voltak politikai programjának főbb elemei, de azt pontosan tudták: igazi disznóbaszó irányítja ezt az országot. Legalábbis a műsor következő évadáig.
De addig még hátravan egy új formátum első sorozata is, amelyet a frissen megszavazott kormányzó fog levezetni teljes egészében: a TrianOnline — reszkessenek azok az országrészek, ahonnét a legkevesebben regisztráltak a KormányShow-ra!
