A Keglovics utca mint létállapot

Gion Nándor: Ezen az oldalon. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2025.

Gion Nándor életművéhez Száraz Miklós György Bitang nyarak című novelláskötetén keresztül érkeztem. A Száraz-kötet címe és mottója Gion Sortűz egy fekete bivalyért című kisregényét idézi, nem véletlenül – egy ilyen regénycím kellőképpen érdekfeszítő ahhoz, hogy a többéves baráti unszolásnak eleget téve végre nekiálljak Giont olvasni. Hogy az erdélyi olvasók fejében mennyire cseng ismerősen Gion Nándor neve, nem tudom – véletlenszerű rábukkanások, régi Magvető-kiadások rejtőzhetnek poros könyvespolcokon, ahogy a miénken is ott lapult olvasatlanul a Latroknak is játszott. Ezzel kezdődött hát az én Gion-mániám. A szó nem túlzás, a tetralógia azt a fajta olvasmányélményt nyújtotta, amit tizenévesen nyújthat egy jó könyv elolvasása, naiv, önfeledt, gyönyörködtető, a történetben elmerülő, magát sodortató, a Gion-szövegekben megnyugvást találó olvasóvá váltam, hurcoltam is magammal a könyvet jártamban-keltemben. Azóta barangolom a Gion-életművet keresztül-kasul, rendre előbukkan egy-egy antikvár példány vagy egy-egy újabb darab a Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó jóvoltából. S bárhonnan közelítek Gion szövegeihez, bármelyik könyve is akad kezembe, nem lankad lelkesedésem, az élmény ugyanaz, mint a Latroknak is játszott esetében. Gion elkísér mindennapjaimon, mondatai-történetei alapélménnyé váltak, hátizsákomban mindig ott lapul egy kötet tőle – most épp az életműsorozat két legújabb darabját, az Ezen az oldalont és a Mint a felszabadítókat hurcolom magammal. A vajdasági Bálint Tibor számomra ő, az Ezen az oldalon az erdélyi prózaíró Csendes utcájának vagy Öregek könyvének miliőjét vagy Gelléri Andor Endre lírával átitatott prózáját idézi, mondatai hasonlóan szikárak, történetei mélyről jövők, de mégis tele líraisággal.

Huszonnégy rövid történet az eredetileg 1971-ben megjelent Ezen az oldalon. Ha akarom, regény, ha akarom, csak történetek laza füzére, regényvázlat, egy vajdasági kisváros miliője, a Keglovics utca szociografikus mikrokozmosza, néhány szikár tollvonással felvázolt különös karakter mindössze, távolságtartó és mégis mélyen empatikus mesélői attitűddel párosítva – az itt megismert karakterek visszatérő szereplői lesznek Gion későbbi műveinek. Egyetlen utcányi világ mondhatni Gion életműve úgy, hogy közben a vajdasági létezés keresztmetszetét képes nyújtani. A temetők szomszédságában élők világa, a Romoda házmester előtti ráérős, mindennapos gyülekezések – szikár, tőmondatnyi, mégis elfojtott feszültségekről árulkodó párbeszédekből elevenedik meg az emlékezet, a múlt, a kisszerű életek és harcok, a nagy álmodozások világa. Temetők, folyók határolta vidék ez, a másik oldal nemcsak térbeli határt jelöl: társadalmi, kulturális, morális határvonalak mezsgyéjén ingadozunk, a csapdahelyzetet a múlt terhe és a jövő bizonytalansága teremti. Gion, ahogy a Keglovics utca lakói, nem akar hidat építeni, ellenkezőleg. Hősei a két oldal közti átjárást végre biztosítandó hidat felrobbantják, ezzel a történettel indít a kötet (Hívták a gyerekeket). Az átjárás a határvonalak között talán már nem is lehetséges (különösen erős a temetőket övező képzetkör, a halottak emléke: „A német temető vaskapuja még áll. (…) a tetején ugyancsak vasból kikalapált hatalmas betűk azt hirdetik, hogy »Feltámadunk«”. Miközben a valóságban „nincsenek már sem németek, sem zsidók a városban”). Gion nem magyaráz túl semmit: az egyes történetszilánkokból kibontakozó emberi sorsok néhol felfedik álom és valóság viszonyát, leleplezik a szereplők vágyott – és a közösség tagjai előtt elhitetett – életet (például Kordován, a késdobáló művész története esetében). De az olvasóra hagyja, hogy feloldja e kettősséget, vagy nem egy esetben a szereplőit beszélteti, vitáztatja, s csak néha, félmondattal érinti a lényeget. Apró emberi sorsokat ábrázoló történetei túlmutatnak önmagukon – a településen csak feltalálóként ismert Berger négy éve bütyköli működésképtelen petróleumlámpáját. Nincstelensége, felesége halála, életének tragédiája mintegy mellékesen, a közte és az ácsmester, Romoda közti konfliktus elbeszélésének röviden felvázolt háttértörténetéből derül ki. Kudarca azonban túlmutat önmagán, s az akácfa alá mindennap kiülő utcalakók, az ezen az oldalon rekedtek sorsává terebélyesedik. Tragédiája az egész közösségé. Ahogy öröme és bánata is. Elfojtott feszültségekkel teli élettörténetek, visszafogott dialógusok, szikár, tőmondatokra épülő, lefojtott prózanyelv, melynek erejét nem szépsége, hanem pontossága adja – nem véletlen, még a híd felrobbantásáról is mindössze egy mondat árulkodik: „Azon az éjszakán nagy tűz égett a folyó melett, még a Keglovics utcát is megvilágította”.

Gion alakjai – Romoda, az ácsmester; Berger, a feltaláló, az öreg Madzsgáj vagy Kiss Kurányi – az időből kiesett, elfelejtett kelet-európai kisemberek. Életük befejezetlen, mint Berger petróleumlápája. S ahogy szükségszerűen befejezetlen minden recenzió is Gion könyveiről. Vagy minden Gion-kötet elolvasása. Újraírást, újraolvasást kíván. Olyan ez a próza, mint az ácsmester Romoda háza előtti akácfa. Tövében esténként az utca férfiai ülnek, történeteket mesélnek. Az akácfa meg csendben őrzi a történetek minden rétegét. Mert a Keglovics utca létállapot. Az „ezen az oldalon” maradás létállapota…

‍