A látvány felemészt

Jordan Peele talán az újgenerációs amerikai filmrendezők egyik legnagyobb csodabogara – már ami a showbusinessben leírt útját illeti. A stand-up és szkeccskomédia világában sikeresen mozgó Peele a 2010-es évek második felében irányt váltott, és másodjára is bemutatkozott a nagyérdemű előtt, ezúttal horrorrendezőként. Persze a Tűnj el! és a Mi egyaránt több volt holmi egydimenziós műfajfilmnél – mintha a horror zsigeri hatásmechanizmusait Peele csaléteknek használná, olyan adrenalindús mézes madzagként, ami intellektuális mélységekhez vezet. A Nem folytatja ezt a szerzői tradíciót (a horrorelemeket science fiction túlsúllyal párosítva), de egy olyan önreflexív formában, melyben a valódi fókusz a filmre, a tömegmédiára és e médiumok fogyasztóira esik. Peele története legkevésbé szereplőiről és leginkább a nagybetűs Nézőről szól, aki addig habzsolja a látványt, amíg az fel nem falja.

Hollywood vonzáskörében, egy westernbe illő tikkadt völgy ad otthont a Haywood família lovasfarmjának. Filmforgatásokon dolgozó lótrénerekként a család azt állítja magáról, hogy egyenes leszármazottja annak a zsokénak, aki Eadweard Muybridge fényképezőgépei előtt ellovagolva közreműködött a világ első mozgóképének létrehozásában. Ám hiába a nagy múltra visszatekintő családi szeretet ló és film iránt, a business már nem az igazi, a CGI-lovak olcsóbbak, mint az igaziak. A helyzetet nehezítendő furcsa körülmények között meghal a családfő, Otis (Keith David), a farm lovait pedig egymás után nyeli el a föld – vagy valami más. Az árván maradt két testvér, OJ (Daniel Kaluuya) és Em (Keke Palmer), a családi vállalkozás romjain ülve ráébrednek arra, hogy miként kerülhetnének vissza a nyeregbe. Ugyanis a völgy, amelyben élnek, különös UFO-aktivitásnak ad teret. OJ és Em így elhatározzák, hogy életüket kockáztatva lencsevégre kapják a megmagyarázhatatlant, hogy végre igazán sikeresek és gazdagok legyenek.

Peele forgatókönyve nem ismer véletlent. A Nem az információadagolás és a feszültségkeltés tűpontos gépezeteként jelentéssel és jelentőséggel tölt meg minden kimondott szót, minden jelenetet. Amerikai popkulturális áthallásokkal megpakolva éket ver nagy narratívájába egy olyan mikrotörténettel, amely felerősíti a szerző ítéletét látványittas és szenzációhajhász világunkról. Ebben a történetben egy dél-koreai gyerekszínészt látunk, aki a kilencvenes években, egy silány sitcom forgatásán lesz tanúja mérhetetlen pusztításnak. A forgatáson a sorozat címszereplő csimpánza dühbe gurul, és a kis Ricky kivételével agyonveri kollégáit. Évtizedekkel később Ricky (Steven Yeun) már egy látványos vidámparkot igazgat, ahol saját traumájából is kiállítást farag – megölt színészkollégája véres cipőjét vitrinben mutogatja.

A Nem sokszorosan biztosítja nézőjét arról, hogy nem csak egy űrlényes sci-fi, hiszen története a látvány- és szenzációhajhászás keserű bírálatát nyújtja. Ez a „titkos üzenet” épp ezért nem is annyira titkos, mint inkább redundáns a játékidő előrehaladtával. Mindazonáltal olyan üzenet, amellyel mainstream látványfilmes közegben eddig nem igazán találkozhattunk. ­Peele érezhetően tömegekhez szól, és így olyan kommunikációra vált, ami széles körben érthető. Nem kevés önirónia rejlik abban, hogy egy látványos film figyelmeztet a látványcentrikusság veszélyeire – ez nyilván tudatos szerzői döntés.

Azonban Peele rendezésének van egy mélyebb, kevésbé beazonosítható rétege, ami kifinomult műfaj- és technikatörténeti tudatosságról árulkodik. Egyrészt történetét az inváziós sci-fi alműfajához igazítja. Az inváziós sci-fi a hidegháború legvészjóslóbb éveiben kapott szárnyra, amikor az Államokban a nukleáris világégéstől való félelem uralta a közhangulatot. Az atombomba végzetes látványának gondolata megmozgatta az ötvenes évek inváziós sci-fijeit, és retrospektíven úgy tűnik, hogy ezt az alműfajt akár a látványfilmek geneziseként is pozicionálhatjuk. Peele mindezek tudatában nyúl vissza az inváziós formához, ami azért is feltűnő, mert a kortárs sci-fiből meglehetősen kikopott a használata. Természetesen nem konvencionálisan használja ezt a formát, ami leginkább abban mutatkozik meg, hogy máshova helyezi a narratív hangsúlyt. Az űrbéli idegen jelenlétének pszeudotudományos magyarázata elmarad, az idegen lény – a műfaji elvárások dacára – nem készül globális megszállásra, intenciója pedig triviálisan morbid.

A narratív hangsúly ehelyett a lény megörökítésére helyeződik. A Nem így eleveníti fel az analóg és digitális technológiák közötti ellentéteket. Elfogult nosztalgiával Peele végtére is hazaszól az analóg film szerelmeseinek. Az elektromágneses mezővel operáló lény minden elektromos készüléket használhatatlanná tesz maga körül. Tehát 4K minőség ide vagy oda, űrlényünkkel csak az analóg technológia szállhat szembe.

A film operatőre, Hoyte Van Hoytema – akinek a Csillagok között (Interstellar) látványorgiáját is köszönhetjük – most sem okoz csalódást. Képeiben az a legizgalmasabb, ahogy a különböző műfajokra (sci-fire, horrorra, westernre) jellemző képi megoldásokat egybefonja, mesterként kivívva a film stiláris integritását. A szereplőgárda brillírozik, Kaluuya afféle csendes hősként, Palmer pedig karakterén túlragyogó energiával és humorral bizonyítja rátermettségét.

A Nem ezzel együtt lesz egy nagy igen, az idei év „kötelező olvasmánya”, ami műfajfanatikusoknak, mélyebb értelmezéseket keresőknek és egyszeri kalandra vágyóknak egyaránt kielégítő fogás lehet. Peele látványhajhászást és szenzációt illető társadalomkritikája bizonyára nem gyógyítja ki az embert saját betegségéből. A látvánnyá és bulvárrá redukált emberi tragédiák, környezeti katasztrófák korában élünk és túlélünk. Mégis, Peele eléri (és ez nem kevés), hogy elgondolkozzunk: vajon mi fogyasztjuk a látványt, vagy az minket?

Nem (Nope), színes amerikai film, 135 perc, 2022. Rendező és forgatókönyvíró: Jordan ­Peele. Operatőr: Hoyte Van Hoytema. Vágó: Nicholas Monsour. Szereplők: Daniel Kaluuya, Keke Palmer, Michael Wincott, Brandon Perea, Steven Yeun, Donna Mills, Wrenn Schmidt, Terry Notary.

‍