Fotó: Kónya László
No items found.

A legfelső emeleten élünk, de az alagsor őskori – Interjú Sánta Miriám költővel

XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 09. (887.) SZÁM – MÁJUS 10.
Fotó: Kónya László

Nemrég jelent meg Kilenc szabad növény című versesköteted, ami alkalmat ad arra, hogy metál és erdélyiség mellett matematikáról, szabadságról, növényekről, Mezopotámiáról és Tarkovszkijról is beszélgessünk. A Kilenc szabad növény elképesztően tág kontextust idéz meg, ugyanakkor a kötet gerince szépen kidomborodik a ráolvasásos és gyógyfüves versek mentén: hogyan jutottál el a Szelestei-féle ráolvasástól a Nigon Wyrta Galdorig és a Maqlûig? Tudtad, hogy versekhez keresel anyagot, vagy ártalmatlan kutakodás vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy kapcsolódhatnál poétikailag az előbb említett művekhez?

Magyar szakos voltam, így én is találkoztam irodalomtörténet és nyelvtörténet kurzusokon-szemináriumokon nyelvemlékekkel – a Szelestei-féle ráolvasás is egy ilyen „nyelvemlékem”. A régi szövegek viszont sokáig szunnyadtak, a kötelező curriculum részét képezték, és bár rettentő izgalmas volt annak idején, java részét vagy elfelejtettem, vagy félretettem. Nagyon érdekes tapasztalat volt a bölcsészkar, ám a bölcsészkaros beidegződéseim egy részét levetkőzni is az volt, mert sokkal frissebb perspektívák nyíltak meg előttem, azt hiszem. Az első könyvem is, de ez a második különösen intuitív, spirituális és racionális egyszerre, ami abban is megnyilvánul, hogy visszanyúltam a régi szövegekhez, volt bátorságom reflektálni rájuk – és nem kényszerből. 

Régebb könyvtáraztam, de vérbeli netes kalóz és keresgélő vagyok, így a ráolvasásszövegekre is online bukkantam rá egy régi magyar ráolvasásgyűjteményben.1 Elsősorban az érdekelt, hogy vannak-e olyan szövegek ezek között, amelyek kereszténység előtti elemeket tartalmaznak, illetve van-e olyan egyáltalán, amely nem tartalmaz keresztény elemeket. A Szelestei-féle ráolvasás ilyen volt, egy lehetetlenségi formulát és más európai gondolati kapcsolatokat tartalmaz, elsősorban lótályog gyógyítására alkalmazták – „contra thargy equorum” szerepel mellette, és 1516-18-ra datálható. A kötetben a Contra silentio című versemben írom szét ezt a szöveget. 

A Szelestei-féle ráolvasás indította el azt a folyamatot, hogy más kultúrák mágikus szövegei között is szétnézzek, a Nigon Wyrta Galdor is egy ilyen, ez óangol ráolvasásszöveg, amiben kilenc növény dicsérete, erejének előhívása jelenik meg, illetve a fenti példa mentén kereszténység előtti elemek is. Így Krisztus mellett megjelenik benne Wotan (az északiaknál Odin) alakja is, mint varázserejű figura. Annyira megragadott a szöveg, hogy a modern angol fordítás alapján lefordítottam magyarra, illetve megírtam a párversét is, aminek aztán az lett a címe, hogy Kilenc szabad növény – ezekben azokat a növényeket veszem sorra, amelyekhez gyógyhatásuk, kisugárzásuk alapján kapcsolódni tudok. Rendkívül izgalmasnak tartom, hogy ilyen szövegek fennmaradtak. 

Mit jelent számodra a kilences szám, a szabadság és a növénység? 

A kilences szám itt szemmel láthatólag kölcsönfogalom a fent említett primer forrásból, azonkívül mágikus szám – nem nekem személyesen, hanem általában, a fennmaradt források, a folklór, a mágikus gyakorlat alapján. Az emberek mindenféle jelentéseket tulajdonítottak az évezredek során a számoknak. Itt a páratlanság, de a könnyű hármas feloszthatóság a lényeg, szerintem. De ennél többet nem kockáztatnék meg vele kapcsolatosan, a számok és mennyiségek kultúrtörténetét nem vágom annyira. A szabadság pedig – hát, fogas kérdés. Ameddig az ember nem tenyerel bele a másik szabadságába, addig szabad, így a szabadságot viszonyfogalomként használom és élem meg, valamint alapvető értékként határozom meg. 

A növénységről pedig őket kell kérdezni, ha kicsit figyelünk, akkor lehet, hogy előbb-utóbb megsúgják.

Fotó: Kovács Hermina

A köteted címében szerepel egy szám, így magától adódik az a kérdés, hogy mi a viszonyod a matematikával? Az irodalmat a reál tárgyak ellenében műveled, vagy szövetségre lépnél velük, ha alkalom adódna rá? 

Ha a fent említett növénységre alapozunk, akkor a biológia felől meg lehet nyilván közelíteni, ez az oldala érdekel, de csak amatőr szinten. Én igyekszem valamit nem másvalami ellenében művelni, ha egy mód van rá, a kiegészülést, kapcsolatteremtést nagyobbra tartom. Viszont azt nem gondolom, hogy mindenhez kellene értenem, ez képtelenség. A reál tárgyakban nem jeleskedem, azokat meghagyom annak, aki valóban ért hozzá. Szóval nem vagyok botanikus, de érdekelhet a botanika, és tanulhatok elég sokat a botanikusoktól. A matekeseknek viszont elkeserítő hírem van: nincs semmilyen viszonyom a matematikával, se historikus, se misztikus értelemben, a lehető leghétköznapibb, legfunkcionálisabb matek van csak az életemben, amennyi szükséges a boldoguláshoz. 

A kötetben több vers is megidézi a Tigris és az Eufrátesz idő- és térbeli környékét, az én példányomat is „ancient sumér szeretettel” dedikáltad. Mi közöd van Mezopotámiához? Lehet-e egyáltalán úgy beszélni a nagybetűs európai irodalomról, hogy bár a szemünk sarkából ne pillantsunk Mezopotámiára?

Nem lehet úgy beszélni. Vagyis lehet, de nem érdemes. Van valami eszméletlenül lenyűgöző abban, hogy több ezer éves szövegeket emberek megfejtettek, lefordítottak, publikáltak, mi pedig betekintést nyerhetünk azoknak az embereknek az életébe, gondolkodásába, hitvilágába, gyakorlataikba, akik előttünk éltek. Most közhelyeket mondtam, és az is nyilvánvaló, hogy nem az a lényeg, hogy minden tetsszen, ami ősi kultúra vagy szöveg, hanem hogy legyen valami kis kapaszkodó, ami tényleg megragad. Mezopotámia világa mindannyiunk alapja valamennyire. Carl Gustav Jung írja az egyik esszéjében, a Föld és lélekben, hogy „Talán szabad a következő hasonlathoz folyamodnom: Egy olyan épületet kell leírnunk és meghatároznunk, melynek felső emeleteit a 19. században emelték, a földszint a 16. századból származik, és a falak közelebbi megvizsgálása azt mutatja, hogy egy 11. századbeli toronylakásból építették át. A pincében római alapfalakat fedezünk fel, és a pince alatt egy betemetett barlang búvik meg, melynek padlózatában, a felszínibb rétegben kőkorszakbeli eszközök, a mélyebbekben pedig a kőkorszak faunájának maradványai tárhatók fel. Lelki struktúránk képét valahogyan így lehetne felvázolni: a legfelső emeleten élünk, és éppenhogy csak dereng bennünk az a tudat, hogy az épület alsó része kissé őskori. Ami pedig a földfelszín alatt terül el, az teljesen tudattalan a számunkra.”2  Nos, Mezopotámia is egy ilyen réteg, egyszerre történelmi-archeológiai, kulturális és lelki. Ijesztő, hogy a bronzkorban is pont ugyanazt gondolták és érezték bizonyos dolgokkal kapcsolatosan az emberek, mint most: azért ijesztő, mert megmutatja, hogy van, amiben semmit nem változtunk, másrészt meg ugyanennyire megnyugtató, hiszen mélyen tudunk kapcsolódni hozzá. Ugyanakkor Mezopotámia elképesztően innovatív is volt. Engem mindig ezek a kettősségek érdekelnek, az akkori ember és a mostani ember lelkivilágában egyaránt. 

A kötetben a versek mellett-között szerepelnek általad készített fotók is. Miért döntöttél úgy, hogy képek is legyenek a Kilenc szabad növényben? 

Az elmúlt öt évben többször is azt éreztem, hogy sehogysem jönnek a szavak, nem tudok kellőképpen megfogalmazni valamit. Magasra szoktam tenni a mércét, ezért nem szerettem volna magammal kiszúrni. Viszont rengeteget jártam kint a természetben, a várostól közelebb-távolabb, csoportos kiránduláson is, de egyénileg is elég sokszor. Afféle felfedezőutak voltak ezek – olyan helyekre jutottam el újból, ahol egészen kicsi koromban jártam. Szóval nagyon izgalmas volt. De a logosz csak nem jött.

Hosszú ideje szerettem volna egy DSLR-fényképezőgépet, legalább 15 éve, de az utóbbi évekig nem volt alkalmam vásárolni egyet. Sokáig egy kölcsöngéppel tanultam fotózni, elsajátítani a szabályait, kísérletezgetni, hogy ne csak automata üzemmódban kattintgassak. Amikor összegyűlt annyi, hogy meg tudtam venni életem első kameráját, az nagy öröm volt. Azt gondolom, hogy a kötetben szereplő képek nemcsak kiegészítenek, hanem önmagukban is hozzáadnak valamit az egész koncepcióhoz, legalább annyi munkám van bennük, mint a versekben. Csak ez azért nem látszik, mert a több száz fotóból csak ezek kerültek be célzatosan.

Fotó: Tamás Zsófia

Hogyan hatott a költő Sánta Miriámra az, hogy megjelent a fényképész Sánta Miriám?

Azért ne essünk túlzásokba. Költőnek vallani magam még úgy-ahogy megy, hisz régóta írok verset, de azért folyamatos „leendésben” vagyok. Fényképész aztán végképp nem vagyok – akkor lehetnék, ha elindulnék a professzionalizálódás útján. Egyelőre egy lelkes amatőrnek nevezném magam, a költészet és a fotózás pedig abban hasonlít, hogy a felfedezés adta öröm és lelkesedés ötvöződik benne. A lelkesedést itt ne a kirobbanó értelmében vegyük. Hanem abban az izzásban, ami belül van, a hosszú parázslásban, nem a lángolásban. 

A fotózás önmagában nem hatott a versírásra, mivel épp annak hiányában jelent meg. Amit vizuálisan megragadtam, azt szavakban nem tudtam. Ha erőltetném, akkor biztos tudnám, de nem erőltetem, épp ez a lényeg. A párhuzamosságok. 

A kötet vége felé található Nostalghia, utolsó jelenet egy bizonyos A. T.-hoz van címezve; meg merném kockáztatni, hogy ez az A. T. monogram Andrej Tarkovszkij orosz rendezőt takarja, akinek a filmjeiben gyakran elhangzanak versek. A köteted tanúskodik arról, hogy a vizuális és a nyelvi kifejezés szerinted is elfér ugyanabban a térben. Melyek azok a filmek, amelyek nélkül nem tudod elképzelni a költészeted?

Tetszik ez a találgatás! Valóban szólhatnak hozzá is, de ez egy elég célzott dedikáció egy kedves barátomhoz, Andrej Tomažin szlovén költőhöz, íróhoz, az ő nevének ugyanezek a kezdőbetűi – mindketten Tarkovszkij-rajongók vagyunk, szóval összeérnek a szálak. Tarkovszkij azért kerülhetett bele a szövegbe, mert eleve egy poétikus rendező, sőt, az édesapja, Arszenyij Tarkovszkij költő volt. Ugyanakkor kevésbé érzem azt, hogy filmek mentén tájékozódnék a saját versvilágomban. De ha mégis választani kellene rajta kívül, akkor David Cronenberg, William Friedkin és újabban Dario Argento alkotásainak az egyvelege kavarog a fejemben. Hogy miért pont ők? Cronenberg egy beteg agyú figura, elmegy a falig abban, hogy az apró részletekre is figyeljen a horrorisztikus elemeknél, mégis nagyon természetesnek tűnik minden. Argento a színeivel meg a zenei választásával vett le a lábamról. Friedkin pedig úgy volt hollywoodi rendező, hogy közben egy fikarcnyit sem éreztem, hogy az lenne. 

Mik a terveid a következő kötettel kapcsolatban? Hogyan szeretnél áldozni a kontextusok, paratextusok és intertextusok oltárán?

Alig jelent meg ez a kötet, máris a harmadikon kéne gondolkoznom? Szerintem azért hagynom kellene neki kifutási időt. Az viszont tény, hogy nem untam meg még azokat a témákat, amikkel elbajlódtam a Kilenc szabad növényben, sőt, egyre több ötletem van. Hogy mikor és mit valósítok meg belőlük, az rajtam múlik. De ahogy szoktam: folyóiratokban, online publikálom majd őket először, aztán majd csak berendeződnek egy könyvbe, valamikor.

 

Jegyzetek

1          mek.oszk.hu/06100/06124/html/raolv00003/raolv00003.html

2          https://mek.oszk.hu/02000/02013/html/fold/index.htm

Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron, szülővárosában él. A János Zsigmond Unitárius Kollégiumban járt középiskolába, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–norvég szakán végezte az egyetemi alapképzést, majd ugyanott mesterizett magyar irodalom szakon. Jelenleg a Főtér portál munkatársa. Verseskötetei: Hétfőn meghalsz (2019), Kilenc szabad növény (2024); mindkettő az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában jelent meg.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb