A malom kísértete (regényrészlet Szenkovics Enikő fordításában)

(Fantoma din moară)

‍

Grigore Jana házára pillantott, melyen hullámos keretben nagy betűkkel ez állt: Gligă Costel és Gligă Jana, 1971, és eszébe jutott, hogy rég nem járt nála. Majd hátranézett, s megpillantotta Marianát, Jana lányát, aki biciklin jött Bechetből, az iskolából. A milicista végre elindult, de nem sokra rá meg is torpant. A malom mellett két idegen alak tűnt fel. Kellett egy kis idő, amíg rájött, kik azok: Nicolescu lánya, fekete hajába burkolózva, akár egy erdei boszorkány, és Costea fia. Ez utóbbival akart néhány szót váltani. Megszaporázta lépteit, ám George beült a kocsiba és elhúzott, anélkül, hogy észrevette volna őt.

– Ki volt az a fiú, Adela? – kérdezte Grigore a kocsi után nézve, miközben megelőzte a lányt, és a siető emberek szokásához híven meg sem várta a választ.

Adela sem fárasztotta magát a válaszadással, semmi kedve nem volt vele trécselni. Na de egy George, hát ki más lenne mondatot csak elmotyogott, s közben Tranebá felé vette az irányt, hogy megnézze a befejezetlen házat, amely a szülei háza is lehetett volna, majd onnan az Öntözőrendszer felé, hogy láttamoztassa a kiszállási papírjait, és aztán visszatérjen Bukarestbe, a május elsejei tumultusba.

A milícia előtt George megállította a kocsit és kiszállt, néhányukat üdvözölni akarta, köztük Fanét is, aki hátratett kézzel, kipirultan ácsorgott a mellvértszerű fekete bőrkabátjában.

– Tiszteletem, Fane bá, erőt, egészséget, hallom, hogy téeszelnök lettél!

– Így van, George úr! Hogy van az édesapja? Rég járt minálunk!

George elérzékenyült a Fanéval való találkozástól, felidézte ugyanis a kamaszkorát, főleg egy bizonyos vakációt, amikor bálákat rakodtak azokon a forró, növényi párába bugyolált napokon, melyek eszébe szoktak jutni a New York-i teleken, miközben kifelé bámult a hatalmas ablakokon, és úgy érezte, mintha valaki egy kolbászt akarna letuszkolni a nyelőcsövén. Azon a nyáron kereste meg az első fizetését, ötszáz lejt, ami akkoriban sok pénz volt, vásárolt is magának egy bakancsot belőle. Öt kékhasú egy fehér borítékban, melyen ezt írta ceruzával: Costea George részére, alatta: TÉESZ (Fane).

– Meséljen egy viccet vagy valamit Bukarestből, hadd lássuk mi is, mit mondanak az ottani emberek – kérte Fane, amikor odaért hozzá beizzadt sapkájával, és már messziről nyújtotta a kezét, a lehető leghangosabban beszélve, mint aki attól fél, hogy mindent elront:

– Egészséget, George úr!

Costea fia fontos ember volt számára. Sosem tudni, mikor lesz szüksége valamire, s nincs akihez fordulni, márpedig George előtt az összes ajtó kitárult a Központi Bizottságban. Ő volt Comoșteni legfontosabb embere.

George, mindkét kezével végigsimítva a haját, a kocsinak támaszkodott, s furcsa mód vidám volt, mintha végre elnyerte volna a többiek bizalmát, amire egész gyerekkorában várt.

– Egy kísérletet végeztek – vágott bele –: elkülönítettek két férfiből és egy nőből álló csoportokat, mindegyik csoport különböző országokból volt.

Majd mintha egyetemi hallgatók előtt gesztikulált volna, George részletezni kezdte:

– Vagyis két francia férfit és egy francia nőt, két angol férfit és egy angol nőt…

A három férfi még közelebb jött, hogy akár egy prófétát, úgy hallgassák, miközben fehér füst lopakodott fel az áprilisi meleg égre.

– Szóval ezeket a csoportokat egy éjszakára elkülönítették, s másnap a tudósok, akik ezt a kísérletet végezték, sorra járták a házakat, hogy megnézzék, mi történt.

A férfiak teljes figyelemmel: tátott szájjal, kíváncsian figyelték, aminek láttán George még egy darabig halogatta a kísérleti eredmény közzétételét. Majd végignézve rajtuk, felvonta szemöldökét és így szólt:

– Az angolok házában csend volt és nyugalom. A nő azt nyilatkozta, hogy mivel a férfiakat nem mutatták be neki, egy szót sem váltottak egymással, semmilyen kapcsolat nem jött létre közöttük. Ezzel szemben a francia nő vidáman mesélte, hogy emlékezetes éjszakája volt a két férfi társaságában. Végül eljutottak a románok házába is. Ennek a nőnek karikás volt a szeme, úgy nézett ki, mintha a poklok poklát járta volna meg. – Hogy töltötte az éjszakát? – kérdezték a tudósok. – Mégis, hogy töltöttem volna? – kérdezett vissza a nő morcosan –, egész éjszaka felváltva dugtak, s reggel pártgyűlést tartottak, majd odatettek, hogy önkritikát gyakoroljak annak okán, hogy kurva vagyok.

George befejezte a viccmesélést, de senki nem nevetett, sőt, úgy bámultak rá, mintha más kimenetelt vártak volna. Látván, hogy ­George mosolya is enyhén zavart, a milicista feltűnő kedvességgel hozzátette:

– Bokszolhattak volna párat a tarkójába is! – Majd rátért a lényegre: – Árulja el, George úr, hol találhatjuk meg Bukarestben, ha netán gondjaink lennének…

George azonban, elvesztve az érdeklődését, minél hamarabb kocsiba akart ülni és elhúzni innen. Majd megad ő egy telefonszámot, amin senki nem fog válaszolni, aztán meg úgy elhúz erről a helyről s ebből az országból, hogy vissza se néz. És míg feljegyezte egy finom, sárga lapú jegyzetfüzetből kitépett lapra, melyhez foghatót egész Comoșteni-ben nem láttak, az a forróság csapta meg, amit egykoron az út aszfaltján töltött nyárestéken érzett, vagy valahányszor a malom és Rafailă háza közötti szűk ösvényen haladt, azon esték rekkenősége, melyek a távolságból hasogatták a lelkét, magukkal hozva a föld mélyéről előtörő aranyló gömböt. Lágy hullámokban érkezett ez a meleg, érezte, ahogy csalogatja, és George virágba borult fának érezte magát. Tudta, hogy ott van, és hogy a világ végéig fogja őt követni, úgyhogy felemelte tekintetét, és megpillantotta a meleg, hűséges napot, mely mézbe hengergetett labdaként, puhán és szelíden gurigázott az áprilisi égbolton.

Nini is kíváncsian bámult ki a kék papíron tátongó apró lyukon, mely a Virgil Popescu házában lévő szobájának ablakát bélelte. Távolról figyelte, és látta Georgét gesztikulálni, a kezével hadonászni és le-lehajtani a fejét, és egyből tudta, hogy viccet mesél. Ismerte Costea fiát és magát Costeát is, találkoztak is egyszer, anélkül, hogy az rájött volna, ki is az a Sandu Ion valójában. Majd ellépett az ablaktól, és feltárcsázta a Fenomének Intézetét. Csendben, mindenkitől távol akarta tölteni ezt a négy napot, de mindenekelőtt iszonyú lustaság fogta el. Semmi kedve nem volt visszaülni a szolgálati Daciába, amely, valahányszor rápillantott, mindig a számára oly kedves, hónapokon át a garázsban tartott Skodáját juttatta eszébe. Legszívesebben csak ült volna összekucorodva a kanapén, mint egy almaszelet, odatekerni az adóvevőt a felesége frekvenciájára, beszélgetni vele, és elképzelni őt az irodájában, mely a Piazza José de San Martinra néz. Ami nem is volt olyan nagy kívánság egy ennyire megfáradt embernek.

Az úton egy asszony haladt el kosárral a kezében, benne néhány tojással. Nini halványan emlékezett arra, hogy másnap nagycsütörtök van, tehát az asszony valószínűleg azért viszi a tojást valakinek, talán Buțescu pópának, hogy az húsvétra megfesthesse. Erre a gondolatra meg is jelent szeme előtt a hófehér köntös alól kibúvó sápadt sarok, s egy régi, orgonaágakba bugyolált izgalom kerítette hatalmába. Egy ideig még a Costea körül összegyűlt embereket bámulta, majd a napfényáradatban cipőnyelvszerűen ereszkedő utat, és végül úgy döntött, hogy felhívja az igazgatót. Elküldi neki a kulcsot, és beavatja a részletekbe. Ő volt a legmegfelelőbb futár a lelakatolt dosszié számára, mely az ő malombeli angyalának a teljes történetét összegyűjtötte. Az intézet igazgatója rendes ember volt, akit gyerekkorában pionírnak neveztek, de aki mostanra Costică bá lett.

– Halló! Sandu Ion elvtárs vagyok. Ki van ott, kivel beszélek?

Gabriel Neicușoru nyomban izgalomba jött, nyáltól elárasztott torka mélyéből nehezen tört fel a válasz:

– Egészséget, Sandu Ion elvtárs, csak mi vagyunk itt, vagyis én, Neicușoru kutató, a portás és a takarítónők. Nem, Costică Iancu igazgató elvtárs nincs itt, mindenki elment a felvonulási ruhákat előkészíteni. Én vagyok az ügyeletes, igenis, Ion elvtárs! Hogyne, Ion elvtárs!

Neicușoru csak úgy habzsolta a zöld telefonból érkező szavakat, s valahányszor Nini szünetet tartott, annyiszor vágta rá kikerekedett szemmel, hogy igen, meg igenis, mely úgy zengett végig az intézet folyosóján, mint egy véletlenül megpörgetett dob.

Nagyjából ugyanebben a déli órában Julika aláírta az engedélyt néhány állat levágására. Törvénytelen volt, amit csinált, de kegyetlenség lett volna pont május 1-re miccs nélkül hagyni a népet. Végül úgy döntött, hogy betegnek nyilvánít egy disznót meg egy fiatal berbécset. Néhány kiló silányabb húst, a porcokat és a kövérséget majd ledarálják, összekeverik szójaliszttel és rengeteg fokhagymával, s máris kész a miccs holnapra, az erdőre. A többit, a jobbacska húst, szokás szerint elosztják majd: egy combot kap Fuharos, néhány kilót az alelnök, egy másik combot Fane, az elnök, további kilókat a milicista, két-három darabot a beosztottjai, és a maradék – megy neki. Mozgalmas reggele volt, tele mindenféle veszekedéssel, főleg Papucs Floricával, aki, amikor meghallotta, hogy le akarják vágni a berbécsét, elvörösödött és tüzet okádott. Tudta jól, hogy nem lenne szabad, erre ő betegségi tanúsítványt kért az állatra, mivelhogy jönnek a gyerekei látogatóba.

– Segíts, kérlek, Julika naccsága, könyörülj meg rajtam, hisz tudod, ez az én berbécsem, én neveltem kiskorától, én vigyáztam rá! És akkor miért nem tehetek vele azt, amit akarok? Hát nem azért neveltem? A franc essen a törvényébe, mer’ az nem gondol az ember lelkére! Kérlek, segíts nekem, naccsága, mindjárt itt vannak a gyerekeim! Hisz az apjuk háza ajtaján kopogtatnak, nem egy idegennél! Mibe kerül neked egy aláírás, hát nem potyára adod, mi is csak emberek vagyunk…

Julikát kihozta a sodrából ez a paraszt, aki mindig is ellenszenves volt számára. Mégis miért adna neki tanúsítványt? Vásárra vigye a bőrét egy barom miatt, s ráadásul nem is marad semmivel utána? Ha azt mondja a törvény, hogy nem vághatják le az állataikat, csak ha ő betegnek, sérültnek vagy döglődőnek nyilvánítja őket, akkor hát álljon szépen sorba, míg majd kedve lesz hozzá.

– Nem tudok adni, Florică bá, mégis mit akarsz, menjek dutyiba miattad?

– Tudd meg, hogy most megyek és eltöröm a lábát! – fenyegetőzött Florică.

– Menj csak, de ha meghallom, hogy valami baja esett a maga berbécsének, egyből értesítem Grigorét, akkor pedig a fene megevett!

Semmi értelme nem volt a további győzködésnek, úgyhogy ott hagyta az út közepén, és elindult a gazdaság felé. Tranebánál azonban utolérte a repceolaj-ragacsos, állhatatos kígyó. Ebben a hónapban repceolajban kapták a fejadagot. Az emberek panaszkodtak a szójaolajra, de lám, van még rosszabb: a repceolaj. Főzéskor, még ha csak keveset tettek is belőle, ragasztószerűen feltapadt az ember szájpadlására. Ha pedig le akartad nyelni az ételt, az még ott maradt egy-két pillanatig, majd akár egy darab vakolat, levált róla, egészen az állkapocsig lehántva a bőrt. Ilyen volt a fekete gomolyag is, amely felhevítette a fejét, mint egy repceolajba mártott sál. Valahányszor kijött a malomból, tekergőző kígyóként érzékelte, úgy suhogott, mint vessző a lombsátorban. Az út szélén csúszkált, és mindig a Tranebá-féle útkereszteződésben kapta el. Előbb hideget hozott rá, majd a homlokára tapadt, buján és enyhén remegve, néha még mintha a szívverését is hallotta volna, sőt, olyan érzés kerítette hatalmába, melyet csak hozzá tudott társítani, valamiféle ördögi kacajt, mintha azt mondta volna, hogy nincs amerre szökjön a gyeplő szorításából, és hogy ő csupán egy rabszolga, akit bármikor eltaposhat és galacsinná gyúrhat.

Először gyerekkorában látta, egy nap, amikor a malomban játszottak. Ő, George, Adela és Lucsika. Nyári, aranyló nap volt. Dél is elmúlt, s a malom mennyezetén keresztül látni lehetett a remegő, apró bárányfelhőktől kifehérített eget. Aztán Adela azt mondta nekik, hogy kísértetet látott, talán az egyik bácsikájának a lelkét, akit Maxinak hívtak, és aki ott halt meg a malomban, még régebb. Julika nem hitt a kísértetekben, pontosabban nem akart foglalkozni velük, meg semmi egyébbel, ami nem volt látható és megfogható. De ha valóban létezik, akkor hát mutatkozzék meg, és kész. Nem emlékszik már pontosan, csak arra, hogy valamiféle nyugtalanság lebegett a malomban, ami úgy villogott a barátai arcán, mint valami jelzőlámpa. Majd megjelent egy ember, egy tintanyaló, aki az irodákban vagy a sertéstenyésztő telepen vagy a kollektívben dolgozott, és aki úgy megijesztette őket, hogy mind a négyen kiszaladtak az oldalsó ajtón, és meg sem álltak Adeláék lugasáig vagy kamrájáig. Ám amikor így észveszejtve rohantak, ő egy fuvallatszerű valamit érzett a nyomában, ajtócsapódáskor érezhető enyhe szélmozgást, egy szélcsóvát, mely végigfutott a hátán, majd a tarkóján keresztül az agyvelejébe szivárgott, mint egy tollból a rózsaszínű itatósra csepegtetett tinta. Elképzelte, de mintha saját szemével látta is volna a sötét folyadékot, amint ellepi bársonyos, makulátlan agykérgét. Mindenesetre attól a naptól kezdve a láthatatlan kígyó mindenhova követte őt, főleg itt, az útkereszteződésben, de nem csak. Az egyetemi évek alatt, az állatorvosin, érezte hideg csusszanását a laboratóriumokban vagy az amfiteátrumokban, mikor hol tartózkodott, mintha folyton leselkedett volna rá az ég magasából, és leereszkedett föléje, valahányszor megfeledkezni látszott a láthatatlan gazdi szorításáról.

Julika szomorúan ült a marhaistállók előtt, és az előtte sorakozó barakkokat bámulta. Távolabb, a mezőn megpillantotta Vali fekete ülepét, amint lehajolt a kimeszelt faházikó eresze alatt, és egyből tudta, hogy egészségügyi szeszt szűr át egy vékony szelet kenyéren. Ő meg Nicu. Készítik az aznapi itókaadagot: a kékszeszt kenyéren folyatják át, egyenesen az üdítősüvegekbe, mindegyik a sajátjába, és meg-meghúzzák a fordulókban, benn az istállóban, vagy kinn valahol. Az ő dolguk! Julika megértette, de sajnálta is őket amiatt, hogy tönkreteszik az egészségüket Lenin könnyeinek a szopogatásával, de még ennél is jobban sajnálta önmagát, és mivel nem tudott rajtuk segíteni, hát saját dolga után nézett, a gyerekecskéi után, akik most otthon maradtak a nagymamájukkal, és a következő napokban is ott lesznek. Holnap ugyanis, miután megérkezik Costică a felvonulásról, ők is kimennek a többiekkel az erdőre, aztán május elsején este majd Mițu is megérkezik Bukarestből.

Julika a felszántott mezőket bámulva elábrándozott, amikor egyszer csak a faluba vezető út porában felsejlett a milícia autója.

Grigorénak is szüksége van tanúsítványra, sőt mi több: egy ügyes berbécs kell neki a téesztől a május elsejei asztalra.

– Közös asztal lesz Fuharossal, az alelnökkel, a fiainkkal, Fanéval, és természetesen néhány fenti elvtárssal is, toldotta hozzá, hogy lenyűgözze az állatorvosnőt.

Julika durcásan meredt rá, nem mondott se bűt, se bát, hagyta, hogy kunyerálja ki magát, majd összevont szemöldökkel válaszolt:

– Nem lehet, Grigore bá, mégis mit képzel maga, hogy ezt én döntöm el? Nagyon helyes, ha az elnök engedélyezni akarja a levágást, ám engedélyezze! Nekem kezem-lábam meg van kötve, alig tudtam pár állatot levágatni a holnapi miccsezésre. Nem úgy megy ez, ahogy azt maga képzeli!

– Vagyis? – csodálkozott a milicista. – Ahogy én képzelem?

A legszívesebben bekeményített volna, de kissé tartott az állatorvosnőtől, lévén hogy a testvére, Mițu Bukarestben él, s ki tudja, mit kavar ott az is, hogy ilyen nagy szája van a húgának. Ennek ellenére esze ágában sem volt feladni.

– Tudd meg, hogy nem megyek el innen, míg meg nem kapom a berbécst, és ne akard, hogy Fuharos szájára adjalak. Ráadásul idevalósiak vagyunk, akik mindig segítjük egymást.

– Persze, hogyne! Addig segítjük, míg elverjük a port egymáson! Azért fújtad meg keresztanyám kazánját is, nem?

Aha, szóval innen fúj a szél! Grigore végre megvilágosodott. Ha csak ennyi a probléma, azt még helyrehozhatja.

‍

‍

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

‍