.svg)
A maszk
A srác egy pattanásig feszített befőttesgumi volt. Ökölbe szorított kéz, mereven hátrahúzott váll, amitől a csőnadrág fölött viselt pulóvere is a testére simult. Végigtrappolt a buszon, majd kicsivel a közepe után, dühösen szusszantva levetette magát az előttem lévő másfél személyes ülésre.
Közben egy lány a megállóban kapkodva kutatott a táskájában. Többször a buszra sandított, majd épp az ajtózáró sípolásakor megtalálta a maszkját, az arcára csapta, és felugrott. Sietős, ruganyos léptekkel indult hátra.
Nagyon csinos volt virágmintás szoknyájában, mélyen kivágott blúzából elővillanó mellével, peace-jeles bőr nyakláncával, rasztahajával. Arcából csak gömbölyű homloka és barna, mandulavágású szeme látszott. Maszkjára egy furcsa kör alakú szimbólumot festettek, amiből lefelé, fölfelé és jobbra egy-egy félkör vége lógott ki. A Vikingek sorozatban láttam ilyet. Azt hiszem, triquetrának hívják. Valami gonosz elleni védekezés izéje.
A busz meglódult. A lány járása részeg tántorgássá változott. Rasztatincsei és nyaklánca összevissza röpködtek. De azért is jött. Bárcsak mellém ülne! Összébb húztam magam. A franc… A befőttesgumi-szerű srácot választotta. Ő viszont tüntetően szétterpeszkedett. Így a lány állva maradt. Kis nevetéssel, a zötykölődéstől meg-megtántorodó hangon mondta:
– Na, meglett az a hülye maszk. Jó ez a táska, csak ne lenne ilyen sok zsebe.
A srác néhány másodpercig csak bámult ki az ablakon, majd a fogai közt odavetette az üvegnek.
– Talán ha az utcán is rajtad lenne, ahogy kéne, nem történne efféle.
Nyöszörgő, magas hangjától még befőttesgumi-szerűbb lett.
– Arrébb mész egy kicsit? – kérdezte a lány.
A tétovázást látva megjegyezte: azért ez a maszk-dolog csak nem lehet ennyire tragikus. A srác összébb húzta magát, de valamit még mondott, amit nem hallottam a macskaköveken csattogó busztól. A lány viszont hallhatta, mert inkább állva maradt. Fitymálva odaszúrt: szabályok. Rasztatincsei fénytől részeg lepkerajként röpködtek, ahogy megrázta a fejét.
– Ezek nélkül nem működhetne a társadalom. – A srác még mindig az üvegnek beszélt.
– Ha mindenki úgy állna a szabályokhoz, mint te, lépten-nyomon bankrablásokat, gyilkosságokat látnánk.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – ecetesedett meg a lány hangja.
– A szabályok adnak keretet az életnek.
– Jaj, hagyjuk már! A könyökömön jön ki ez a hülyeség.
A srác a lány felé pördült. Most kapást érző horgász volt.
– Neked ezek… Ezek hülyeségek? Érdekes, mikor hozzám költöztél, még tetszett, hogy nálam mindennek megvan a rendje, módja. – Csúfolódva folytatta. – „Nekem úgy nem megy a rendrakás. Elfelejtem, mit…”
Hogy mit, a kátyúkon bukdácsoló busztól csak foszlányokban hallottam. Hogy nálam a feng-shui szerint. A vegán étrendnek is… Hogy minden be van osztva… random időpontokban ettél… Mekit vagy falafelt. A vizsgáid is jobban… segítettem beosztani a tanulni… A lány próbált közbeszólni: Muszáj ezt? Úgy unja. Hiszen… Hisz ő csak… Ő csak az intézkedéseket mondja. A maszkviselés, meg a többi. Értelmetlenek… Jó, akkor csak szerinte. Utálja, hogy gyerekként kezelik. A srác meg biztonságban érzi magát. Ennyi. Ejthetnék? A csávó meg se rezdült. Csak tépkedte tovább az önbizalmát.
– Úgy éreztem, a karanténban borult virágba a szerelmünk. De neked ugyanez lehet, hogy kősivatag volt.
Nem veszi ez a srác kicsit túl komolyan a „színház az egész világ” mondást? A lány még mindig próbálta leállítani, de a srác (mint kiderült: Attila) egy daráló állhatatosságával őrölt tovább. Sokáig azt mondtad, örülsz, hogy összeköltöztünk. De egyre többet panaszkodsz. Félek, rosszul működik a torokcsakrád. Ez aztán tudja, hol van a kutya a szőnyeg alá söpörve – vigyorogtam a maszkom alatt. Ne, ne tiltakozz! Ilyen bizonytalan járványos időkben biztonságot adott az én rendezett életem, de már itt vannak a lazítások. Akkor tessék! Szabad vagy.
A lány hangja elcsuklott a sírástól. Felfújod… Szeretlek. Megpróbált leülni, de ő újra elterpeszkedett. Talán, de magadat jobban. Ezek szerint a köldökcsakrád sem működik jól.
– Szállj már le a csakráimról! Tényleg nem vagy képes felfogni, milyen sokat jelentesz?
Határozottan beljebb tolta Attila lábát, és leült. Hadarva folytatta. – Hasonló az életritmusunk, a pénzhez való viszonyunk, és… – egy pillanatra megakadt, majd szégyenlősen folytatta – minden más is jó. Nálunk az „asztal” mind a négy lába stabil. Ugyanabban hiszünk, vannak közös céljaink, és őszintén megmondod a véleményed.
Attila megolvadt. Válla előreesett, a maszkból kilátszó arca megenyhült. Átölelte a lányt. Felcsúszott ingujja alól kivillant egy medvetetoválás részlete. Most egy anyjába kapaszkodó medvebocs volt. Valamit mormolt, ami jóleshetett a lánynak, mert anyáskodó mozdulattal megsimogatta a gondosan elválasztott haját, majd a maszkon keresztül megpuszilta. A barátairól beszélt, mire Attila elégedetten felnevetett, határozott mozdulattal lehúzta mindkettőjük maszkját, és megcsókolta a lányt. Majd azt csipkelődte: félt, a lányban akkora a szeretetéhség, hogy a képmutatással is beéri. A reakciót elnyomta egy szirénázó mentő.
– Egyértelmű, nem? – kérdezett vissza Attila. Újra csúfolódóba váltott. – „Jaj, olyan érdekes volt az a hatha jógás videótok Attilával. Többet is bemutattok majd?” Az, hogy már hármat megcsináltunk, mire Janka az elsőt megnézte, az mindegy! „A pszichológusom szerint, ha nem feküdnék le minden fiúval az első randin, nem dobnának el olyan gyorsan.” Igaz, hogy mi ezt már legalább hatszor elmondtuk Timinek, de egy pszichológus, az…
Néhány üléssel előrébb felordított egy kisbaba, így sosem tudtam meg, mi van a pszichológussal. Percekig csak töredékmondatokat hallottam. Jankának sérült az aurája. Totál leszar… Csak unaloműzésre vagy… A lány mentegetni próbálja: Sok a zűrje… A barátnője… Attila letorkollja. Zsófi, neked… van mentséged. Timinek sok a negatív energiája és… Egy oldó, tisztító… ki tudja, mit kéne csinálnia a pszichológus helyett vagy mellett. Aztán online társasozások és Zsófi gimiből maradt barátnői kerülnek sorra. 23 évesen szült… Neki csak a baba, baba… Hülye lúzer, akinek nincs. …ő meg a bolond… esküvései? Vagy esküvői? Ez a barátnő vagy házasság-, vagy konteóhívő. Mindenesetre Attila szerint gáz. Zsófi olyan okos, olyan szeretnivaló, miért kapaszkodik görcsösen a legönzőbb csillagjegyesekbe? Csupa kos, skorpió, oroszlán.
Zsófi mentegetései, ellenérvei lassú crescendóban értek a fortissimóba. Csak mert a barátnői nem hisznek a spiritualitásban. Attila ismét az ablaknak fordult, és a függetlenségéről, meg Zsófi mindenáron valahova tartozásáról morgott.
Zsófi felváltva nézett hol Attilára, hol maga elé. Végül kilátástalan hangon azt mondta a babasírás után maradt űrbe:
– Miért mindig ide lyukadunk ki?
– Sajnálom – lágyult el Attila hangja. – Csak azt szeretném, ha látnád, a barátaid nem is értik, milyen csodálatos vagy. Segíteni akarok, hogy ezt elhidd, és ország-világ megtudja.
Most Zsófi olvadt meg. Átölelte, és egy pillanatra maszktalanítva magukat, megcsókolta Attilát.
– Tőled rengeteget kapok. De körülöttem mindig voltak testvérek, unokatesók, barátok. Szükségem van nyüzsire.
Attila megfagyott. Érdekes, ő egyke. És csak egy kezére jutnak barátok. De nem ezért volt boldog a karanténban.
Elhallgattak. Ők is, mint a legtöbb utas, hátrafelé figyeltek, ahol egy zenét döngető kamasz és egy öreg néni szájkidozott.
Miután a kamasz duzzogva leszállt, Attila levonta a konklúziót. Zsófi a szélmalomharctól elcsigázva hallgatott. Csendjüket Attila törte meg, egy csattanó megjöttünkkel. Szinte lesodorta Zsófit, ahogy az ajtóhoz indult. Egy kicsit sem lazult a befőttesgumisága. Zsófi viszont ruganyosság nélkül, lehajtott fejjel kullogott utána.
Pár megálló múlva én is leszálltam.
Este a heverőn üldögélve görgettem az Instagramot. Mellettem a feleségem nézett Youtube-videókat. Mi? Az kizárt. A telefonjára néztem. Biztos összekeverem. Közelebb hajoltam.
– Kik ezek?
– Ilyen coachingok. Hogy motiváld magad, hogy kommunikálj asszertívan a munkahelyen, barátokkal, párkapcsolatban. Kicsit elvarázsoltak. Vannak ilyen ezoterikus hülyeségeik, de amúgy jókat mondanak. Ez egy új videójuk.
– Remek tanácsaik lehetnek.
– Aha. A karantén előtt jöttek össze. A csaj régebb óta vlogol, de így hitelesebb, mert a férfioldal is megszólal.
Attila épp valami vicces kedvességet mondhatott, mert Zsófi nevetve nekidőlt. Rasztatincsei a jobb mellére hullottak. Attila átfogta a vállát, keze eltűnt a hajfelhőben. Szemből a macis srác és a filigrán, törékeny lány vidám meghittséget sugárzott.
– Szóval elképzelni se tudjátok, mennyire izgultam. Nem is elsősorban a válasz miatt…
– Naná! – nevetett Zsófi. – Mr. önbizalomban fel se merül, hogy más választ kap, mint amit szeretne.
– Jaj, nem – nevetett Attila is. – Bár azt sokszor elmondtuk, hogy azt kapjátok, amit bevonzotok. Meg ha már idáig eljutottatok, a válasz is sejthető. Ettől még izgultam. A válasz miatt, meg hogy minden klappoljon.
– És mondja, kedves uram, erre számított?
– Hát most mit mondjak… – szégyenlős nevetés –, természetesen, hölgyem.
– Hiszen a válasz – kezdte Zsófi, majd egy jelentőségteljes pillantás után együtt folytatták: – Igen.
Ahogy Zsófi a bal kezét a kamerába tartotta, a lemenő nap megcsillant a gyűrűjén. Majd a Halászbástyán álló pár képe elsötétült.
A harag napja
Izraelt megtámadta a Hamász. Ja, csak a szokásos. De valahogy mégse hagy nyugodni az értesítő.
Egyszer apám, isten nyugtassa, olvasta, hogy Japánban földrengés volt. Rögtön ráírt az unokatestvérére, hogy Úristen, látta, és ugye ők nem voltak ott, velük minden rendben van, az ő házuk nem dőlt össze stb. Az unokatestvért kicsit meglepte az aggodalom-cunami, mert náluk szinte minden héten van földrengés, csak nem mind kerül be a hírekbe.
Két éve, amikor a Hamász rakétázta Izraelt, ugyanilyen cunamit küldtem egy kinn élő barátomra, Dávidra.
– Hat eleg sokat bombaznak. Foleg delen. Ide Tel-Avivba egy ideje egy raketa se jott. Pedig reggelre is igertek. (Kinyújtott nyelvű mosolygó arc.)
– Szörnyű. Basszus, pont most, hogy megszületett Ichak. (Szomorú, töprengő arc.)
– Hat igen, egy kicsit stresszes. Idozithettek volna jobban. De azert biztonsagban vagyunk. Itt eleg sok falon kene atjonnie a raketanak. (Mosolygó arc, mosolygó szemekkel és izzadságcseppel.)
– Azért vigyázzatok magatokra! (Aggódó arc.) Erről már korábban is beszélgettünk, de most is úgy érzed, jobb Izraelben családot alapítani?
– Ez igazabol pszichologiai hadviseles. A Hamasz tudja meddig mehet el, anélkul, hogy Izrael igazan a tokere lepne. (Gondolkodó arc.) Es ha elmennenk, csak azt igazolnank, hogy itt nincs helyunk. Egyebkent se lenne jobb otthon. Itt legalabb mukodik az egészsegugy, az oktatas. Biztonsagban erezhetem az apamat is, a gyerekemet is.
Régebben én is eljátszadoztam a gondolattal, hogy kiköltözöm. Tizenötben voltam kinn először egy csoporttal, és teljesen beleszerettem az országba. A világ egy tömörített file-ban. Kanyargó patakok az óriási fák erdejében, savanyú-sós tengerszagú barlangok, holdbéli kanyonok a sivatagban, megmacskakövesedett történelem az óvárosokban, komoly templomok, fiatalos, felhőt karcoló világváros, luxusszállodák és homokos tengerpart flipp-flopp papucsos bulizókkal. Mégis turistaszerelem maradt.
Az egyik este csatlakozott hozzánk az idegenvezetőnk kiskamasz gyereke. Úgy bámulta a minket kísérő katonákat, mint én az országot.
– Hat év múlva nagykorú leszek, és én is bevonulok. – Noah-ból meleg miazmaként csöpögött a büszkeség.
Tizenkét évesen persze én is légideszantosat játszottam, és a II. világháború összes csatáját megvívtam. Azt is, amiben nem voltak ejtőernyősök. Szegény apám nem is értette, kitől örököltem ezt a harci kedvet. Ő még a póktól is bocsánatot kért, mielőtt lecsapta. De huszonkét éves koromra pacifistává öregedtem. Majd ő is kinövi. Bár ahogy elnéztem az izraeliek világképét, nem biztos.
Az egyik este volt egy nagy, vérre menő vitánk a csoporttal. Részben miattam fajult annyira el. Mi a francért nem lehet békében élni és élni hagyni? Mindenkinek legyen meg az akarata, alapítsa meg a saját országát, zsidók is, palesztinok is. Ha meg marad valahol kisebbség, azt meg tisztelje, segítse beilleszkedni a többség. Miért olyan nehéz ezt megcsinálni?
Azt hiszem, azért dühített ez az egész, mert az én hazámban sem tartják tiszteletben a kisebbségek jogait. Ettől még nem hittünk sem a robbantgatásban, sem az elszigetelésben. Bár tény, a kiegyezés meg sokszor félresiklott. És ez legalább annyira dühített.
De nem csak az én fejem volt forró. Az öntudatos zsidó nevelést kapott Flóra szerint jogunk van az önvédelemhez. Folyton üldöztek minket! Meg basszus, ez a történelmi hazánk! Amúgy is, a zsidók csak Izraelben többség, közel-keleti viszonylatban rohadtul nem. Tök érthető, hogy így mindenkinek be kell vonulnia. Igen, ha ideköltöznék, nekem is.
A hebraisztika és vallástudomány szakos Dénes, akiben a bibliai helyek látványa megerősítette, hogy a zsidók minden civilizáció megalapítói, ezt tovább fejelte. A palesztin csak egy konstruált nemzet. Azért… Csak azért hívják így magukat, mert 1948 előtt ez volt a terület neve.
Na és! Nem minden nemzetnek van a kezdetektől országa. Van, hogy előbb van nemzettudat, mint ország. Például Ukrajna.
A csoportvezetőnk megpróbálta kifogni a szelet az indulatainkból. Nem minden arab ország ellenséges. A helyzetről mindkét fél tehet. A palesztinok a terrorcselekményekkel, az izraeliek a palesztin területekre küldött telepesekkel, a felhúzott kerítéssel. Kiegyezni is próbáltak, de ezt valamelyik oldal szélsőségesei mindig megakadályozták.
Azonban az ő békefolyamata is csak még nagyobb vihart okozott. Integráció, elfogadás, hagyományok, előítéletek, jogok és előjogok villámait küldtük egymásra. Végül a folyton sztorizó idegenvezetőnknek sikerült a feszültséget némileg leföldelnie. A katonáskodáshoz kapcsolva jutott az eszébe. Még Budapesten élt, és volt egy vak barátja, akit behívtak. Még a sorkatonaság idején. A barátja jót nevetett, és kidobta a behívót. Még kettőt kapott. A harmadiknál csatoltak egy figyelmeztetést is, hogy ha nem jelenik meg, haditörvényszék elé állítják. Úgyhogy fogta, és bebattyogott a vakvezető kutyájával. A sorozóbizottság meg nézett, mint közlegény a tűzkeresztségben.
Mindenki nevetett, Dávid pedig bedobta, hogy Izraelben inkább tűz-Dávid-csillagozás van. Nem is, mert tüzes körülmetélés. Dénes próbált rálicitálni. Egy lány, aki épp csak ismerkedett a zsidó identitásával, félve megkérdezte; a tűz Dávid-csillagnak nem lenne rossz üzenete a sárga csillag miatt? Kínos, összenézős csend támadt, de legalább a vitát nem folytattuk.
Igaz, pár nappal később újra kirobbant belőlem, mikor a jeruzsálemi piacon sétálva megláttam az idegenvezetőnk oldalfegyverét.
– Nem hiszem, hogy baj lenne, de jó, ha nálam van.
– Basszus, pont erről beszéltem. Egy gyönyörű városban vagy, turistákkal, de ahhoz, hogy megnyugodj, kell egy fegyver. Ez nem normális.
Mire bullshitelt valamit arról, hogy minket csak akkor nem üldöztek, ha volt országunk és fegyverünk. Olyankor megvédtük magunkat, sőt keményen vissza is vágtunk. Most ezért olyan óvatosak velünk.
Ez volt a legelfogadhatatlanabb. Ezért nem költöztem ki. Egy olyan országba, ahol folyton valaki feje fölött függ a fegyver.
– De figyelj, ez egy faszság.
Magyarázta két évvel később Dávid, miután a pesti kertészmérnökin lediplomáztam, és kilátogattam hozzá. Ő szinte egyből a csoportos utazás után kiköltözött, annyira lenyűgözte a hely, az emberek kedvessége.
– Nem pörgünk folyton azon, hogy jaj, mikor lesz háború. Úgy nem is lehetne élni. Akarhatsz egy olyan helyre költözni, ahol béke van, de a háború mindenhol utolér.
Milyen igaza volt! Gyakran eszembe jut, milyen groteszk, hogy én, a harcos békepárti bevonultam. De arra csak most, az izraeli hír olvastán jöttem rá, már értem, amiről Dávid, Flóra meg a többiek beszéltek. Hogy a háború bárhol utolér. Hogy lehet nem szeretni a vezetést, de van, amikor össze kell fogni. És van, amikor a szavak helyett a fegyverek védenek meg. Amikor a nagyhatalmak a játékaik között pont a te hazádat találják meg, amikor a falut, ahol felnőttél, lebombázzák, amikor az apád meghal a légitámadásban, akkor igenis ott kell hagyni a pesti munkát, haza kell jönni, meg kell fogni azt a kibaszott fegyvert, és szétlőni vele az ellenség seggét. Még akkor is, ha az én családom származásán mindig, minden rendszer talált elnyomnivalót. De ettől még itt nőttem fel, ezekben a hegyekben kirándultunk apámmal, itt voltam először szerelmes, ide jártam iskolába, ha sokszor fogcsikorgatva is, mert nem azt és nem úgy tanulhattam, ahogy akartam. És igaza van Dávidnak. Ha Pesten maradok, nem vonulok be, akkor azzal csak azt a kurva, tömeggyilkos ellenséget segítettem volna.
Írni fogok neki. És az idegenvezetőnknek. A gyereke épp katonakorú. Meg Flórának is. Izraelihez ment feleségül. A férje lehet, hogy épp a frontra készül. És lehet, ő is. Bevonult, ahogy mondta. Megírom nekik, hogy együttérzek velük. Hogy ugyanazért harcolunk.
Nyikorogva nyílik a hálókörlet ajtaja. Alexej a telefonját felém nyújtva, ukránul kérdezi:
– Olvastad a hírt?
