A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 28.

Itt komolyan vissza kell venned a nagy arcból, mi az, hogy nem akarsz meghalni? Ki vagy te, édes szépunokám, cukorborsó egy szőke lány szókészletében, láttam ám, hallottam, hogy menekültél előle vissza, a biztosba, a reménybe, hogy minden jó lesz! Ne visszakozz, hiába az a tizenvalahány év, komolyan elgondolkodtál az életeden. Nem? Hazudsz. Mint az összes Wirth, amióta ismerem őket.

Nem tudom, mióta hazudok, és nem tudom, tényleg így van-e. Mióta szétrobbant Zeppelin, a szerelem, mióta indián nyár estéjén, lámpafényben a teraszon hullanak az asztalomra, ahol írok, a galagonyák. Izzó hagyományuk szerint bókolok előtted, elvesztett évek a cukorborsós lánnyal és K-val, akivel sokkal korábban megváltoztathattam volna a történelmet. Francia volt és amerikai, a macskája zsemle, de ezt már írtam. Mit akarsz tőlem, Karolina?

Ne igyál, írj, semmisülj meg végre. Amit művelsz, az a család fenntartása emberáldozattal. Tűnjünk el, látod, hogy szaporázza megsemmisülését minden nap, ami még jelenvaló. Mi értelme lenned?

Épp te kérded? Aki látta, mikor a Rabindranath Tagore sétány végén, Arács felől csókolóztunk a fák alatt K-val? Kérdezzem, Te mit csináltál? Honnan a sok gyerek, a szerelem sivataga, honnan jön a mindent eltörlő érzés, ha nem tőled, mesélsz-e végre arról, mi történt 1898-ban, az ezerév évében Majer György és közted? Tényleg Te állsz-e arkangyalként az oszlop tetején, láthatatlanul, Reguly titkával?

Nem értem, miért ez az ellenállás. Halott vagy, amit írsz, az a véletlen műve. Sohasemvolt papíron halottak emlékei – az, hogy írsz, csak nekem köszönhető: Istentől kaptam úgy kétszáz évet, hogy kibeszéljem magamból a szerelmet, mert szerinte ez nagyon bonyodalmas lenne, ha hagynánk.

Kicsit hallgassunk. A szerelem nekem nem ez, hanem legalább kétszáz év indázó remény a szó szőlőjében, és tényleg hallgassunk. Köszönöm, hogy miattad levegőhöz jutok, pedig megfulladtam. Ezt először írom le. Mindvégig kísértett valami ősi kép, hogy lassan süllyedek le a vízben és nyelem a vizet, aztán a gyötrő fulladás. Talán így történt.

Tudom, mi lett veled. Akarod, hogy elmondjam?

Nem. Így se megyek már mély vízbe.

Inkább írd tovább, sok időd már nincs, mi történt K-val (az, hogy én tudom, olyan, mint látni a világ megsemmisülését, és nem gyújthatok már rá egy vékony cigarettre, nem csókolhatom meg megerőszakolómat, Wirth Ferencet, nővérem, Júlia férjét, nem rúghatom bele magas sarkú cipőimet Triesztnél az Adriába), írj még, kérlek.

Minden baj Nárcisszal és Pszichével kezdődött. Az arcra csöppenő forró olaj, a megismerés pillanata, hiszen a titok elveszett, a sötétben ölelkezés végtelene, a huzat a sivatagban, ahogy a homokszemcsék átperegnek a kínai faltól Csernowitzig, ahol Paul Celan fehér kavicsai szétégtek a sírokon, ahogy a szerelem a megismerés áldozata lett. Ki vagy?  – kérdezték egymástól.

K. nem kérdezte tőlem és én se tőle, szeretkeztünk a sztyeppén, majd később, amíg lehetett.

Amíg meg nem ismertétek egymást, mondta Villax Karolina.

Ne haragudj, ez így nagyon egyszerű, még ha tudod is a végét. Arról volt szó, hogy még mesélhetek.

Mi ez a sztyeppe?

Jaj, hát ezt is tudod, kérdezz jobban! Mennyit mesélt neked, alig kislánynak Reguly Antal, az unokatestvéred az orosz pusztáról! Nem emlékszel? A szétfagyásra, az emlékezet széthullására, a napfényben szikrázó jégrengetegre, amikor sorra sort írt, szótárat és reményt, hogy a magyarok mindmáig élnek tündérvölgyben vagy valahol Tibet mélyén, és ránk várnak, ahogy megérkezünk életünk végén a felismerésbe? Az utolsó pillanat csodájába dermedve?

Nem, a sztyeppe nem ez. Hanem csoda, hogy látszunk, kiemelkedünk a fűszálak közül, nézd ott, a kertetekben is apró emlékromok vannak: írásod forgácsai lassan keverednek a földdel.

‍