„A nyelv mutatja meg, milyen lesz a jövő” – Beszélgetés Sofi Oksanennel

Úgy tudom, korábban jártál már Romániában, Magyarországon is, de Erdélyben még nem. Erdély, a transzszilván tér már a nevében is hordoz egyfajta határátlépést, transznacionalitást – és rád is gyakran transznacionális íróként hivatkoznak.

Igen, finn–észt származású vagyok. Édesapám finn, édesanyám észt, úgyhogy két ország és két rendszer között nevelkedtem: az akkoriban még a Szovjetunió részét képező Észtország és a nyugati országnak számító Finnország között. Az egyik legnehezebb kérdés, amit feltehetnek, az, hogy finn vagy észt vagyok-e? Nyilván lehetetlen erre válaszolni.

Íróként nemcsak országhatárokat lépsz át, hanem politikai és műfajhatárokat is, például a fikció és értekező próza határát.

Eddig hat regényt írtam, mindegyik megjelent már magyarul, néhány románul is. Legutóbbi könyvem egy esszékötet volt, az első esszékötetem (Ugyanaz a folyó. Putyin háborúja a nők ellen). Bár korábban is írtam és publikáltam esszéket, sosem tartottam magam esszéírónak. Amikor az ukrajnai orosz invázió megkezdődött, épp egy új regényen dolgoztam, és mint sok ukrán költő és író, szembesültem azzal, hogy ehhez nem elegendőek a metaforák. Metaforákkal nem tudsz a tankok ellen harcolni. Direkt módon akartam beszélni a háborúról és Oroszországról, a szépirodalom viszont sosem egészen direkt. Nem tudok és nem is szeretnék elképzelni olyan szereplőt, aki kolonializmusról beszél a regényemben. Ahhoz az illető egyetemi tanár vagy kutató kellene legyen, én pedig nem akarok egyetemi tanárokról vagy kutatókról írni. Metaforák nélkül akartam Oroszország erőszakos történelméről beszélni, és ezt csak értekező prózában tehettem meg. Ugyanakkor meg kellett küzdenem a saját önértékelési zavaraimmal. Mindig is azt hittem, hogy akik esszét írnak, kiemelkedően bölcs emberek. A fikcióíráshoz nem kell túlzottan okosnak lenned, elég feltenni valakinek a szemüvegét, hogy az ő szemén keresztül lásd a világot. Úgyhogy elsősorban le kellett számolnom ezzel a gondolkodással. Az esszékötet kiindulópontját egy beszéd jelentette, amelyet a Svéd Akadémián tartottam, és hangsúlyozottan pozitív visszajelzéseket kaptam vele kapcsolatban.

Azzal vitatkoznék, hogy a fikcióhoz nem kell bölcsnek lenni, a prózapoétikád erős gondolatiságról árulkodik. Az első szöveged pedig, amelyet olvastam, a Tisztogatás drámaváltozata tulajdonképpen egy miniesszével kezdődik. Az Ugyanaz a folyó valamilyen formában folytatja azt, amit a Tisztogatás előszavában elkezdtél, ugyanazokra a témákra tér ki, csak egyértelműbben, kevésbé metaforikusan.

Igen, ha történelmi regényt írsz, annak kutatáson és tényeken kell alapulnia. És igen, a Tisztogatás kezdetben színdarab volt, majd írtam egy regényt ugyanarról a történetről. Azt szeretem a drámában – és igazából nemrég írtam még egy színdarabot, Szamócaföld a címe –, hogy csak az előadáson keresztül kapcsolódik igazán a körülöttünk lévő világhoz. A drámaíró megépíti az előadás szerkezetét, de a színészek keltik azt életre, amikor viszont regényt írsz, az olvasónak kell életre keltenie a történetet, és ez sokkal személyesebb tapasztalat. Most épp librettót írok, az opera is olyan műfaj, amely foglalkoztat. Szeretek színpadi szövegeket írni a regények között, valamennyire kiszellőzteti az ember fejét.

Eljátszottam a gondolattal, hogy a Tisztogatás kísérlet a modern kori tragédia megvalósítására, az ősi görög mintát újragondolva – a megtisztulás központi eleme az ókori görög tragédiáknak, a tragédiák hatásmechanizmusának is. Volt hasonló elképzelésed? Mert a szó, a cím eredetije finnül – Puhdistus – nem csak tisztogatást jelenthet, elsődlegesen más jelentéssel bír.

Én szeretem ezeket a „háztartásbeli” címeket. A kulisszák mögötti valóság tulajdonképpen egy konyha, szerintem ott történnek az igazán fontos dolgok. Ugyanakkor arra is szoktam gondolni írás közben, hogy a hétköznapi életről akarok írni. Így olyannak tudom megépíteni a regénybeli világot, amilyen az a valóságban. A legtöbb történelmi regény nem figyel annyira a hétköznapok részleteire, így pedig szerintem nem tudjuk igazán megérteni a múltat. Ha nem tudjuk, hogyan főztek, honnan szereztek ételt akkoriban, nem ismerjük meg a világot, amelyben éltek. Engem nem a nagy történelmi narratívák érdekelnek, mert gyakran eltűnnek mögöttük a nők, a hétköznapi történetek. Épp ezért akartam megírni az Ugyanaz a folyót, mert a háborús beszéd nagyrészt férfibeszéd. Valószínűleg azért is, mert a háborús szakértők nagy része férfi. De időközben célt tévesztünk. Most, a béketárgyalásokkal azt halljuk, hogy a világ vezetői határokról, geopolitikáról egyezkednek, de Ukrajnában mindez emberekről szól. És szerintem többet kellene beszélnünk az emberekről.

És bár a hétköznapi élet érdekel, mégis gyakran végletes szituációkba kerülnek a szereplőid, a hétköznapi életet teljesen felborítják a háborús konfliktusok, a kapitalizmus, a különbségek Kelet és Nyugat között. Az észt témájú tetralógiád harmadik kötetében, a Mikor eltűntek a galambokban is érinted azt, amiről itt az előbb beszéltünk, hogy a történelmet férfi szerzők írják.

A Mikor eltűntek a galambok című regény – amiből később aztán színdarabot is írtam – tulajdonképpen Észtország szovjet és német megszállásáról szól. Azért akartam megírni azt a könyvet, mert akkoriban a balti államok ismerték már az orosz dezinformációs kampányokat és erősen meg kellett küzdeniük azért, hogy ők írhassák a saját történelmüket. Finnországban is rengeteg Putyin-párti aktivista terjesztett orosz propagandát, de a finnek nem igazán értették, hogy miről szól ez az egész. Ugyanazokat a frázisokat hangoztatták, amelyeket most Ukrajnával kapcsolatban hallunk: Észtország nem létezik, nem egy szuverén állam, nem történt semmilyen deportálás. Az észtek számára egyértelmű volt, hogy mi történik, és úgy éreztem, írnom kell az orosz propagandáról és annak történelméről, mert a nyugati országok viszont mintha teljesen megfeledkeztek volna erről a kérdésről, ami balti perspektívából egészen furcsának tűnt. Ezért van az, hogy a regény főszereplője „történelemkönyveket” ír a KGB „felkérésére” – tulajdonképpen történelmet hamisít propagandacélokra. Úgy éreztem, ez meghatározó kérdés volt akkor, és ma is az: nem igazán olvasunk történelmi regényekben propagandaírókról, a propagandairodalom születéséről. Mindig is ragaszkodtam ahhoz, hogy nem fogok írókról írni a könyveimben, mert az a leglustább dolog, amit egy író tehet. De arra gondoltam, ha egy olyan személyről írok, aki propagandát gyárt, az mégiscsak izgalmas lenne. Ez az első író a műveimben, és remélem, az utolsó is, mert nem túl kedves szereplő.

Igen, érdekes, hogy egy főhős ennyire antipatikus legyen…

És még csak nem is azért, mert azzal a gondolattal ébredt volna egy szép napon, hogy ma elkezdek szovjet propagandát írni. Van egy háttértörténete, egy történelmi tény mögötte: a Szovjetunió és a KGB olyan embereket keresett és szervezett be, akik a németeknek dolgoztak, mert azok voltak a legzsarolhatóbbak, akik valahogy Hitler Németországához voltak köthetők. Ráadásul ezek olyan emberek voltak, akik már tudták azt, amit tudni kell. A szovjet propaganda-történelemkönyvek nagy részét – amelyek a nyugati országokba is eljutottak – férfiak írták, többnyire hasonló háttérrel. Az is érdekes, hogy sokan közülük árvák voltak, és tudjuk, hogy a Szovjetunió és Oroszország gyakran az árvák közül ragadott ki magának embereket, mert nincsenek családi kötelékeik, így könnyen léphet az állam és a KGB a család helyébe.

Bár itt, Kelet-Európában a helyzet nem teljesen ugyanaz, mint a balti államokban, sokan közülünk, akik tapasztalták a diktatórikus szocialista-kommunista rezsim működését, ismerik a kettős beszédet, a propaganda és történelem viszonyát. Néha mégis megfeledkezünk erről, amikor napjainkban találkozunk propagandával.

Ha azt hiszed, hogy valamit magad mögött hagytál, nem ismered fel, amikor előtted áll. Szerintem ez a jelenség sok mindenre érvényes. Emlékszem, készült egy tanulmány a műveim fogadtatásáról, azzal a címmel, hogy Figyelj, kislány, Hitler halott, egy finn kutató írta.¹ A címét igazából egy komment ihlette, amelyet a nacionalizmus előretöréséről írt munkámra kaptam – arra gondolhatott az illető, hogy a mai modern világban fölösleges a nacionalizmusról beszélni. 2025-öt írunk, de nekem mégsem tűnik annyira halottnak.

Legutóbbi kötetedben is hosszasan írsz a fasizmusról, nacionalista propagandáról, egyfajta diszfóriáról a fasizmus megnevezésében. Az orosz propagandában fasisztának neveznek bárkit és bármit, akár egész országokat – Ukrajnát, Észtországot, hozzátehetném még Romániát is –, aki vagy ami az orosz propagandával ellenkező álláspontot képvisel.

Igen, más jelentése van ennek a szónak az orosz propagandában, és azért is akartam érinteni a témát, mert feltűnt, hogy a nyugati országokat összezavarta az, ahogy a propaganda ezt a kifejezést használja. Azt hiszem, a helyzet most javulni kezdett, de szerintem a zavar egyik oka az, hogy aki a nyugati országokban nevelkedett, nem ismeri fel az orosz propagandát, mert nem ismeri annak történelmét. Amint kijelentették, hogy Oroszország demokratikus állam lett, kit érdekelt már a Szovjetunió? Nem ismerik fel a szavakat, vagy azt, hogy a balti államokban mindezek alapján én negyedik generációs fasiszta lennék, szó szerint. Száz évvel ezelőtt kezdték az észtekre használni ezt a kifejezést: a szabad Észtországért harcoló észtek fasiszták, a Szovjetunióban élő észtek „jó észtek”. Kezdetben azt hittem, ez a hagyomány csak a második világháborúval kezdődött, de már korábban használták tankönyvekben a nemzeti fasizmus ezen kategóriáját, mondhatni az észt fasizmus különálló kategória volt. Úgyhogy ebben az értelemben azok, akik függetlenek akartak lenni, fasiszták lettek. Ezért is szeretik jobban a fasizmus szót használni a náci helyett, mert a nemzetiszocializmus fogalma túl közel van a szocializmushoz, és ma mindenki tudja, Sztálin is tudta, hogy egyszerű szavakat kell használni, egyértelmű elnevezéseket, amelyeket semmiképp sem téveszthetnek össze olyasmivel, amit te képviselsz.

Számomra beszédes az, ahogy ennek a diskurzusnak a meghosszabbításáról beszélsz a Szovjetunióban, majd a jelenkori, demokratikusnak álcázott Oroszországban, amelyben már úgynevezett választások zajlanak, bár a himnusz változatlan, és az is, hogy a célkeresztjükbe kerülő szomszédos országokat fasisztának nevezik.

Putyin még csak a karrierje hajnalán járt, amikor Oroszországot egyfajta irányított demokráciának nevezték. De ha a demokráciát irányítani kell, az nem demokrácia. Ez a célzás teljesen elkerülte a nyugati országok figyelmét. Azt vélhették, hogy a gazdasági kiszolgáltatottságát felhasználva majd kordában tarthatják Oroszországot, és az egyszer rendes demokrácia lesz. De igazából a nyugati országok lettek kiszolgáltatottak Oroszország természetes erőforrásainak, úgyhogy hagyták magukat az orruknál fogva vezetni. És jogos lehet a kérdés: miért törődjünk a múltbéli vakságunkkal, amikor előttünk a jövő? De ha nem tekintünk kritikusan a múltban elkövetett hibáinkra, könnyen megismételhetjük őket. Abban reménykedem a jövőre nézve – és persze, ez egy író szemszöge –, hogy a nyelvre jobban fogunk összpontosítani. Figyeld a nyelvet, mert a nyelv mutatja meg, milyen lesz a jövő. Ha csodálkozunk azon, hogyan képes Oroszország az Ukrajnában elkövetett atrocitásokra, elég belegondolni abba, hogyan lesz valakiből háborús bűnös. Ez hosszú távú folyamat: ha az ellenfeledet már nem látod embernek, úgy beszélsz róla, mint aki embernél alábbvaló, akkor elindultál azon az úton, amely népirtáshoz vezet.

Hogy visszatérjünk a Tisztogatáshoz – amelynek a regényváltozata áttörést jelentett számodra íróként, bár nem ez volt az első regényed –, a dehumanizálás, dehumanizálódás folyamata összetett módon jelenik meg benne. Az egyik legdöbbenetesebb mozzanata a történetnek az, amikor egy észt nő, Aliide, a regény központi szereplője, az áldozatiságból kilépve olyan pozícióba jut, amelynek súlyos következményei lesznek környezetére.

Nem akarok spoilerezni, azok érdekében, akik a későbbiekben elolvasnák a könyveimet. De nagyon sok olyan szereplőm van, aki áldozatból bűnössé válik, és gyakran történik ez a valóságban is. Ha csak jó és gonosz szereplők vannak egy regényben, az nem egy túl jó könyv, igaz? Az emberek komplexebbek ennél. Egy ország megszállásával az a különös helyzet áll elő, hogy nehéz elvhűnek maradni, és a kollaborálás kérdése jó egy regényírónak, mert kell bizonyos mértékű kollaboráció ahhoz, hogy az emberek túléljék az ilyen végletes helyzeteket. Pont ezért van az, hogy az orosz megszállás alatt az ember moralitását is tönkreteszik. Úgyhogy ilyen szempontból is komplikált dolog a megszállás. Épp ezért jó téma egy író számára.

Úgy látom, hogy a Szamócaföld, a legutóbbi drámád ilyen értelemben mintha visszanyúlna a Tisztogatás problematikájához. Az új színdarabod főhőse Alina, egy rendőrnő, aki elhagyja a pályáját, miután hasonló tapasztalatok érik. Valamennyire ki kell egyeznie a rendszerrel a menekülésért cserébe, de a Szamócaföldben ez az ukrajnai háborúval kortárs kontextust kap.

Megint csak nem szeretnék túl sokat elárulni, de ez a finn rendőrnő meg akarja menteni a fivérét, aki épp Oroszországban rekedt, amikor megkezdődik az invázió. A színdarabban megjelenik a büntető kényszergyógykezelés is. Oroszország még mindig használja ezt a régi szovjet módszert arra, hogy kordában tartsa az embereket, vagy mint a darabbéli fiú esetében, a homoszexualitás „kezelésére”. Évek óta foglalkoztat ez a téma, már amikor először olvastam cikkeket arról, hogy Oroszország visszatér a büntető kényszergyógykezelés módszeréhez, hogy ne csak kordában, de elnyomás alatt tartsa az ellenzéket. Szerintem a jövőben még gyakoribb dolog lesz, költséghatékony módszer arra, hogy irányítsák az embereket.

Úgy tudom, az általad alapított könyvkiadó újra megjelentette Szolzsenyicin Gulag-könyvét finnül.

Nem újra megjelentetésről van szó – akkor jelent meg először Finnországban. Ez egy jó példája a finlandizációnak. A fogalom Finnországról kapta a nevét, de arra használják, amikor egy gyengébb ország egy erősebb ország befolyása alá kerül. Úgyhogy bár volt két háborúnk a Szovjetunióval (a folytatólagos háború és a téli háború), és ezek során Finnország megőrizte a függetlenségét, a keleti szomszéd a hidegháború idején erőteljesen befolyásolta az országunk politikai életét, még ha a mai Oroszország tagadja is ezt. Úgyhogy a békekötés súlyos terheket rótt Finnországra. Elvesztettük Karéliát, ami Finnországhoz tartozott korábban, most pedig az Orosz Föderáció része. Ugyanakkor alá kellett írnunk egy megegyezést, ami olyan szituációhoz vezetett, hogy a kommunista befolyás vagy politikai tevékenység megengedett volt Finnországban, de sok egyéb nem. Ezt nevezték finlandizációnak, ami mindent meghatározott: elsősorban a politikát, de az oktatást, szólásszabadságot, gazdaságot, iskolai tankönyvek tartalmát, és azt, hogy milyen művészek látogathatnak Finnországba. A finlandizáció legnyilvánvalóbb jele Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című regényének esete volt. Szolzsenyicin regényei megjelentek már korábban finnül, de a Gulag, politikai nyomásra, nem jelenhetett meg.

Úgyhogy kerülőutat kellett választani: a kötetet ugyan nem publikálták nálunk, de lefordították finnre, és egy svédországi könyvkiadó jelentette meg, így már eljuthatott Finnországba is. Igaz, több könyvesbolt visszautasította a terjesztését, szovjetellenesnek vélték és kivonták a forgalomból. Miután a Szovjetunió szétesett, több olyan országban is megjelent a kötet, ahol korábban nem volt olvasható, például Oroszországban is nagy érdeklődés mutatkozott iránta. Finnországban azonban továbbra sem jelent meg. Kezdett zavarni a dolog, mert az antikváriumokban ez a hetvenes években megjelent svéd kiadás ritkaságnak számított, ezért drága volt. És csodálkoztam, hogy mi miért nem jelentettük meg ezt a könyvet a Szovjetunió bukása után? Megkérdeztem a finn könyvkiadómat, de azt mondták, sok a macera a szerzői jogokkal, és szerintük nem érdekelné ez a regény a finn olvasókat.

Úgyhogy végül én kérdeztem meg Szolzsenyicin ügynökétől, hogy mi a helyzet a jogokkal? Megkérdeztem, hogy hajlandóak-e lemondani a szerzői jogokról, vagy van-e akadálya annak, hogy megvásároljam azokat? A svédeknek nem volt ellenvetésük. Ezt követően felvettem a kapcsolatot a fordító özvegyével és megkérdeztem, hogy használhatom-e a fordítást. Ő azt mondta, nagyszerű lenne. Úgyhogy nem tűnt egyáltalán macerás dolognak. Megvettem a szerzői jogokat, a fordítást, és megjelentettem a könyvet Finnországban. A finneket pedig igenis érdekelte, sokan megvásárolták.

Két filmes adaptáció is készült a regényeidből. Nyilvánvalóan a regények sem könnyed, könnyen olvasható szövegek, halmozottan traumatikus tapasztalatok azok, amelyek filmes formát öltenek. Mit gondolsz ezeknek a médiumoknak a különbségeiről?

A filmipar egy teljesen más világ. Nem szeretek forgatókönyveket írni. Ugyanakkor nagyon bizonytalan ipar, ilyen értelemben nem nekem való. A filmes jogok is bonyolultak… a megbízott ügynökség foglalkozik vele, és az bőven elég nekem, nem érdekelnek azok a projektek. Sokkal jobban érdekel a színház, jelenleg operán dolgozom. Ez is teljesen más világ, más gondolkodást vár el a szerzőtől, a stilizálásnak egy más fokát, mert ha operát ír az ember, akkor a szövegnek rövidnek kell lennie, a történetnek viszont nagyszabásúnak. A regény egy olyan szörnyeteg, amely mindent bekebelez, minden belefér, nem kell az idő miatt aggódnom. Lehet száz- vagy ötszázoldalas. Nagy kihívás viszont dióhéjban elmondani egy nagyszabású történetet, de épp ezért érdekel az opera. Ugyanakkor a hallgatóság is más. Másfajta történetek rezonálnak másfajta közönséggel, másképp.

Úgy tudom, az egyik általad írt librettóban, az Innocence című operában szerepel az eddigi egyetlen román hősnőd. Ez a mű Finnországban játszódik, és két idősíkot vetít egymásra, mint a műveidben máskor is láthattuk, a témája azonban sok szempontból eltérő az észt és ukrán történelmi közelmúltat feldolgozó művekétől.

Valóban, van egy román lány az operában, aki egy finn férfihoz megy feleségül. Ugyanakkor románul énekel, ami igazából a finn zeneszerzőnek, Kaja Saariahónak köszönhető. Kétnyelvű zenét akart írni, ami ritka az operában, legtöbbször ezeket egy nyelven éneklik, de ő többféle nyelvhez akart zenét szerezni, és ez volt az opera kiindulópontja.

Beszélgetőtárs: Jankó Szép Yvette
1974, Nagyvárad. Kolozsváron él.

Fordította: Mărcuțiu-Rácz Dóra
1996, Nagyvárad. Kolozsváron él.

Jegyzet

¹                  Lehtonen, S. J. (2013): „Listen girl. Hitler is dead.” Reception of a female public intellectual on Finnish online discussion forums.

‍