.svg)
Matei Toșa munkája
I. Innuendo
A vendégház sárga kislámpája kacsint,
aztán csak a tücskök ciripelése.
Magas fenyves bólint szemben,
a szomszéd szobában épp kefélnek,
halk motyogás, nincs mentség.
Legalább erre ne kelljen mentség.
Aztán reggel, madarak visítják szét
az erdei tisztást, ott áll középen a ház,
a tűzhely,
a hinta,
és a mindenen megtapadt nyugalom ígérete.
De ígérni emberi dolog.
A házban, az udvaron kamerák és szenzoros
fényforrások figyelnek. Lépten-nyomon
a megvilágosodás. Legalább a hegy elnéző ma.
Reggelihez pálinka, ebédhez pálinka, vacsorához pálinka.
A jó emésztés, a gyógyszerek,
a könnyített, szenzoros figyelem.
Orromat a karomhoz emelem, érzem a bőröm
szabad ég-szagát, aztán a tekintetlopás egy
széltől megragadott, kivágódó ablak tükrén:
a kizökkent arc és behabart ráncok,
vízmosások a völgy átlóján. Állok az erdő szélén,
valaki hátulról belök a sűrűjébe.
II. Mielőtt
Pont egy réteggel kevesebb ruhát veszel fel, mint amennyi ideális lenne.
Ez itt a város, fél szeme csukva, a másik nagyon csipás.
Lámpák nem égnek, a szürkeség nyomós indok, a derengés hosszú
csíkban nyúlik az ég peremén, bólintani kell, hogy valami csak lesz.
Érkezésed élő ember nem veszi észre, csak egy tudja, amelyik látott elmenni.
Szemtanúk nélkül osonni a házban luxus. Aztán majd felkelnek,
de addig nem kell gondolni vele, csak ez tartson még pár perccel tovább,
az időközben kifőtt kávéval lekerül a láthatatlansági mellény.
Továbbra is képtelen vagy a hatásokat fokozni, és elhihetnéd már,
hogy fölösleges. Alvó emberek közt birtokolni valamit, amiből más kimarad,
maga a méltóság. Arányaiban a pillantások minimum fele viszonzatlan.
Ami marad, az a +1 réteg rajtad, ami a ruhákból lemaradt.
III. Fapad
A legfeljebb tíz kilogrammos,
nagy kézitáskát a fejem fölött
tárolja a gép, engem alatta,
külső ülés, felhőre nem látok.
A légiutas-kísérő kisasszony
elhiteti velem, hogy ha én is
követem a mozdulatait,
nem halok meg a zuhanás alatt,
esetleg becsapódáskor, ha egy-kettő
összeszedem magam, felvehetem
a ritmust holttársaimmal.
De ez még messze van,
ahogy a felszállás ígérete is
végtelennek tűnő szöszölésbe
fullad, míg nézem a hadonászó
csajt, én már rég kinyiffantam,
most már rá lehetne gyújtani.
Öveket becsatolni, hallom
az ukrán angolságú nőszemélyt.
És járkál fel-alá ellenőrizni,
na most jön csak a java,
kérem, öveket becsatolni,
senkit nem hagyunk hátra,
semmit nem hagyunk el,
észt, életet, szemet, szívet,
mindent jól becsatolni.
És ha mégis, hát fő a nyugalom,
hiszen semmi nem vész el, csak
felismerhetetlenné roncsolódik.
Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. Verset és prózát ír, fényképez, fest, dolgozott színházban is, egyetemi diplomája szerint grafikus. Az Élő Várad csoport tagja.
