„A valóság nonszensz réseiben van a feszültség” – Interjú Szántai Jánossal

„Az előttem álló két évben húsz, Kolozsvárhoz markánsan kötődő – nem egy esetben nagyon is különböző szemléletű, foglalkozású, életvitelű – személyt kérdezek meg kolozsvári élményeiről, valamint életműve/tevékenysége kolozsvári hátteréről, Kolozsvár alakító, performatív potenciáljáról” – írta a Helikon januári első lapszámában Korpa Tamás, bevezetőként ahhoz a két interjúhoz (Gálfalvi Györggyel és Szőcs Petrával), amit lapunkban közölt. A Kolozsvár-sorozat újabb beszélgetésének teljes verzióját közöljük, ezúttal Szántai Jánossal (a szerkesztett, rövidített változat a nyomtatott Helikon hasábjain jelent meg).

‍

Mikor lettél figyelmes először sirályokra Kolozsváron? Az ember azt gondolná, hogy ezek a jellegzetesen tengerparti madarak, ha ide is sodródnak a kontinens belsejébe, biztosan otthontalanul érzik magukat a városban. A különféle ornitológusi beszámolók viszont ezt az elgondolást mintha cáfolni igyekeznének: a dankasirályok mellett megjelentek a viharsirályok és a sárgalábú sirályok is (utóbbiak a román opera tetején és a központ más magaslatain költenek) Kolozsváron. Szóval a sirály sem csak sirály, hanem alsó hangon sirályok, akik immár szintén a „légtér” alakítói – a galambok, varjak és a gépmadarak – közé tartoznak. A sirályok észlelése járt valamilyen hozadékkal a szépírói praxisod alakulását illetően?

Ó, ha én azt pontosan tudnám… Hideg volt, hó, meg este, az akkori barátnőmmel volt találkám a Szamos partján, erre biztosan emlékszem. Azt nem tudom belőni, hogy 1989 előtt hallottam-e először a sirályvijjt, vagy utána. De mindenképp régecskén történt. Viszont már akkor az jutott eszembe: jó, a sirályok itt vannak, de hol a tenger? Fontos megfigyelésnek tartom, így visszagondolva, hogy eleinte csak téli vendégek voltak a sirályok Kolozsváron. Ahogy kimelegedett, elillantak. Aztán később, úgy a kétezres évek dereka táján, már nyáridőn is ott lengtek a tájban, mint kötélen száradó neglizsék. Emlékszem, a fiam egész pici volt, amikor elmentünk a Szamos-partra sirályt etetni. Kudarcos vállalkozásnak bizonyult, ugyanis a madarak magasról tettek ránk. Mondtam is Kristófnak, hogy egy fontos dolgot sikerült bizonyítanunk: a sirály márpedig nem galamb! Valóban többfajta sirály él a városban, ahogy írtad. A dankák a kedvenceim, a nászruhás hím barna fejmaszkja és fehér szemgyűrűje okán. Érted, nászmaszk… frivol is, nem-feltétlenül-jó-fényt-vető is. Ez emberi, túlságosan is emberi nézőpont, de akkor is. Igaz, dankasirállyal ritkán találkoztam. Úgy gondolok a sirályokra, poétikailag, ha tetszik, mint akik – szimbolikus értelemben véve – itt laknak, de nem itt születtek. Vagyis látják, érzékelik a körülöttük levő valóságot, lubickolnak, sőt, meg is halnak benne, de mégsem tudják tetten érni a… hmm… részben rejlő egészt. És ez azért fontos számomra, mert ha jobban belegondolok, én sem vagyok jobb náluk. Annyi különbséggel, hogy konkrétan is, szimbolikusan is itt születtem. Erre azok után jöttem rá, hogy jártam a világban erre-arra, módjával persze, nem vagyok utazásimádó. Az ember elmegy a glóbusz valamely pontjára, úgy tesz (a pénzéért), mint aki tudja, hol van. Persze gőze sincs. Aztán hazajön, mutogatja a turistafotókat fűnek-fának, megszakérti jól azt a külföldet, közben pedig eszébe nem jut, hogy ő az ember, aki lényegében ott se volt. Na de mi van akkor, ha valaki – jelen esetben én – hirtelen rádöbben: igazából azt sem tudom lényegileg, hogy melyik utcában élek. Persze tudom a nevét, tudok róla adatokat, tudom, milyen műemlék épületek szegélyezik, de… Nemrég felszántották az utcámat egy köztérfelvarrási akció során. Jó, kimondom a nevét, mert büszke vagyok rá: a kolozsvári Farkas utcáról van szó. Na és persze hogy mindenkit zavart: az itt lakókat (többek közt engem) is, az ide járókat is. Mert felborult a fejünkben terpeszkedő egyik kényelmes karosszék. Aztán egy vasárnap elindultam a Farkas utcai templom felé. Olyan jó fél méterrel a jelenlegi járószint alatt. És hirtelen szájon csapott az a bizonyos lényegi nem tudás. Hogy én a száz évvel ezelőtti utcán járok. Ahol kik jártak? Kik tértek be a környező házakba? Mit vittek haza? Ki, mi várta őket? Olyan erős hálóba zuhantam egy szempillantás alatt, hogy muszáj volt megállnom… Azt mondanám, földbe gyökerezett a lábam, ha a kontextusban enyhén nem lenne képzavaros. Mert mi van ez alatt? És amaz alatt? Egy utcapalimpszeszt. Aminek a legfelső, látható rétegét is csak karcolászom, többek közt a magam életének kacskaringós, helyenként ugyancsak egyensúlytalan mondataival. No, hát ilyen értelemben én is sirály volnék: itt lakom, de nem „itt” születtem. Nem látom a részben rejtőző egészt. Ugyanakkor meg ott van, amit az imént említettem. A sirályok magukkal hozták a tengert. Amely, ha komolyan veszi az ember, bármelyik sarok mögött ott lehet. Csak rá kell hangolódni. Ezt adták nekünk, mondjuk, a lakbér fejében. És ez hatalmas poétikai kincs. Bármelyik kalózkapitány a fél kezét odaadta volna érte, ha történetesen nem a tenger mellett cseperedett volna bele a csizmába. Persze akkor nem lett volna belőle épp kalóz. És a valóságnak ezekben a nonszensz réseiben van a feszültség. Vagy valami hasonló.

A Kolozsvári Robinson című köteted (2019) Hétfő és Robinson című versének mottójaként közlöd a robinzonád műfajának definícióját: „A kalandregény egyik válfaja Daniel Defoe Robinson Crusoe című regényéhez hasonló, azt utánzó, annak hatása alatt keletkezett regény, történet, melynek utazó hőse lakatlan szigetre vagy valami más elzárt helyre vetődik, s ott megszervezi életét”. Ha a te könyved címét és ezt a műfajmeghatározást összevetjük önkényesen és csak egy pillanatra, olyan kép rajzolódik ki előzetesen, mintha Kolozsvár lenne egy sziget, a tenger viszont – sejtelmes módon – nem körülöleli ezt a szigetet, hanem a belsejében, „beltengerként” a Főtéren hullámzik (ráadásul időszakosan, vagyis nem mindig). A „tengeri aktivitást” a versek szinte kizárólagosan a Főtérhez kötik. Hogy is állsz ezekkel a bennfoglalásokkal? Továbbá: milyen tengeri élőlények népesítik be a versekbéli Főteret? Hoznál rájuk néhány példát?

Pontosan így van. A szigetlétnek, lakatlan szigeteken való rostokolásnak, ha nem is nagy, jelentős hagyománya van a világirodalomban. Amely a valóságból indul ki. Senkinek sem kell magyarázni – bár a fene tudja, hadilábon állok újabban a biztos tudás fogalmával, illetve a saját biztos tudásom kivetítésével –, mi egy sziget. Mit jelent az, hogy az ember bármerre induljon is el, egy adott ponton véget ér a talpa alatt a föld. És valami teljesen más kezdődik. Amitől félni, ahová vágyni lehet például. Vagy a lakatlan szigetre vetettség esetében acélos, esetleg fás, agyagos akarattal készülni lehet a nagy útra, az otthon felé. Szóval a szigetet körülölelő tengerhez kapcsolható érzések különbözőek lehetnek, a határ viszont megfellebbezhetetlen. És akkor: tekintsük ezt tapasztalati alapú normalitásnak. De mi történik akkor, ha egy vidék, táj, hely, mondjuk így, kizökken, mint a hamleti idő; ó, kárhozat! És senki se születik helyrehozni azt… No nem azért, mert ezen a vidéken, tájon, helyen nem esnének fülig szerelembe az emberek, nem azért, mert nem születik utód. Inkább azért, mert a legkülönbözőbb körülmények tektonikus mozgása következtében, ahogy mondod, feltör a tenger, mint a talajvíz. És ahelyett, hogy küldő határokat vonna meg – amitől lehet félni, de lehet vágyódni is az átlépésre –, időszakos beltengerként belhatárokat húz. Tehát az a paradox és első, de hatodik ránézésre is érthetetlen és értelmezhetetlen helyzet áll elő, hogy az ember otthon van, de nem juthat haza. Mert ott a beltenger megfellebbezhetetlen határa. Amely ráadásul alattomos: nem „biztat” valamiféle állandó jelenléttel, amit adott esetben el lehet fogadni. Hanem időnként csábosan int, hogy szabad az út, aztán mikor az ember nekivág, váratlanul derékig gázol a beldagályban. Ezt próbáltam körbejárni a kötetben, néha szinte mániákusan. Ahogy Robinson is rója köreit a szigeten, persze ő a szerencse fia, hiszen a külső, legkülsőbb köröket rója, én meg a belsőket. A vízió elég sötét, bár nem elkeseredett: innen menni már csak kifelé lehet, hosszabb távon. Egy ideig még hazai, értsd erdélyi, magyar tájakon, aztán más határok jönnek. A kifele menést próbálom megírni a következő kötetben, amelynek címe Erdéj.

Szép szó. Weöres Sándor egyszavas verseihez illő. És van benne néhány izgalmas gyűrődés is, ha elemek kontaminálásaként olvassuk: erdei éj, erdő éj, Erdéj.

Láttam Kolozsvár valamelyik utcájában egy graffitit. Ez a szó virított a falon. Ekként. Úgy éreztem magam, mint az az… oké, antropomorf, értsd gondolkodó, érző krétakori dinoszaurusz, aki egy szép nap felnézett az égre és megpillantott egy csillagot, amely lassan, de állhatatosan közeledett hozzá. És sapiens szauropoda barátunknak ott helyben viszketni kezdett az orra töve az agyába furakodó gondolattól: na, ott jön a világvége… Ami a versvilágot benépesítő tengeri állatokat illeti, a fontos lények a tengeri emlősök. Hármat mondok kapásból: a lamantin (ami a tengeritehenek rendjébe tartozik, röhögni fogsz, az ormányosokkal, vagyis az elefántokkal és a szirti borzokkal rokon), a delfin és a bálna (ők cetek, tehát – megint röhögni fogsz – párosujjú patások, mint a disznó vagy a szarvas). Ilyen alapon egyértelmű közös vonásuk az, hogy mindhárom élőlény tengeri emlős. Vagyis – nyilván nem szigorúan biológiai értelemben – olyan állatok, amelyeknek nincs mit keresniük a vízben. Az pedig végképp groteszk – szintén nem tudományos nézőpontból –, hogy a három lény közül kettőt simán, egyet szemüveg nélkül halnak néz bárki, aki nem hallott a tengeri emlősökről. Magyarán: nem ott élnek, ahol élniük kellene, továbbá nem úgy néznek ki, ahogy kinézniük kellene. Azonnal kínálkozik tehát a ki- vagy épp betaszítottság, az asszimiláció asszociatív képzete, meg egyéb társítások is. Az őslénytani kutatások bebizonyították, hogy az eocén idején élt a Földön egy átmeneti cetfaj (jó, több is, én ezt választottam ki a neve miatt), az Ambulocetus natans, avagy a sétáló bálna. Észrevetted, hogy időnként a tudósok, akikről botor módon kockafejet feltételezünk, ragyogó fantáziával neveznek el fajokat?

Ambulocetus. Gyönyörű!

És ráadásul pontos is. Ez a háromméteres lény ugyanis négy lábon járt, viszont a vízben is ragyogóan elvolt. És akkor megint jön a körülmények ollója, amely szépen rácsukódik a sétáló bálnára, egy evolúciós nyisszantással levágja a lábait, és megjelennek a cetek. Akikről szívszorongva olvassuk, hogy időnként „öngyilkos” módra partra, vagyis szárazföldre sodródnak, és segítség nélkül el is pusztulnak. Nyilván megint nem tudományos alapon: érted a régi otthon iránti vágyból fakadó szárazföldostromot? Hiszen megvan hozzá a föld (adott esetben) legnagyobb méretű tüdője is. Ilyen értelemben szimbolikus lények a tengeri emlősök a könyvben. És persze hogy nincs megoldás. Segítség nélkül elpusztulnak a számukra idegenné vált élőhelyen. Megoldás létezne: a sétáló bálna. Visszavedleni. Vagy továbbfejlődni. Hogy ez mi lenne: atavizmus, valós evolúció… nem tudnám megmondani. Ez már a költészeti diskurzus rituális-misztikus szintje.

‍

Mire a versek megteremtenék a tenger fikcióját, és az olvasók is kellő otthonossággal kinyújtózkodhatnának az egyik mólón, elheverhetnének valamelyik fövenyen, vagy ringatózni – rosszabb esetben – hánykolódni kezdhetnének a nyílt vízen, a szövegek kizökkentenek, figyelmeztetnek: a Főtér gyakran csak kiszáradt tengerfenék. Jelenleg macskakősivatag, ami nyomokban megkövesedett vázakat, kagylóhéjakat és pár, az új körülményekhez alkalmazkodott „őslakos” élőlényt tartalmaz. A Szent Mihály-templom megfeneklett vitorlás. Ez azt is jelenti, hogy a versbeszélők közül néhányan – ahogyan utaltál már rájuk – olyasvalakik, akik maguk is „kétéltűek”, kétlényűek, kétlétűek? Mit tud ez a tengerből visszamaradt, tengerbe visszavágyó, hibrid kisebbség elmondani?

Egyre inkább semmit. A szövegek helyenként leplezetlenül is figyelmeztetnek arra, hogy ezeken a végeken lehetnek csodálatosan felújított gótikus katedrálisok, ikonikus „marosszentimrei templomok”, vadonatúj intézmények; vagyis jöhet a segítség pénz, vastüdő, irány, akár vízió formájában is, ha a partra vetődött ceteknek, lamantinoknak nincsenek megfelelő „szerveik” a túlélésre, netán fejlődésre. Talán a legjobb hasonlat erre ez: a vastüdő nem elég. Életösztönre, társadalmi vonatkozásban az életet vállaló közösségre van/lenne szükség. Azzal egyetértek, hogy ha jő a légszomj, legyen ott a vastüdő. A körülmények ollója résen áll, ugye. És akkor: teljesen mindegy, hogy szárazföldre vágyó tengeri emlősökről vagy épp tengermélybe vágyó „atlantiszi előemberekről” beszélünk. Az irány irreleváns, a módszeren áll vagy bukik minden. És jelenleg azt látom, nincs módszer. Illetve van, sőt, vannak, csak épp nem vezetnek célra. Ez a légszomjas társaság egyre inkább elveszti a potenciáját. Itt most csak egy példát mondanék: végeink (humán) értelmiségi elitje véleményem szerint elnémulófélben van. Nincsenek viták, állásfoglalások, mintha tényleg elfogyott volna körülöttünk a levegő. Az intézmények akváriumaiban lebegünk, úszkálunk, tátogunk, amit pedig sikerül kimondani, az oly mértékben irreleváns, legalábbis a közösség életrevalósága szempontjából, mint a hal éji éneke (lásd Christian Morgenstern vonatkozó versét). Nyilván tisztelet a kivételeknek. Az akvárium-hasonlat érzésem szerint eléggé pontos. Úgy élünk, mintha odakint lennénk, a vadvizekben. Közben pedig nem. Persze a kétéltűség, kétlényűség vonzó kategória. De nem akként éljük az életünket, legfeljebb valami – nem feltétlenül rossz értelemben vett – képmutatás szintjén. Ugye az ember néha azért mutat magáról képet, mert már csak ennyire futja. Nincsen ebben semmi (ön)sorsrontás-retorika, ártó szándék, (ál)mártírium. Teljesen tisztességes dolog. Ennyire telik. Hát ezt tudja ez a tengerből visszamaradt, tengerbe visszavágyó, hibrid kisebbség elmondani.

Maradjunk ebben a sodrásban még! Nagyon izgalmas, ahogy a versek világát át- és átszövik az „asszimilációs” vagy éppen a kisebbségi beszédmódok, ahogyan a tér textúrájába is beleszövődnek az interetnikus különbségek, apró feszültségek („Én a Főtéren sétálok. / Veled. / Te a Piața Libertății-n sétálsz. / Velem.”). A kötet képes arra, hogy folyamatosan mozgásban tartsa a Robinson-utalások mellett az elsüllyedt Atlantisz, a kettévált Vörös-tenger mítoszát, valamiféle erdélyi belső beszédet, sőt kimondottan a román–magyar együttélést is esztétikailag izgalmasan képes kommunikálni, éppen kommunikációs – általánosabb értelemben – nyelvi rövidzárlatok által. Mit jelent a kötetben a nyelv? Hányféleképpen használják a versek? A szerelmi vágy és az érzéki nyelv („Rám mosolyogsz azzal a római szláv száddal. / Felmegyünk hozzám, / és összekeverjük a nyelveinket. / Békesség.”) segít eljutni a nyelvtelenségbe?

Kezdem az érzéki nyelvvel és egy háttértörténettel. Tulajdonképpen nem akartam én verseskötetet írni. Az történt – nagyon triviálisan, ahogy az élet általában történni szokott –, hogy életem adott szakaszában, hosszú monogám időszakot követően több hölggyel folytattam hol flörtölős-frivol, hol komolyabb viszonyt, persze ezúttal (nem úgy, mint annak idején, szorongós-hazug fiatalabb koromban) tisztességesen, nyílt kártyákkal. Magyar és román hölgyekkel egyaránt. Ha már ilyen kevert hely ez a kolozsvári kikötő, fogadjuk el a valóságát, és menjünk ki a térre. Megint csak teljesen triviális módon, ezekből a hol futó, hol andalgó, hol beszélgetős, hol aphroditéi birokra kelős viszonyokból csak úgy áradt rám a hatások méhraja. És – ugye, milyen triviális? – az ember, aki írni tud, ilyenkor hajlamos tollat ragadni. És meglettek az első versek. Persze megmutattam őket a „célszemélyeknek”, de egyéb szándékom nem volt velük. Aztán egyszer Papp Attila Zsolt barátom, aki nem mellesleg kiváló költő, kért tőlem valami szöveget a kolozsvári Helikonba. És épp nem volt semmi még-csak-félkész próza sem. Gondoltam, egye fene, megmutatom neki. Ő a költő, ő tudja. Ha rossz, hát megmondja, bíztam benne. Azt mondta, ezek nagyon jó szövegek. Sőt, azt is mondta, ezt folytatni kellene. És ettől a perctől kezdve komolyan vettem. Fejest ugrottam a szövegtengerbe, hogy valamiképpen létrehozzam a magam áramlatát. Szóval, legyen akkor struktúra, dramaturgia, poétika, miafene, ami ahhoz kell, hogy egy szövegkorpusz működni tudjon. És itt lépett színre talán elsőként az érzéki nyelv. Fontosnak tartom leszögezni: nem annyira a szexualitáshoz van köze ennek a nyelvnek. Hanem az erotikához, amennyiben a szó tartalmazza a legősibb istenek egyikének nevét. Erószt szinte mindenki Aphrodité szerelemistennő neveletlen, ám annál veszélyesebb fiacskájának tekinti. Pedig van egy másik Erósz is (más néven Phanész), na, mellette a kis nyilas elbújhat. Ez az Erósz bizonyos értelemben Khronosz (nem, nem Kronosz, a másik, aki mellett Zeusz apja afféle szatír) szülötte: ő a megjelenő és megmutató. Ilyen értelemben érzéki, erószi ez a versnyelv. Megjelenik, megjelenít és közben mutatja az idők járását. Hogy ezt a fajta (vers)beszédet hogyan lehet, afféle amatőr ­Püthiaként emberek által elvileg érthető nyelvre lefordítani? Örök kérdés. Én abból a nyelvkörnyezetből táplálkoztam, amelyben élek. És amelynek szerves része a román nyelv is. A román nyelvet nem lehet és nem is kell megkerülni. Ahogy az sem cél, hogy valamiféle sértettség-diskurzussá váljon az ajkakon a nyelvek alkimista (értsd, tudós-dilettáns-szent-profán-mágikus-földhözragadt) „összekeverése” vagy éppen „szétszabdalása”. Ha van cél, akkor ez volna: megjelenni, megjeleníteni az idők járását, az éppen létezésben levő állapotok sorát, figyelmeztetni az esetleges buktatókra, felvillantani a lehetséges (élet)módszereket. Mert kihalni senki sem szeret, ugye.

A Kolozsvári Robinsont akkoriban olvastam először, amikor figyelmes lettem Valentin Lustig – eme Kolozsváron született, többnemzetiségű, Jeruzsálem után Zürichben letelepedő – festőművész képeire. Néhány festményén tengerparti kikötővárosként jeleníti meg, nagyon mozgalmasan, Kolozsvárt; az ikonikus épületek mellett különös, pagodaszerű tornyokat is elhelyezve a térben. Számodra jelentettek inspirációt Lustig képei? Esetleg voltak olyan szerzők, szövegek, akikhez, amikhez szívesen kapcsolódtál?

Nem. Valentin Lustig néhány képét ismerem, pár részt elolvastam a magyarul A hadnagy elvtárs piramisa címmel az Irodalmi Jelen oldalán részletekben közölt regényéből (Hudy Árpád fordítása), de nem onnan fújtak a Robinson-kötet vitorláit dagasztó szelek. Persze, vannak szelek, a szélrózsa bizonyos irányaiból. Sorolom a teljesség igénye nélkül: Szőcs Géza, Tandori Dezső, Balla Zsófia, Lászlóffy Aladár, Fekete Vince, gondolati, szövegtürelmi szinten Szilágyi István. És persze Bréda Ferenc, aki végtelen szeretettel verte ki belőlem a szart is, ha filozófiáról, alkotáslélektanról, bármi hasonlóról volt szó.

Ha maradunk még a kikötőváros képzeténél, és kinevezünk téged kereskedőnek: milyen értékeket, tárgyakat említenél, amik Kolozsvárhoz, a kolozsvárisághoz kötődnek, és mondjuk szívesen exportálnál a nagyvilágba?

Muszáj nevetnem: a családom utolsó kereskedője apai nagyapám volt. Ő tudott volna erre a kérdésre jól válaszolni! Kalapgyára volt Nagyváradon, bérházai, komoly képgyűjteménye (nem feltétlenül a szépérzék vezette, inkább befektetési alapként tekintett a műalkotásokra). Azóta mumu, ahogy Bréda mondaná. Csupa értelmiségi lóg a családfán. Említettem korábban: az értelmiséggel a mi végeinken baj van manapság. Többé-kevésbé önelégülten (igen, akár szerényen is) osztjuk az észt, mintha 1923-ban lennénk, amikor kasztunk még releváns tudott lenni. Pedig ismét hasonló a helyzet. Relevánsnak kéne lenni. Exportálni kéne. Na de így… szóval ezt az attitűdöt biztos nem ajánlanám exportra. Amit exportálnék például: a még mindig létező egyensúlyigény. Mondom érthetőbben: ha elmegyek valahova, kocsmába, vendégségbe, és terítékre kerül az étel-ital mellett más is – erdélyiség, asszimiláció, nemzet, Európa, belpolitika, román–magyar viszony –, még ma is sikerül úgy beszélgetni, vitázni ezekről a dolgokról, hogy utána már csak az a kérdés marad eldöntetlen, hol folytatjuk legközelebb. Nem fordítunk hátat egymásnak. Itt is van egy paradoxon, persze: ha mindez nyilvánosan zajlik, rögtön lehorgad a szellemi fallosz és beáll a nincs-vita petyhüdtsége, amiről az imént beszéltem. Vagyis korrigálnom kell: igazából importálnék először valamiféle mentális ajzószert, hogy aztán a helyreálló egyensúlyt már nem csak igényként ajánlhassam exportra. Mosolygok itt, miközben a kolozsváriságra gondolok. Olyan értelemben vett kolozsváriság, amely még, mondjuk Bálint Tibornál is tetten érhető volt, már nincs ebben a városban. Annak vége. Ami van, hogy eklatáns gasztrokulturális példával éljek: a miccs. Van az ószer mögött egy utca. Ott, ahol a régi ószer volt. Temes utca a neve. A végén van egy bódé. És ott olyan miccset lehet enni, hogy csuda. Mostanság ott érzem magam igazán Kolozsváron. Vagy a Monostoron. (Ennek Bréda örülne, ha látná. De biztos látja. És örül is.) Ahogy befele jövök, a központ fele, egyre nagyobb a csatazaj: a kisajátítás háborúja zajlik. Még. Micsoda kié, kicsoda kié, kik voltak hol előbb, kik hagytak nagyobb nyomot. Tudod, amikor már az a kérdés, hogy ki hagy nagyobb nyomot, akkor elég nagy a baj. A miccsre visszatérve: az mindenkié. Ahogy a kürtőskalács is. Vagy a lángos. Akár jól is működhetne ez a mix. Akár… Néhány kolozsvári embert ajánlanék exportra. Nem mondok neveket, azért sem, mert egyesek mennek maguktól is. És közülük egyesek elfelejtenek visszajönni. Nyilván időlegesen küldeném őket, mert itt is nagy szükség van rájuk. Diszkrét csomagolásban érkeznének, pontos visszaküldési határidőkkel. És az elbocsátó szép üzenettel, amit annak idején az Európa más közepeire-végeire induló inasok kaptak a fejedelemtől: mehetsz, tanulj, figyelj, itt egy zacskó pénz is, de visszagyere, mert ha nem, a kezed levágatik…

A tenger hullámai igencsak magasra csaphattak a Főtér egyik épületénél, ahol az Utunk, majd egy időben a Helikon szerkesztősége működött. Te mikor jártál itt először? Hogyan nézett ki a szerkesztőség? Hogyan fogadtak? Volt esetleg olyan „révész”, aki bevezetett az irodalmi életbe?

Az úgy történt, hogy egy nap – már kitört a „szabadság meg a demokrácia” Romániában, vagyis 1990-ben jártunk –, amikor hazaértem egy felvételi felkészítő óráról, apám odaszólt, hogy másnap vár Ali az Utunknál. Így mondta, bár, ha jól emlékszem, akkor már Helikonnak hívták a lapot. Hirtelen azt se tudtam, mi van. Milyen Ali? Aztán kivert a hideg verejték. Lászlóffy Aladár, az az Ali. Morogtam valami köszönömfélét, aztán rohantam is a szobámba, s szétdobáltam az asztalon álló garmadányi papírt, tele versekkel. 1987-ben kezdtem írni. De irtó rosszakat. Ma is megvan néhány. Időközben apám beszélt Balla Zsófiával, jó viszonyban voltak, hogy nézze át az irományaimat. Zsófia üzent is, ekkor meg ekkor menjek el hozzá a versekkel. Na, hát én összenyaláboltam őket – volt vagy 250 lap –, géppel, kézzel írva, ahogy jött, besuvasztottam az egészet egy irattartóba és mentem. Tőle nem féltem, olyan hangja volt, mint az olívaolajé. És elképesztő munkát végzett. Nem volt ott irónia, sem vigyorra görbülő száj. Lapról lapra végigment a szövegeken. Kijavította a helyesírási hibákat is. És végül bejelölt vagy tízet, hogy na, ebben talán van valami. És akkor vissza 1990-be! Néztem, mi az, amivel egyáltalán odaállhatok „Ali” elé. Meg persze azt is tudtam, hogy az a nyavalyás szerkesztőség tele van óriásokkal. Szilágyi István, Király László, Mózes Attila, Sigmond István, K. Jakab Antal… Hogy fogok én egyáltalán oda belépni. Oké, addig van még egy nap. Összeválogattam nagy nehezen vagy öt verset. Életem egyik leghosszabb útja volt. Pedig a Farkas utcától a Főtér kb. öt perc. Hej, de nehéz volt. Megálltam az ajtó előtt és toporogtam. Sehogy se akarózott bemenni. Mert mi lesz… Aztán nyílt az ajtó, kijött valaki, én meg vettem egy nagy lélegzetet, és beléptem. Csak annyira emlékszem, hogy „Ali”, mint egy hegy, ott magasodik előttem, majd átölel. Két vers meg is jelent akkor, ha emlékezetem nem csal. Hát így kezdődött.

És elmúlt a szorongásod?

Nem múlt el egy csapásra. Azt hiszem, a hatalmas akaratú szülők gyerekei szinte közhelyes módon csúsznak le az önbizalomhiány lejtőjén. De lehet, hogy tévedek. Én lecsúsztam. A mindennapi életben harcias kakas pózzal igyekeztem leplezni mindezt. Csúnyán meg tudtam harapni másokat, ma is bánom. Az irodalom viszont magányos műfaj. Hiába harapod meg a papírt, nem leszel tőle erősebb. Talán ezért is értem meg későn, ha szabad így fogalmaznom, irodalmilag is. Apropó, ölelés. Bár fontosnak tartom az ölelést, ami most dívik, hogy boldog-boldogtalan ölelgeti az embert, mert úgy érzi, elkel az – ki nem állhatom. Az ölelés kitüntetett pillanatot jelöl. Egy barát (nem haver, nem ismerős, nem egyéb), a társ megölelése valamiféle egység megteremtése. Mint Vonnegut Börleszkjében: Wilburé a bal agyfélteke, Elizáé a jobb, és külön-külön elég bénán működnek, de ha összedugják a fejüket, csoda történik. Ilyen csoda az ölelés is. Azért mondom ezt el, mert volt egy másik nagy Helikon-ölelésem. Egy felolvasáson vettem részt a kolozsvári bölcsészkaron. Legnagyobb döbbenetemre belépett a terembe Szilágyi István is. Egy azóta is készülő regény részletét olvastam fel, eléggé idegesen, hiszen ott ült a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozót írója. Vége lett, mentünk dolgunkra. Megálltam a folyosón, aztán egyszer csak odalépett hozzám Szilágyi és megölelt. De nem csak megölelt, a fülembe súgta: „Na, most elkaptad!” És megtörtént a csoda. Lehet, pátoszosan hangzik, de Bréda Ferenc gyakran mondogatta: akinek baja van a pátosszal, az dilettáns.

Édesapád, Szántay János elismert biokémikus volt, sőt, olimpikon, országos bajnok vívó. Milyen különös, hogy az 1952-es Helsinki olimpián induló román vívóválogatott tagjai közül többen kolozsvári kötődésűek voltak, például Guráth Béla és Uray Zoltán (utóbbi ráadásul később biológus, radiológus lett, édesapádhoz hasonlóan természettudós). Milyen volt a kapcsolatod édesapáddal gyerekként? Mesélt neked az olimpiáról? Abban a Farkas utcai házban laktatok, amiben jelenleg is élsz?

Kisebb koromban ő volt az atyaisten. Nyilván nem így gondoltam rá, de amit mondott, az volt a szentírás. Persze, viccesebben mondta, mint ahogy például a tízparancsolat kőtáblába vésetett. Mesélt ő mindenfélét, a saját váradi gyerekkorától kezdve a benzolgyűrű illatáig meg a szovjet hadifogságig. Volt egy kedvenc történetem, ami ma is hétszentség számomra. A szovjet hadsereg szépen összeterelte a hadifoglyokat egy gyűjtőtáborba. És onnan irányították az embereket, kit erre, kit amarra. Apámat egyetemi hallgatóként sorozták be a honvédségbe. Az utászokhoz került. Nevetve mesélte, hogy annyit értett hozzá, mint sebész a lélektanhoz. Az Úz-völgyében aztán elkapták őket. No, és a gyűjtőtáborban elterjedt a hír, hogy aki románnak mondja be magát, hazamehet. Hát, erős volt a kísértés. Láttam az arcán, évtizedekkel azután is. De amikor odakerült az asztal elé, s kérdezték tőle, miféle, azt mondta, magyar. Ment is három évre szovjet „edzőtáborba”. Majdnem odaveszett. Csak leendő kémikusként nem félt bekapni egy üveg hipermangánt, amikor vérhast kapott, és látta, jobbra is, balra is hullnak a barakktársak. Az olimpiáról is mesélt. Hogy vették rá az őket árnyékként kísérő szekust, hogy megmossa az irtó büdös lábát, hogy futottak össze Puskás Öcsiékkel az olimpiai faluban… engem inkább a büdös láb története érdekelt, a foci ugyanis teljesen hidegen hagyott. Nem voltam sportoló alkat. Pedig vízipólóztam is, vívtam is. Nagyon panelszöveg következik: olvasni sokkal inkább szerettem. Tévé nem volt, csak esténként egy tízperces mese, meg hétvégén egy-egy westernfilm vagy sorozat, például a Mannix vagy a Dallas. Szóval én jól elvoltam a könyvekkel: kinyitottam, elkezdtem olvasni, és huss, már valahol messze jártam. Így van ez ma is. Ezért tudok rossz szövegek olvasása közben is remekül szórakozni. Sőt, az a véleményem, hogy a rossz szöveg nagyobb teret enged a fantáziának. Már ha az ember úgy érzi, érdemes ilyesmire időt fecsérelni.

Meddig tartott a harmonikus, idilli viszonyotok? Hiszen a nevetekben is ott a jottányi különbség (Szántay–Szántai)…

Olyan 15 éves koromig tartott. Akkor jött a fordulat. Mai fejjel értem az aggodalmát. Azt akarta, hogy orvos legyek. Nem a fehér köpenyesek közt mozgó biokémikus, mint ő, hanem rendes. Ehhez azonban rendszeres munkára volt szükség, amolyan napi edzőtáborra, hogy az akkori szavaival éljek. Csakhogy én nem voltam élsportoló-palánta, viszont remek pattanásokat nevelő kamasz, aki ráadásul találkozott a másik nemmel. És ez igen tetszett is nekem. Lehet, apám azért is óvott a lányoktól, mert neki magának összesen négy felesége volt. És persze azért is, mert pontosan tudta, hogy a kommunista diktatúrában magyarként bejutni az orvosi egyetemre mindenféle sötét kompromisszum nélkül igazi bravúrnak minősült. Egyébként Marosvásárhely szóba se jött: az volt az elv, hogy románul tudni kell. Tehát a kolozsvári orvosi egyetemre fogok felvételizni, punktum. Ma úgy gondolok erre az időszakra, hogy apám terve remek volt, elméletben. Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy a társadalom mérnökei ma is elképzelik egy irodában, hogyan lesz jó a népnek. Ám ahogy ők is gyakran figyelmen kívül hagyják az odakint levő valóságot, amely esetleg picit másként mutat, mint az ő papírjaikon álló elképzelt realitás, úgy hagyta figyelmen kívül apám is a Farkas utcai lakásban (igen, sokáig abban a házban éltem, ahol ma is, a volt vármegyeházában) működő valóságot, már ami engem illetett. Kommunikálnia kellett volna velem. Ehelyett egyre több direktívát közölt. És erre én egyre keményebben ellenálltam, már amennyire egy kamasz ellenállhat egy felnőttnek. Csúnya dolgok is történtek akkoriban. Ő eltiltott a lányoktól, én hazudni kezdtem. Ő bevezette, hogy csak vasárnap mehetek ki a házból, úgy értem, nem tanulási, esetleg háztartási feladatok elvégzésének céljából. Én meg szökdöstem otthonról, mindenféle mondvacsinált indokkal. No, hát ott összetört bennem az istenkép. Nyilván tartottuk a kapcsolatot, de elveszett az a határtalan bizalom. És sajnos később se tudtuk helyrebillenteni az egyensúlyt. Ez az egyik legnagyobb szomorúságom, amúgy csendben, sztoikus módon. Hogy a család mint organikus szervezet, a fent leírtak következményeként, sokáig nem volt fontos számomra. Hála Istennek, mostanság sikerült összekovácsolni azt, ami megmaradt. Ez az egyik legnagyobb örömöm.

Apaként, mai fejjel milyen embernek gondolod őt?

Kivételes tehetségű és kivételesen erős akaratú ember volt. Fene tudja, ha nem lett volna az a fránya kivételesen erős akarata, talán meghal a hadifogolytáborban. És akkor neked nem is lenne kit kérdezgess a Robinson-könyvről meg egyebekről. Az ő esetében is úgy működött a vasakarat, mint a kétélű fegyverek általában. Érdekes időket élt át, a körülmények ollója keményen csattogott körülötte nem is egyszer, tehát mai szemmel meg tudom érteni, hogy az a szívós akarat, amit feltehetően örökölt is, tanult is, na, az volt a lézerkardja. Meg az Erő is, ami a spádét mozgatta. Rengeteg jó is született ebből. Viszont az is igaz, hogy például ehhez a nagy akaráshoz köthető édesanyám halála. Friss házasokként nászútra készültek, Lengyelországba. Apám akkor épp halmozta a szakmai sikereket, pénz volt a háznál, így nem sokkal az utazás előtt vett egy 1200-as Dácsiát (románul Dacia). Na és akkor hajrá, a jogsit is megszerezte egyetlen huszárvágással. Na de tudjuk: az autó és a jogsi szép, csak ez még nem jelenti azt, hogy az ember jó sofőr, főleg hosszú úton. Kérlelte a család, a barátok, ne menjetek autóval, hát nászúton lesztek… üljetek fel a vonatra, legalább foglalkoztok egymással az úton is. Nem. Autóval megyünk. Elmentek, és valahol Łódź környékén felcsavarodtak egy fára, esett az eső, kanyargott az út. Édesanyám a helyszínen meghalt, apámat összedrótozták valahogy. Később magamon is észrevettem hasonló vonásokat, de idővel, nem könnyen, lehámoztam őket. Most azt kéne mondanom, hogy mindent összevetve… de nem tudom ezt mondani. Most sincs minden összevetve. Továbbra is zajlik a folyamat. Békülünk, a határokon át.

Említettél kétélű fegyvert, lézerkardot. Mondd, a vívókardja esetleg megvan még?

Nincs, sajnos. Elvitte valamelyik történelmi árhullám. Viszont megvan az öltözet, pontosabban a felső rész meg a nadrág. Kicsit megsárgult, nem olyan hófehér, mint annak idején, amikor még apám feszített benne. De megvan. Csak nem beszédes fajta. Tud titkot tartani.

Evezzünk be a Szentegyház utcai holtágba, de csak azért, hogy a Főtéren visszaevickélve kiköthessünk az Egyetem utcai holtág kettes dokkjánál. Insomnia megálló. E máig működő kávéház, kultúrkocsma kulturális igazgatója voltál éveken át. Mesélnél egy-egy jellegzetes insomniás törzsvendégről? Igaz, hogy amikor a Szentegyház utcán működött az Inszó, egy házinéni is élt a kávézóban? Milyen kulturális felhozatal tette egyedivé a helyet?

Ott kezdeném, hogy amikor az Insomnia még a Szentegyház utcában működött a második emeleten, akkor én nem igazán jártam kocsmába. Tehát, például a hely szelleméről, a kezdetben galériaként működő kocsma egyik helyiségében lakó hölgyről hallottam ugyan, de találkozni nem találkoztam vele. Amikor elkezdtem sűrűbben odajárni, már igazi szellem volt. A kulturális igazgatóságom ideje pedig az „új”, Egyetem utcai Insomniában jött el. Gyakorlatilag mindenki bejöhetett, kiállíthatott, felléphetett, aki egy picit is illett a hely régi-új szelleméhez (és itt nem az öreg hölgyre gondolok): magyar, román, francia, német, amerikai, zsidó, roma. Volt (és amennyire rálátok, ma is megvan) egy jó értelemben vett sokszínűség. Vagyis megvolt az alapvető tisztelet egymás iránt. Képmutató ölelés helyett szókaraté és időnként kemény viták, ha történetesen érzékeny témák kerültek terítékre. Rengeteg emberrel találkoztam a bő 13 év alatt, amíg ott tanyáztam.  Hosszú lenne sorolni. A legfontosabb ember talán Bréda Ferenc tanár úr, költő, esszéíró és garabonciás volt. Korábban elég sokáig bizalmatlanul méregettük egymást. Ő, az abszolút irodalmi insider, én meg a perifériák felől érkező Von-tolla, úgy is, mint magányos farkas. Ám aztán egy estén véletlenül előkerült a görög mitológia. És Feri kicsit foghegyről vizsgáztatni kezdett. Szokta ezt csinálni: lekáderezte a másikat. Na és hamarosan kiderült, hogy a tanár vizsgázik. Mert görög mitológiából bizony lenyomtam. És ez volt az a pillanat, amikor megéreztem az őszinte érdeklődését. Nem hagyta magát, finoman átlavírozott Proustra, és amikor azt mondtam, hogy azokat a regényeket teljesen fölösleges elolvasni, mert nem a történetről szólnak, hanem az író úrról, akkor szabályosan kiütött. Eltelt azóta pár évtized (és pár év Feri földi mása nélkül). Én ma sem gondolom másképp a Proust-ügyet. Egy idő után megszokta. Barátok lettünk. Tőle tanultam például kommunikálni a románokkal. Hogy az úgy nem megy, ahogy a magyarokkal szoktam. János, tegyél hozzá három evőkanál Bizáncot, csipetnyi fanariotizmust, öntsd nyakon egy deci ortodoxiával, és meglátod, mit főztél. Igaza volt. Sohasem felejtem el ezt. Ezt sem. Őt sem.

Thoreau unokaöccse (Nepotu’ lui Thoreau) névvel irodalmi kört alapítottatok Ștefan Manasiával és az imént olyan szemléletesen leírt Bréda Ferenccel. Mi a Thoreau ars poeticája? Milyen típusú eseményeket szerveztek? Ez a kör komoly figyelmet fordít a román-magyar kulturális kapcsolatokra? A beszélgetésünket elöntő vízmetaforikánál maradva, kicsiny komp a két kultúra között?

Jó 13 éve történt, ha ugyan nem csap be az eszem, hogy kitaláltam, kellene egy román irodalmi kör az Insomniában, ha már a Bulgakovban van egy magyar, a Bretter (később, Feri halála után Bréda). Ez jó irány, de hogy is kezdjem el, hiszen román irodalmárt kettőt, ha ismertem. Jobb nem jutott eszembe: átmentem az Insomniából az utca másik oldalára. Ott székel(t) a Romániai Írók Szövetségének kolozsvári fiókja. Bementem, köszöntem és elmondtam Irina Petraș elnök asszonynak, mit szeretnék. Meglepetésemre azonnal igent mondott. Nyilván nem került neki semmibe, viszont kapott egy helyet, ahova küldheti az embereit felolvasni, irodalomról beszélgetni. És ki lesz a házigazda-moderátor, kérdezte. Kérdése meglepetésként ért. Gondoltam, kivágom magam, s rávágtam, hogy én. Így kezdődött a rendszeres román irodalmi körök története az Insomniában. Jöttek is az író urak és hölgyek sorra. Az elején erősen meg voltam ijedve. A romántudásom arra ugyan jó volt, hogy elbeszélgessek a kocsmában, viszont profi írókat irányítgatni… na, arra nem volt alkalmas. Az első kör előtt majd’ összetojtam magam, most mi lesz. Aztán bedobtam egy deci rumot. Nem tudtam tőle jobban románul, viszont egyáltalán nem zavart a habogásom. Ha egy szó nem jutott eszembe, mondtam angolul. A társaság nevetett és lefordította. A kör végére rájöttem, hogy ezek a nálam idősebb román írók, költők tulajdonképpen értékelik, hogy én magyarként erőszakolom a nyelvüket azért, hogy működjön egy kis irodalmi közösség. Aztán néhány kör múlva történt valami: az idősebb meghívottak között ült egy hosszú hajú csávó, nálam is fiatalabb, és teljesen másféle verseket olvasott föl. Felkaptam a fejem. Friss volt és ütött, mint a kétszázhúsz. Beszélgetni kezdtünk. Ő volt Ștefan Manasia. Hamar összeszoktunk, aztán jött Bréda meg még páran. Egy idő után nagyon gyakran találkoztunk az Insomniában. És Manasia feldobta: kellene egy fiatal szerzőket felvonultató kör is. Naná, hogy kellene! De mi legyen a neve? Thoreau jó kiindulópont volt, anarchista. Nem volt az, de ma is körüllengi egy ilyen romantikus köd. Legyen Thoreau unokaöccse, mondta ki a névadás örömével Manasia. Így indult el a kör. A kortárs román irodalmat általában évtizedek szerint osztják generációkra: nyolcvanasok, kilencvenesek, kétezresek stb. Manasia a kétezresek egyik legjobb képviselője. Értelemszerűen ez a generáció vonult fel elsőként a porondra, ők voltak a kemény mag: a Moldovan-tesók, Rareș és Vlad, Andrei Doboș, a Thoreau aszkétája, Stelian Müller, Constantin Acosmei és sokan mások. Én addig alig ismertem a kortárs román irodalmat. Ma egészen jól elboldogulok. Közben románul is rendesen megtanultam. Ahogy a Thoreau egyre erősödött (időközben Románia „legerősebb” kortárs irodalmi körének kiáltották ki, románok, nem én), a másik, írószövetséges kör sorvadásnak indult, majd természetes halállal kimúlt. A Thoreau saját történetét a szervezőgeneráció szerint lehet szakaszokra osztani. Két állandó tagja volt a központi csapatnak: Bréda meg én. Ungurii. A magyarok. Az első generációt maga Manasia képviselte. Nyilván kellett egy olyan ember, aki hozzáfér a román irodalom játékosaihoz, és hiteles arc a belső körökben. Az ő helyét egy jó tollú kritikus, Valentin Derevlean vette át, majd egy nagyot robbantó fiatalabb költő, Ștefan Baghiu, a következő generációt Ovio Olaru költő képviselte a rendezői asztalnál, most pedig Mihnea Bâlici a kerítő, akinek nemrég jelent meg az első kötete. Csak a magam kedvéért, listázom a származásokat: Manasia olténiai, Olaru erdélyi, a többiek moldvai származásúak. Feri dévai, én meg kolozsvári. Színes egy társaság.

Bizonyos értelemben a Thoreau egy interetnikus közelítésmodell?

Az első generációval nagyon komoly egymásnak feszülések voltak, etnikai alapon. Néha szó szerint ökölbe szorultak a kezek. Persze, ezek a pillanatnyi összecsapások öleléssel végződtek (ezekben az esetekben valóban fontos volt az ölelés gesztusa), meg aztán közben történt egy-egy áttörés jellegű akció: fellépett néhány magyar szerző is a Thoreau-n, nyilván román fordításokkal, illetve elindítottunk egy magyar–román programot. Ez arról szólt, hogy a Helikon és a Tribuna (mindkettő Kolozsváron megjelenő irodalmi kétheti lap) hasábjain rendszeresen feltűnt a Tra-Ford tér nevű rovat (a név Karácsonyi Zsolt költő leleménye). A Helikon román szerzőket közölt magyarul, a Tribuna magyar szerzőket románul. Sajnos nem ment sokáig. Lehet, ma már menne. Mert ahogy követték egymást a generációk, úgy tűnt el az interetnikus feszkó a fejekből. Mostanság oda jutottunk, hogy összejárunk egymás lakásába. És érdeklődünk egymás iránt. A románok is fontosnak tartják, hogy időnként magyar szerző olvasson fel a Thoreau-n. Ez óriási változás. Bő évtized kellett hozzá egy aránylag pici és eléggé nyitottan gondolkodó közösségben. Ha egy gondolatfutam erejéig kivetítem az időtartamot nagyobb közösségekre... elgondolni sem merem, mennyi időre lenne szükség. Az viszont tény, hogy kicsiben működik. És remélem, működni is fog.

Az ARGO Audiovizuális Egyesület alapítójaként, Felméri Cecília és Lakatos Róbert több filmjének producereként, forgatókönyvírójaként is számontart a kritika. Kérlek, pár sor erejéig viszonyulj filmesként a Kolozsvári Robinsonhoz. Hogyan filmesítenéd meg? Mi lenne a zsánere, műfaja? Ki lenne az operatőr, a vágó, kik játszanának benne?

Mindenképpen filmetűd lenne. Semmiképpen nem rendezném. Nem hiszem, hogy rendezői alkat volnék. Viszont pontosan tudom, kit kérnék meg baráti tisztelettel, ugyan támadjon már fel arra az időre. Lemennék a Tartaroszba is érte. Huszárik Zoltánt, hát persze. Meggyőződésem, pontosan értené, mi az, amit a Robinson anyagából érdemes filmre vinni és mit nem. Az operatőr kézenfekvőnek tűnik. Nem tudok számomra kedvesebb embert Lakatos Róbertnél. Igaz, ő elsősorban rendező, de azt hiszem, nem mondana nemet, főleg, ha Huszárik is rávigyorogna. Vágó? Hát, itt hadd legyek nepotista. A fiam elsőéves egyetemi hallgató a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmszakán. Meg zenét is ír, szerez. Szóval, azt hiszem, ő lenne a vágó meg a zeneszerző. Fújják új szelek is a vitorlákat. A végére hagytam a nehezét. Hogy kik szerepelnének a filmben? Ki az az őrült, aki engem eljátszana? De ha nem is engem kellene, hanem egy kolozsvári goliárd-flanőrt, ahhoz megint csak feltámadás kellene. Bréda Ferencet el tudnám képzelni a szerepben. Hogy a hölgyeket ki játszaná…? Lehet, egyetlen hölgy játszaná az összest. Költségvetési kérdés is, ugye. Mondjuk, Susan Sarandon? Vagy Catherine Deneuve? Esetleg Psota Irén? Oké, ez nagyon távol áll a valóságtól. Viszont képzeletgyakorlatnak jó.

‍

Szántai János író, költő, újságíró, filmkritikus, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke. 1969-ben született Kolozsváron, jelenleg is szülővárosában él. Legutóbbi kötete: Tintapacák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2023).

‍