A velünk maradó Szilágyi István

Amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Szilágyi István engem kért fel a róla készülő portréfilmben beszélgetőtársának, természetes volt, hogy az egyik legfontosabb helyszín Zilah lesz. A határnál várt minket, utunk állomásai Zilah felé mutattak. Az Ady-ház Érmindszenten, a fejedelmet szülő, némely korokban vetélytárs Szilágysomlyó, majd Magyarkecel. Nemcsak harangtornya miatt volt fontos: onnan érkezhettünk a „katlanvárosba”, ahogyan szőlőjükből oly sokszor erre tért haza valaha Szendy Ilka.

Aztán ott voltunk Zilah történelmi főterén, a Wesselényi-szobor, a Vigadó, a Vármegyeház, Ady és Szilágyi István iskolája közvetlen közelében, az öntöttvas angyalokkal díszített kútnál, ahova gyerekként az író és leghíresebb regényhőse is járt korsóival.

Itt mondta el István, miként sikerült elérnie, hogy a Wesselényi-szobrot az akkori vezetés ne telepítse máshová. Azt természetesnek tartotta, hogy regényíróként világraszóló regényt írt: mi más dolga is lenne egy írónak? De hogy magyarként a román kommunista vezetéssel sikeresen szállt szembe, arról szemérmes büszkeséggel beszélt. Így volt ez rendjén, hiszen előbb volt zilahi – és jóval később lett belőle író.

Ebbe az otthonias emelkedettségébe piszkált (hogy ne mondjam, piszkolt) bele egy rossz arcú járókelő, akinek mosdatlanságánál csak ittassága volt taszítóbb. Magyar beszédünkre valami sértőt is motyogott az orra alatt. István robbant: épp hogy meg nem ütve úgy tette helyre az atyafit, hogy az a tőle telhető leggyorsabban imbolygott-kotródott tovább.

Ez a jelenet drámai hitelességgel mutatta meg azt, ami a Szilágyi-regényekből is kiolvasható. A lélek legfinomabb rezdüléseire és titkaira érzékeny empátiával figyelő, még túlfeszített történeteit is visszafogott tárgyilagossággal elbeszélő férfiúban elemi erejű indulatok feszültek. Ha valami mozgásba hozta ezeket, akkor vulkanikus robbanás fenyegetett.

Itt és ekkor, ebből a közvetlenül érzékelhető, akaratlan példázatból értettem meg igazán, ami Zilah-regénye, a Kő hull apadó kútba olvasásakor csak irodalmi tapasztalás volt: hogy Szilágyi regényvilágában mekkora szerepük van az elfojtott, megzabolázott vagy elemi erővel feltörő indulatoknak. Ezek végeztek a haragjában gutaütést kapó tímármesterrel, ez a szenvedély adta Szendy Ilka kezébe az ollót, amikor az őt elhagyó kedvesét szíven szúrta, hogy őt majd a maga föllobbanó haragját kezelni nem tudó vincellérje sújtsa halálra.

Ez a zabolátlanság olyan gyakori motívum Szilágyi István regényeiben, hogy biztosak lehetünk benne: volt tapasztalata róla (és nem csak nagyapja alkatából következően) már a mindent meghatározó gyerekkorában. A lefojtott és kirobbanó indulat alighanem része volt felnevelő városa mindennapjainak is. Azt pedig csak a zilahiak tudhatják, ha egyáltalán tudható ilyesmi, hogy ez valóban meghatározó része volt-e az egykori mindennapoknak.

Szilágyi István Kolozsvárott született, és felsőbb tanulmányai, alkotóévei is Kolozsvárhoz kötötték, és a Házsongárdi temetőben nyugszik. De zilahi is legalább annyira volt, mint kolozsvári. Lelki és szellemi értelemben Zilah volt a szülővárosa, Zilah formálta legfogékonyabb éveiben, ez lett világlátásának középpontja.

Olyannyira, hogy ha valaki érzékletes képet akar kapni az egykori Zilah társadalmáról, a valahai magyar világ külső-belső szerkezetéről, légköréről, sorsáról és végzetéről, elég elolvasnia a Kő hull apadó kútba című regényt, ahol Jajdon néven állítja olvasója elé a várost. Hitelesen, mindenre kiterjedő figyelemmel és érzékenységgel ábrázolja tagoltságát, mindennapjait, emberi viszonyait. Különös módon éppen ennek a városnak a pontos bemutatása teszi olyan tágassá az általa kínált képet, hogy az is a maga városára, városkájára ismerhet benne, aki máshova született.

A magyar tájak, városok sorát irodalmunk legnagyobbjai rajzolták föl a térképekre. Nagyszalontát Arany János, az Alföldet Petőfi, Komáromot Jókai, a Palócföldet Mikszáth, Székelyföldet Tamási Áron, Kalotaszeget Kós Károly, Pusztakamarást Sütő András, Szekszárdot Mészöly Miklós, és folytathatnánk a sort. Zilah Szilágyi Istvánnak köszönhetően kerül ebbe a sorba: erre is emlékeztet ez az emléktábla.

Nem tudom, nem tudhatjuk, hányan állnak meg majd itt, hogy felidézzék e nagyon nagy írónak az emlékét, vagy kedvet kapjanak megismerni örökségét és kézbe venni köteteit. Kívánom és remélem, hogy sokan lesznek, mert a végzettel birkózó Szilágyi könyveit olvasva arra kaphatnak biztatást, hogy a maguk helyén ők is dacoljanak egyéni vagy közösségi végzetükkel. Adja Isten, hogy vele együtt járják be azt az utat, amelyik múltból a jövőbe vezet.

‍