Ahogy a csigolyák

Horváth Imre Olivér: Nem szimpátia. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016.

Hogyan lehet elbeszélni a húsban motozó szorongást? Meddig tart a nyelv mint testrész és honnantól lesz eszköz? Horváth Imre Olivér már a kötet címében játékra hív, a nem szó kettős jelentésével egyszerre tagadja a szimpátia lehetőségét, illetve a nemiség irányába is tereli azt. Bár szövegeiben alapvetően a beszélt nyelvet poetizálja, azért helyenként beszivárog a versek szövetébe a holdfény, a tejköd, a liliomok és a vér. Nem fél nevén nevezni a dolgokat, tudatosan piszkálgatja a tabukat, ahol csak éri, és tudja, hogy a humor akkor jó, ha az halálosan komoly. A gothic hangulattal némiképp rájátszik a tizenkilencedik századi penny dreadfulokra, azonban kellő figyelemmel emeli át a viktoriánus kor regiszteréből napjaink kontextusába.
A kötet három ciklusból áll, az elsőt Henry James-, a másodikat Bram Stoker-, a harmadikat Charlotte Brontë-idézetekkel fémjelzi. Az első ciklus­ban az átjárást képezi meg Debrecen és London között, a két tér konkrét és szimbolikus funkciója közötti oszcillációt, a másodikban az írásra való reflexió kerül fókuszba, az identitás elbeszélésének igénye, valamint a megfogalmazhatatlanság lehetetlensége: a nyelv előbb-utóbb úgyis cserben hagy és szomjasan, mint egy vámpírt. A harmadik ciklus a nemiség, a testiség, illetve a biológiai és társadalmi tényezők között létrejövő feszültség által megképződő problémákat tárgyalja. A hétköznapok szorongásait teszi meg a „horror” történetek fő karaktereivé, nem csak a külső tényezők marcangolnak, belülről az apró frusztrációk bontják szét a testet. Helyenként pedig ugyanolyan távolságtartó megfigyelőként figyelemmel tekint önmagára, mint Lancelotra, Grendelre vagy Meduszára.
Kötelességének érzi azt a világot leírni, ahol „idegen testem/ éppúgy része az ő testének, mint a szorongás” (Az Anglász 2.). A kötet szereplői bizonyos értelemben olyanok mind, mint Frankenstein teremtménye: hiába vannak tisztában saját identitásukkal, a társadalom még nem áll készen, hogy csak úgy elfogadja őket. Márpedig néha mindannyian olyanok vagyunk egy kicsit.