Ajándék lónak ne nézd a fogát (?) Herendi Gábor Kincsem című filmjéről

Herendi nyeregbe került

Az eddigi példákból okulva, mindig megizzad a kritikus tenyere, ha elhangzik az a kijelentés, hogy elkészült „minden idők legdrágább magyar filmje”. Most sem történt ez másként. Felidéződött bennem a Hídember (2002) vontatottsága és Hajdu Szabolcsék röpcédulás tiltakozása, ami miatt majdnem botrányba fulladt az akkori magyar filmszemle; és felidéződtek bennem a Sorstalanság (2005) témája kapcsán kialakult viták ordas etnikai lózungjai is. Egyik film sem váltotta be sem a producerek, sem pedig a nézők elvárásait.
Természetesen – hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára – az sem hoz feltétlenül hasznot egy film számára, ha parányi büdzséből készül, és csupán az akarat tajtékos kínlódásaként lehet aposztrofálni, mint például Koltay Gábor a millenium százéves évfordulójára összegründolt Honfoglalását (1996). Hiszen szégyenletesen emlékezetes, hogy az akkori kisiskolások ezreit vezényelte be a politikai akarat a mozikba, hogy javítsák az egyébként siralmas nézettségi statisztikákat. Megjegyzem, nem csoda, hogy azóta sem könnyű védeni a magyar filmművészet ázsióját azok előtt, akik emlékeznek a besenyők azon szánalmas támadására, ahol majdhogynem ugyanazt a tíz lovast űzi körbe a rendező, hogy egy többszáz fős fergeteg látszatát csalja a vászonra. Ezt azóta is felemlegetik az akkor traumatizált és azóta felcseperedett generáció tagjai, akiket sikerült ezzel a csellel egy jó időre teljesen elmarni a magyar filmtől.
Nyilván ez műfaji kérdés is. Ha egy rendezőnek nincs megfelelő támogatása arra, hogy mondjuk nagy történelmi tablókban gondolkodjon, akkor jobbnak látszik, ha más kifejezési módot vagy más történetet választ. Remek példa erre Hajdu Szabolcs, aki legújabb filmjében, mely az Ernelláék Farkaséknál címet viseli (2016), lowbudget-eszközökkel dolgozott, és kamara-körülményeket teremtve készített egy olyan mozit, amely Karlovy Variban megkapta a legrangosabb elismerést, a Kristály Glóbuszt. Így is lehet.
Hogy a Magyar Nemzeti Filmalap miért gondolhatta úgy, hogy Herendi Gábort támogatja meg közel hárommilliárd forinttal, arra elég nehéz magyarázatot találnom. Herendi a diplomáját tekintve fogorvos, aki egyetemi évei alatt szívesen készített amatőr filmeket. Egy darabig tanított is a Semmelweis Egyetem Fogpótlástan klinikáján, majd pályát változtatva reklámfilmeket készített. Többek között az ő nevéhez fűződik a Postabank szenzációs négyese (amelyben széles bajszú, 20. sz. eleji erőművészek/artisták fakadnak dalra: „egy meg egy meg egy meg még egy”), ami telitalálat volt a rendszerváltás utáni reklámfilm egyébként posványos szcénájában. Továbbá az ő kreációja a Soproni Ászok sör azon reklámja is, melyben szinte egy az egyben lemásolja a Mátrix című film egyik jelenetét, természetesen a maga szegényes eszközeivel, és humorosnak szánt csattanóval, ami mondjuk egy reklámfilmi környezetbe még éppen belefér. Ebben az időszakban alapítja meg saját filmes vállalkozását Skyfilm név alatt, amely azóta is filmes produkcióinak inkubátora.
Első nagyjátékfilmje, a Valami Amerika (2001) közönségsikere arra enged következtetni, hogy Herendi elkapott valamit a korszellem kommersz iránti fogékonyságából, és megpróbálta az amerikai közönségfilmekben egyébként jól működő paneleket úgy használni, hogy azok a magyar filmes keretek között is kiállják a próbát. Ezzel a lépésével sikerült a saját nemzedékét, ugyanakkor azok gyermekeit is visszacsalogatni egy magyar filmre. (Ne feledjük, ugye, a magyar film Trianonjaként elhíresült Honfoglalást).
Ezzel persze nem csak okosan betömött egy piaci odvasságot, hanem megteremtett egy olyan közönségigényt, amely révén talán egy sokkal nagyobb nézőszámot produkáló jóléti országban az ilyen filmek piaca hibátlanul is működhetne. A magyar film gyökerének megtartása, és amerikai klisékkel feltöltött élpótlása akár védjegyévé is válhatott volna Herendinek. Azon próbálkozásai, hogy a popularizmusra helyezze rá a koronát, gondolom, abból fakadhattak, hogy túl mélyen volt neki az underground, és inkább az érdekelhette, hogyan lehet a Hungáriában multimilliomos egy dzsesszdobos.
Gazdaságilag Herendi produkciói azonban nem tudnak a szűk magyar közegben egy igazit robbanni, külföldön pedig sajnos már eleve eladhatatlanok. Ezen megfigyelések igazolására szolgál, hogy a Valami Amerika 2. (2008) bár valóban hozta azt a magyar nézőszámot, amit egy sikeres hollywoodi film esetében várnak a forgalmazók, de képtelen volt olyan műfaji újításra, mellyel meghaladhatta volna az első részt, vagy horribile dictu a magyar kártyát kijátszva tágíthatott volna valamicskét a műfaj határain. A két Amerika-film közé beékelt Magyar vándor (2004) pedig a cím okozta előzetes elvárásokkal szemben nem Magyar Zoltánról szóló életrajzi és sportfilm lett, hiszen semmi köze nem volt a lólengés olimpikonjához, hanem egy Monty Python-vonalon vonagló Gyalog galopp-interpretáció (Monty Python and the Holy Grail, 1974). Itt az angol eredetit próbálta Herendi magyarítani, némi Jöttünk, láttunk, visszamennénk-vegyítéssel (Les visiteurs, 1993). Ebben mondjuk pont nem sikerült becsengetni a közízlés pavlovi reflexeit sem. A tátott szájú mozinézők habzó kacaja ugyanis teljesen elmaradt. Hiszen ahogy nem sikerült lecsapni a prosztóság magaslabdáját, ugyanúgy nem sikerült visszaadni a nézők térfelére a finom humor fonákját sem. Nem beszélvén arról, hogy Bácskai-Lauró István Gyula vitéz télen-nyáron (1970) című filmje még a Monty-Python előbb említett korai zsengéjét is megelőzte és úttörő módon már rég csatát nyert nálunk az abszurd társadalmi-önkritikai film frontján. Kár, hogy nem lett ennek a kezdeti vonulatnak méltó folytatása.
Ám mindezek nyomán és ellenére úgy fest, mégis Herendi a legjobban támogatott rendező, mert a Kincsem bemutatója előtt már felröppent a sajtóhír, hogy a Valami Amerika 3. kezdő büdzséje félmilliárd forintjába kerül majd a Magyar Nemzeti Filmalapnak. A tervek szerint a trilógiává bővülő romkom forgatása már júliusban elkezdődik, ami arra enged következtetni, hogy sem a mecenatúra, sem pedig maga a rendező nem számolt azzal, hogy a Kincsem nemzetközi hippodromokban is futhat majd néhány kört. A rendezők ugyanis ilyenkor szokás szerint elkísérik alkotásaikat, hogy reklámozzák azokat, kapcsolatokat építsenek vagy csak egyszerűen részt vegyenek nívósnak ítélt közönségtalálkozókon. Úgy fest, hogy ilyesmi itt nem lesz.
A rendező-producernek nyilván nem volt soha hitvallása, hogy olyan filmeket készítsen, amelyek művészi értéke előtt majd leborulnak azok, akik a filmet művészetnek és nem a könnyed szórakoztatás médiumának szeretnék látni. Ám sajnos az is kiderül a filmjeiből, hogy a magyar kultúra bármely közvetítése vagy akár a már meglévő filmes klisék újítólagos elgondolása sem tartozik a céljai közé. A külföldi közönség és piac számára értéktelen alkotásai csak a magyar piac keretein belül érvényesülnek úgy-ahogy. Ilyen rövidlátó elképzelések mellett pedig tényleg érthetetlen, hogy miért a Kincsemet támogatták meg ilyen, a magyar viszonyok között horribilisnak számító pénzösszeggel, és miért Herendi Gábor az, aki élvezheti a Filmalap kimagasló bizalmát, holott munkásságának gyümölcse sem gazdasági, sem művészi értékeit tekintve nem érhet be még hosszú távon sem.

Országomat egy lóért

Lovas nemzet vagyunk, tartja rólunk a fáma. Történelmünk nagy fordulópontjaiban általában ott tolonganak a lovak. A valamit is magára adó vezéreinket nehéz elképzelnünk ló nélkül, ennek megfelelően képzőművészeti alkotásainkban Dózsa Györgyön kívül mind lóháton jelennek meg. Brómszínű és avíttas képkockájú filmhíradók képein láthatunk lóháton történő királlyá koronázást és kormányzói bevonulást is. Elsárgult fotókon déd- és nagyapáink még lóháton feszítenek. A lovak mára ugyanúgy visszaőgyelegtek a közbeszédbe, ahogy egyre több szó esik a dicső múltat és pompát idéző kastélyokról is. Hiszen a kastélyok és várak renoválása ugyanúgy nemzetpolitikai ügy lett, mint az ismert budapesti lóversenypálya, a Kincsem Park rendbehozatala, a Nemzeti vágta, vagy az annak mintájára életre hívott Székely vágta.
A magyar filmművészet is hangsúlyt helyezett arra, hogy méltóképpen búcsúzzon el a modernizáció térhódítása miatt kiszorulóban levő patás társainktól, gondoljunk itt Huszárik Zoltán 1965-ös, Elégia című lírai tisztelgésére. A ló a filmművészetben szinte állandó szereplő, ha a hatvanas évek előtti világot próbáljuk megmutatni benne. A ló játszik, jelentése van. Nem mindegy, hogy a filmben szereplő ló táltos, paripa, csatamén, gebe, vagy csupán egy vak bányaló. Az első magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj (1931) már eleve egy lovas incidenssel kezdődik, ebből kifolyólag első mondatainak egyike is ez: „az emberiség az egész kultúráját a lovaknak köszönheti”. A ló Jancsónál szimbólum, Sára huszárjainál realisztikus képben forr egybe a lovasával, a humor kegyetlen forrása az Indul a bakterházban (1979) vagy éppen maga az ördög Bereményi Eldorádójában (1988). A lósportra épülő szerencsejáték pedig legemlékezetesebben Koltai Róbert átütő sikerű Sose halunk megjében (1993) jelenik meg először a rendszerváltás utáni magyar filmművészetben.
Napjainkban azonban lovasról és lovasáról elsősorban a dokumentumfilmes szcéna igyekezett gyors célfotót készíteni. Ide tartozik Ferenczi Gábor szintén egy versenylóról szóló, Overdose – Vágta egy álomért (2013) című, a Kincsemével rokonítható története, vagy akár a Kállai Pálról, a híres zsokéról készült portré, amely A legkisebb magyar (2003) címen futott. Persze nem feledkezhetünk meg a komoly közönségsikernek örvendő A Lovasíjászról sem (2015), melynek közszájon forgó mottója, a „nem őseinket kell követni, hanem azt, amit az őseink követtek” majdnem tökéletesen illeszkedik a fentebb már említett hagyományőrzés és hagyományteremtés retorikájába.
A lovak, jelmezek és egyéb kellékek mellett kiemelendő, hogy a Kincsemben a helyszíneket nem felépített, hanem eredeti helyszíneken vették fel, nyilván némi korhű ráigazítással. Ez nem meglepő, hiszen már a klasszikus Meseautó (1934) operatőre is szakít a műtermi felvételekkel és elkalauzolja a nézőt az akkor épült lilafüredi Palotaszállóhoz, mint ahogy A tizedes meg a többiek is (1965) a tóalmási Andrássy-kastély – volt Beretvás-kastély – épületében és híres parkjának díszleteiben forgott. Bujtor István is a sziráki Teleki-Degenfeld-kastélyt választotta Rejtő-adaptációja helyszínéül 1993-ban, mint ahogy az újraforgatott Meseautó (2000) remake-je is Parádsasváron, a Kállai-rezidencián készült. Ám annyi történelmi helyszín még talán nem volt megjelenítve magyar filmen, mint a most tárgyalandó Kincsemben. A dégi Festetics-kastély szolgál az ősi, majd elvett és visszanyert szülői ház monumentumaként. (Az eredeti Blaskovich családi otthon Tápiószelén található, de enyhén szólva sem olyan impozáns, mint a választott helyszín.) A fertődi Esterházy-kastély, a keszthelyi Festetics-kastély és a szintén Dégen található, omladozásában is gyönyörű kiskastélyi épületek szolgáltatnak még festői hátteret számos jelenethez. Azonban hogy a kurtizánokkal való évődés belső felvételeihez miért kellett szintén patinás épületeket kibérelni és operadíszletekkel zsúfolásig pakolni, afelett csak széttart karokkal értetlenkedhetünk. Épp úgy, ahogy a modern táncba és divatbemutatóba átcsapó báli jelenet kulisszái sem követeltek meg ilyen patinát – de ezt engedjük el.

Kilóg a lóláb

Alapjában véve a filmmel az a gond, hogy nem igazán tudja eldönteni, mit akar. Herendinek megint sikerült összelopkodnia pár hollywoodi filmes jelenetet, amit leleplezhetően belevakolt a saját filmjébe. Ezzel az égvilágon semmi gond nem lenne, ha nem ugyanazzal az ifjonti hévvel és szakértelemmel tenné ezt, mint amivel annak idején a Mátrixból egy jelenetet a sörreklámba belekombinált. A rendező-producer és stábjának ízlésvilága kidübörög az alkotásból, szinte pontról pontra meghatározható, hogy mely filmek tetszettek nekik az utóbbi elmúlt húsz évből, és ezt sajnos nem tudják úgy injektálni, hogy filmjük erényévé váljék.
Egy akár ígéretesnek is mondható történelmi film kezdőképeit kapjuk. A kezdő évszám az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlások kezdete. A régi magyar nemesség megtestesítője, Blaskovich Bertalan (Rátóti Zoltán) díszmagyarban várja a letartóztatására küldött császári küldöttséget. A film körülbelül eddig tartozhatna a támogatott kategóriába.
A küldöttséget Otto von Oettingen (Gáspár Tibor) vezeti, aki azt a hiszekegyet vallja, hogy „háborúban nincs barátság” – ám az igazi megtorlás oka az osztrák tiszt részéről a lótenyésztés területén elszenvedett szakmai féltékenység. A kastély bár tele van könyveknek és gyertyatartóknak álcázott titkos fogantyúkkal, amik rejtekajtókat nyitnak, Blaskovich nem futamodik meg, hanem kardot ránt, mire von Oettingen orvul lelövi, majdhogynem a kisfia szeme láttára. Az osztrák tiszt így nemcsak hogy megkaparintja a kastélyt, de még a lótenyésztés titkos bibliáját is einstandolja, mely maga a tudás kiapadhatatlan forrása, amúgy a kisfiú öröksége – és csak annak köszönhető, hogy a könyv nem a rothadó szemétben végzi, hogy annak idején Herendiék nem tudták végigülni A napfény ízét. Mi tagadás, a könyv körüli álbonyodalom hatására magam is elkezdtem kissé fészkelődni a kólatartós fotelben. A kisemmizett gyermek toporzékolása jutalmául ráadásul még egy svungos sallert is kap útravalóul. A történet pikantériája, hogy a kisfiú a gyámjával (Gyabronka József) a nagyszülőktől örökölt régi kastélyban húzhatja meg magát, ami az eredeti laktól egy rövid vágtára található. Ott fognak hát élni, kettecskén, illetve némi szerény háznéppel és egy gyatrán szűk állatállománnyal kiegészülve. (Jelzem, hogy a valóságban a Blaskovich-kastélyt nem vették el az osztrákok.) Ennyit a két nép sógorságáról, a történelmi hitelességről és arról, „hogy eb ura fakó”, már megint nyakunkon a labancz.
Hogy a rendező ne várakoztassa a közönséget a passzív rezisztencia és a kiegyezéskori nemesi nevelés főbb állomásain, ugrunk is a történetben egy szellős huszonöt évet. A felnőtté válás és a kilátástalanság terhe alatt vajúdó ifjút dévaj önpusztítás közben találjuk, aki a gyerekkori trauma és persze a szűkös körülmények között eltöltött negyedszázad miatti komplexusait némi renitenskedéssel próbálja kompenzálni.
A magyar nemesi sorstörténetekből jól ismert dzsentriskedésében hű cimborája, Gerlóczy gróf (Keresztes Tamás) nyújt neki anyagi támogatást, némi cinkos erkölcsi összekacsintással. Egy barát segít mindenben, ha igaz barát, főleg, ha „fussa rá”. Gerlóczy igazi bajtárs, mindenben igyekszik segíteni az ifjú Blaskovichot, úgymint adósságok rendezése, párviadali segédkezés és inflagrantik megúszása az osztrák nemesség hölgyeivel. Mondjuk, ez nem mindig sikerül még Gerlóczynak sem.
A két figurát összekapcsolja a bohém korszellem, azaz a pajzánkodás és a duhajkodás iránti vágy. Megvillan tehát néhány kóbor női mell, és Nagy Ervin sem szemérmeskedik megmutatni, milyen, ha egyenletesen barnul a férfitompor. A vágy ezen és még pár erotikus tárgya, mint a Revizor kritikai portál videójában is szóba került, „szívdobogtató”. El is fogadom egyes szerkesztők rajongását, vagyis azt, ha egy pompás „telivér” látványára felcsapja a fülét a közönség szebbik fele. Nem rúgkapálok én sem a filmen végigvonuló csődör-párhuzam miatt, hiszen ez valóban a film erénye, majdhogynem az egyetlen.
Ugyanis a narratívába ekkor már beletenyerel a rendezői akarat, és széttapicskolja egy drága történelmi kalandfilm kósza ígéretét. A sztori felspannolása érdekében Herendi nem rest bedobni magát, és simán kicsikar egy menüettből egy kígyózó modern táncot, képes bedobni egy magnéziumos fotóaparáttal bíró szelfizést, mint ahogy odáig is elmegy, hogy a baronessz Fluor Tomitól eldúdolja a „két kicsi legót”. Hálás köszönet a humor ezen zubogó forrásáért. A közönség nyugdíjas tagjai koruknál fogva nem a göcögéstől fuldokoltak, a közönség fiatalabb tagjai (ők voltak kevesebben) eddigre pedig már rég belefeledkeztek telefonjaik nyomkodásába. Pedig Herendi mindenkit igyekezett a tréfálkozása hálójába belegabalyítani, ezért egy „lájkolom”-os Facebook-poént is a Kincsemet meglovagoló angol szuperzsoké (Kovács Lehel) szájába adott. Az „eszeveszett hahota” most is halk kuncogással vegyes felnyögés formájában szakadt ki a nézőkből, míg páran eltakarták a szemüket fájdalmukban.
Otto von Oettingen leánya, azaz a női főszereplő nálam sajnos nem érte el azt a hatást, amely Nagy Ervin poszterét kiragaszttatta a képzeletbeli lányszobák falára. Petrik Andrea szerepmegformálásban és kisugárzásban is messze alulmaradt attól, hogy emlékezetesnek nevezhetnénk. Pedig Klara von Oettingen sejtelmes háttértörténete nem kevés adalékkal járulhatott volna hozzá alakításához. Anya nélkül nő fel, balesetet szenvedett fiatal korában lovaglás közben (holott bajnok sorsra lett volna predesztinálva), egy gépezet segíti abban, hogy sérült lábát iszonyatos fájdalmak árán kondicionálja, és egyébként is már eleve makrancos jellemmel büntette meg az úr. Mi kell még? Ha a lázas dialógírók nem segítették volna Petrik Andreát abban, hogy karakterének történetét legalább verbálisan napvilágra hozza, akkor sajnos ezek a háttértörténeti színek teljesen elradírozottan maradtak volna a nézők számára. A férfi—nő kapcsolat, azaz a szerelmi szál leginkább két olyan idegen szemezésének tűnik még így is, akik mintha titkon azt sejtenék egymásról, hogy testvérek. Az biztos, hogy románcuk szenvedélye nem változtatja át gyűrött lepedővé a (film)vásznat.
Bár nincs kidolgozva a női karakter, de az eddigiekből sejthető, hogy sajnos ki van zárva abból az úri közösségből, akik egyből víg polkát lejtenek, ha megcsusszan a talpuk alatt a Vix. Ezért is különleges, hogy gavallér módon az ifjú Blaskovich mégiscsak őt kéri fel egy botorkáló táncra, mi több, még korcsolyázni is megpróbál vele. Mondjuk abban Blaskovitch is béna. Ám ha együtt tudnak röhögni ezen, akkor megnyugodhatunk, hogy végre beteljesült egy szerelem, vagy valami ilyesmi.
Mivel Herendi nem állja meg, hogy bele ne applikálja a filmbe a szerelemféltés háromszögét, elkerülhetetlenné válik némi torzsalkodás a barátok között. Ám az érzelmi klisék versenyében nem a szerelemféltés sekélyessége vezet, amelyről, mint tudjuk, a férfibarátság legfőbb mételye, hanem hogy Klara személyét Gerlóczy részéről a jól megfontolt anyagi érdek teszi érdekessé, míg Blaskovich révén a tiltott gyümölcs ígérete. Sajnos ez a gubanc sincs megfelelő módon kibontva. Annak kivitelezése, hogy a két férfi barátsága hogyan válik egyszeriben gyűlölködéssé, egy olyan képregény elnagyolt történetvezetésére hajaz, amiben még ráadásul össze is ragadtak a lapok.
De vegyük szemügyre a lovakat. A lovak a színvonalasabb hollywoodi attrakciókban komolyan képzett állatok. A Suttogó (The Horse Whisperer, 1998) vagy akár a Hadak útján (War Horse, 2014) igyekeznek úgy használni az állatok emberarcúságát, hogy közben saját identitásuk, állati mivoltuk is plusz adalékként szolgáljon a film számára. Szerepük ezekben a produkciókban egyenértékű a színészekével. Külön szakterület foglalkozik ezzel. (Gondolhatunk Enyedi Ildikó testről és lélekről regélő szarvasainak álomföldi szerelmi légyottjaira is.) A Kincsem bőrébe bújtatott állat(ok) azonban nem túl kifejező, a róla készült felvételek néhány pillanattól eltekintve nem hatnak elég szenzitíven. Pedig azt gondolná az ember, hogy ennyi pénzből már azért csak futotta volna egy állatokhoz értő „suttogóra” vagy egy türelmesebb operatőrre.
A Sherlock Holmes (2009), a Vadiúj vadnyugat (Wild Wild West, 1999) és az Interjú a vámpírral (1994) ihlette kellékek és jelmezek kavalkádjához különösképpen jól illeszkedik Hrutka Róbert zenéje, ami néha a westernfilmeket idézi, máskor meg bársonyos hangoltsággal vált át a hegedűk keserves megsíratásába. A fő zenei áttörést persze a Rúzsa Magdinak komponált dal hozza meg. A „Felveszem a szárnyakat” című opusz akármelyik újdonsült James Bond-film intrójának beillene, de ha a Kincsem végére kerül, akkor sajnos csak kevesen fogják végig hallani, mivel akkorra már rég a buszmegállóban vagy parkolóban igyekeznek a fejükből kiszellőztetni az élményt.


(A Helikon 2017/9 számában megjelent szöveg bővített változata.)