Akik nem öregszenek meg soha – helyszíni utópiák

Akik nem öregszenek meg soha

           Brasnyó Gyöngyvér kérésére

Kapott szavak: sírkert, szemcsepp, hüvelykujj, medúza, ginkgo biloba

Történetünk ismét a jövőben játszódik, a nem túl távoliban. Azt, hogy aki az arcára kétóránként naptejet ken, nem öregszik, már a kétezertízes évek végétől tudta minden közösségimédia-használó. Persze voltak, akik lekéstek a dologról. Ők váratlanul és visszafordíthatatlanul megöregedtek, mert csak harmincas-negyvenes-ötvenes éveiktől fényvédőztek. És csak napi egyszer. Az nem számít. A kései és egyszeri fényvédőzők sorra kerültek ki a sírkertekbe, petyhüdt arccal, ráncosan. Pedig mindannyian szedték a ginkgo bilobát, és mégis. A kétezerhúszas években úgy tűnt tehát, a tizen-huszonéves arckenegetőké a jövő. A többiek beletörődtek az elkerülhetetlenbe. Olykor naptej nélkül napoztak halált megvető bátorsággal tengerpartokon, s ha bementek a vízbe így krémtelenül, gyakran hüvelykujjon csípte őket egy-egy medúza. A medúzák ugyanis a natúr, kezeletlen bőrűeket szeretik igazán.

Aztán telt-múlt az idő. Eljött a jövő váratlanul. A tizen-huszonéves fényvédőzők kezdték egymásról megállapítani, hogy telik az idő. Elmentek a harmincéves találkozójukra, és egy csomó ráncot láttak, főleg másokon. Táskás szemeket, melyek szemcseppért kiáltottak, megereszkedett szemhéjakat, melyeken már csak a sebészi beavatkozás segíthet. Nem értették, hogy mi van, hisz táskájukban ott hevertek az arc-fényvédő flakonok.

Később aztán kiderült. Az életmódmagazinok sorra cikkeztek az új felfedezésről: a képernyőzés öregít. Úristen, néztek végig magukon, de inkább egymáson a fényvédőzők, hát ők is… Aztán már csak maguk elé néztek. A tizen-huszonéves gyerekeik viszont gyakran kénytelenek voltak szüleikre tekinteni, elborzadtak, és a tettek mezejére léptek. Az arctakarás lett az új trend, a teljes arcot és nyakat betakaró símaszkszerű kiegészítő, melyet képernyőzéskor, tehát szinte állandóan viseltek. Egész iparág alakult ki, csodás képernyővédőkbe öltözött emberek tűntek fel hivatalban, iskolában és nyilvános tereken. Aki még nem öregedett meg, meggyőződéssel hitt a nemöregedésben.

Annyira szép dolog

           Demeter Réka kérésére

Kapott szavak: Isten, fájdalom, szeretet

Nem az, mert szép dolog az anyaság meg minden. Így is képzeltem. Majdnem. Nagyon szép dolog a gyermek. Tényleg.

Te nem is tudod, mi a gyermek. A tiéd aludt, nem kóricált fél éjszaka. Kóricált? Öt évig? Én tíz éve nem aludtam. Én tiszta zombi vagyok. Nem jutnak eszembe a szavak. Nem tudom, mit hová tettem. Nem tudom, mit mondtam el kinek. Fájdalom, de ugyanazt mesélem újra és újra az ismerősöknek. Nem szólnak, szegények, általában a negyediknél jövök rá. Aztán visszapörgetem, és tessék: kezdem érteni, miért nem nevetnek poénokon. Ha eszembe jutnak a poénok egyáltalán. Mindeközben a gyermek, az vidám. Az egyik. A másik csak hangos. De tele vannak energiával mind a ketten. Pörögnek, ordítanak álló nap. Ha vidámak, azért, ha szomorúak, azért. Éjjel meg hánykolódnak, visítanak, sírnak, mászkálnak, pedig a nagyobbik már tízéves. Nekem meg reggel hatkor szól az óra.

Te, elköltözött az alsó szomszéd, szerintem miattunk. Egy ideig feljött, amikor már nem bírta. Mondtam neki, higgye el, én sem bírom. Aztán egyszer látom, hogy költözik. El sem búcsúzott. Könnyű neki, ő elköltözhet. De én? Nekem itt kell lenni folyton. Ülök ebben a bolondokházában ezekkel a gyors gyermekeimmel s a lassú férjemmel. Legalább fordítva lenne! De nem. Mire kivárom, hogy valamit megcsináljon a férjem, öt évet öregszem. Pedig nem vagyok már fiatal. Szültem volna én is fiatalon, mint te. Mennyi is voltál? Huszonhét? Istenem! Úgy sokkal könnyebb. De hát mit csináljak, abban a korban még férjem sem volt. Milyen későn lett nekem Laci. S milyen gyorsan haladtunk. Mennyi szeretet volt bennem, te jó Isten. Most is van persze. A gyerekek, Laci, szeretet. Végül is. Szép dolog, komolyan. Az anyaság. Meg minden.

Tökéletes kapcsolat

           Szenkovics Enikő kérésére

Kapott szavak: csillag, bor

A kétezerötvenes évek táján kezdődött. A románok elkezdték szeretni az erdélyi magyarokat. Nagyon. Valamiféle gyöngéden odafigyelő és egyben olthatatlan szeretettel. Egyszer csak feltűnt a magyaroknak, hogy sétálnak az utcán, utaznak a buszon, közben hangosan beszélgetnek, és minduntalan barátságosan rájuk néz, mosolyog, sőt olykor tört magyarsággal rájuk köszön valaki. Aztán a helyzet egyre fokozódott. A magyar vonatkozású román médiatartalmakat vadul szívecskézték a román emberek a közösségi hálón, és kizárólag pozitív kommenteket írtak alájuk. A román médiából eltűntek a magyarellenes megmondóemberek. Vagyis egy ideig még ott voltak, megmondták, de jókat mondtak. A román orvosok szelíden megsimogatták a románul nem tudó magyar gyermekek buksiját a rendelőkben, és egy-két kedves szót is mondtak nekik magyarul. Ilyenek történtek egyfolytában. Az erdélyi magyarok eleinte eléggé gyanakodtak, keresték, hogy hol a turpisság. De idővel rá kellett jönniük, hogy nincs ármány a dologban. Az érzelmek őszinték. Buzognak, és egyre jobban. Néhány hónap után a magyarok boldogak voltak. Csak boldog, önfeledt magyarokat lehetett látni mindenütt. Az idő rövidsége miatt nincs időnk leírni mindent, ami megvalósult. Elég az hozzá, hogy minden megvalósult. Köztisztviselők ezrei iratkoztak be magyar nyelvkurzusra. Államnyelv lett a magyar. A magyarok nyugodtan beszélhettek helytelenül románul, cukinak találták őket mindenhol. Kétnyelvű táblák jelentek meg Erdély-szerte. Államilag támogatott magyar egyetemen tanultak a fiatalok. Magyar kultúrát népszerűsítő műsorok, előadások szerveződtek. A románok lehozták volna a csillagot az égről a magyarokért. Komolyan. Pár év alatt minden meglett, az autonómia is. És aztán csak élni kellett benne.

Ekkor kezdődtek a bajok. A magyaroknak valahogy hiányozni kezdett valami. Valahogy érezni szerették volna, hogy tétje van annak, hogy magyar. Kellett volna az, hogy harc. Kellett volna egy kis szenvedés. Hogy legyen egy kis kihívás, majd egy kis elégtétel. Ahogy egyre jobb lett nekik, egyre inkább kiégtek a magyarok. Csak úgy éltek bele a vakvilágba, egyáltalán nem érezték már a korábbi jókat. Egyenesen rossz lett nekik. A jóról kezdték azt mondani, hogy rossz. Egykedvűek lettek, unatkoztak. A magyarságért küzdők munkanélküliek lettek, harcaikról emlékesteken beszéltek az egyre népesebb közönségnek. Megalapították a Kelemen Hunor Emlékkört, ahol az egykori munkatársak borkóstolók mellett egyre szomorúbban idézték fel az egykori küzdelmeket, nosztalgikusan mesélték, hogy milyen volt. Hunor, a harcok, minden. Kelemen ekkor már csak emlékként létezett, évekkel korábban elemésztette a nemzeti fájdalom. Ahogyan egyre rosszabbként érzékelték a sok jót az erdélyi magyarok, egyre több nemzetvédő csoport alakult a régióban, amelyek aztán becsatlakoztak az Emlékkörhöz. Teljesen új értelmet nyert a nemzetvédelem.

‍