Amit nem lát a webkamera

Ott rejtőzködtek a ráncokban, a fakó mosolyokban, a hajlandóságban és abban a visszafoghatatlan sóvárgásban. A jelenünk végig ott tükröződött előttünk a bárdolatlanság előcsarnokának csempéjén, a hétköznapok halványuló füstfelhőiben. Mit vártunk a sivár körülmények csalfaságától? Valami pislákoló lámpafény vezérelt és nem találtuk a jászolban a megváltót. Helyette egy mafla pofont kaptunk, hogy az égető, pirosodó bélyeggel ne az isteni megváltásért sóhajtsunk. Talán ez volt a legnagyobb hibánk, hogy mindig féltük a váratlant. Talán soha nem készültünk fel rá, hogy egyszer kikötünk valahol, hogy kiszállunk, és a karjaink vad kapálózása meg az a ránk nehezedő bánat vezérel ki a szárazföldre. De mindegy is, mert már itt vagyunk és tapicskolunk az ingoványos talajon, hinni tanulunk és kapaszkodni.

Világos, hogy csak egy sápadt reménnyel a tarsolyomban álltam ott, szótlan, ide-oda himbálózva. Balra nem nézhettem, mert ott állt a múlt s fakószürke szemei, otromba tekintete vájta oldalam. Jobbra sem tekinthettem, mert ott fénylett a jövő, ezüstös csillogása, elvakult vágyak tengere, délibábként felsejlő káprázat. A jelen küszöbét valahányszor próbáltam átlépni, botladozva estem vissza a papírmaséból és holmi álmokból fabrikált pillanatba.

– Csitt, kicsikém, hamarosan minden rendben lesz! Anyám hosszú sóhajaiból és üres ígéreteiből építettem magamnak mentsvárat. Ő úgy vélte, a tartózkodás megoldás lehet a problémára, hogy a kígyózó sorokban lappangó esztelenség és a végtelenségig kiszolgáltatott emberiség majd megoldást talál mindenre. Nem így történt, legalábbis eddig nem. A kifogástalan, bíborba öltöztetett, gondosan palástolt vackunk most rideg és arctalan formát öltött. Az ismeretlen uralma új színeket festett a vászonra. Szakadatlanul a nyugalmat keressük ebben a szűkre szabott útvesztőben.

Anyám már a karácsonyi szaloncukrokra kötögette a cérnát áprilisban, apám meg az asztalt csapkodva panaszkodott fennhangon, hogy húzzuk le magunkat, mert nem hallja a saját gondolatait. Mit árt a bezártság egy családnak? Összehozza őket, főleg, ha megszokásból cipelik egymást a hátukon.

Kapkodva szedem össze a bevásárlólistát. A kisbolt melletti újságárusnál, a szomszéd melegítőnadrágban pornómagazint vásárol meg egy kávét, nehogy elaludjon mellette. Óvakodva pénzt váltok, és nyakig maskarában, ezzel az állandósult karneválérzéssel valamiféle kedvességet színlelek az elárusítónőnek, aki a régi időket áhítja rendületlen, mint mindenki más.

Lábuk kél a gondolatoknak. A kérgesre rágott, íztelenné vált álmaim rágcsálom át újra meg újra. Jó lenne egyszer a Mont Blanc csúcsáról lenyalni a jeget, hőlégballonból látni az Eiffel-tornyot, és a körmeim alatt felgyűlt tengerparti homokot találni a vacsorámban. Minden nap az éjjeliszekrényen felejteni a búból font, súlyos maszkokat. Rohanni egy ódon sziklaszirt felé, felfedezni a dudva közé rejtett ábrándokat, belegázolni a felhőtlen, fényűző életbe.

Egy utcára tett kismacska agóniája visszaránt ebbe a gyötrődéssel bélelt valóságba. Rekedten, küszködve próbálja kifacsarni magából az utolsó leheletét. Taszítanak a szürke utcák, a monoton aszfalton hagyott halvány esőcseppek, a szélcsend a tömbházak védelmében, ez a száraz és egysíkú betondzsungel.

Sápadtan szedegetem a lábaim hazáig. Halkan kattan a zár, némán vetkőzni kezdek és a jól ismert pacsuli és dohányszag egyvelegének varázsába hazaérkezem.

Lukács Boglárka 2002-ben született Székelyudvarhelyen. Idén végzett a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Líceumban. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.

‍