Anita

Részlet a Vesileikit (Szabadúszók) című regényből

Nem sokkal Szent Iván-éj előtt ismerem meg Pókembert. A helsinki katedrális kőlépcsőjén ülök, és egy finn nyelvtankönyvet lapozgatok, amikor megérzem a jelenlétét magam mellett. Pókember úgy ül a lépcsőn, mintha semmi különös nem volna benne. Néha felém fordítja tekintetét, nem tolakodóan, inkább tapogatózva.

Hello, mondja aztán. A maszk miatt a hangja egyszerre érkezik közelről és távolról. Felsőtestével előredől, tenyerével a lépcső peremén támaszkodik.

Mi újság?

Becsukom a könyvet. Az ujjaim megremegnek. Biztos vagyok benne, hogy felismerem az akcentusát. Épp ezért angolul folytatom, az idegen nyelv védőfal kettőnk között.

Minden jó, kösz.

Hogy hívnak?

Anita, válaszolom, és fehér térdemre húzom a ruhám szegélyét.

Mondd csak, Anita, helyi vagy? Pókember nyilvánvalóan nem vette észre, hogy milyen könyvet olvasok. De, ami még ennél is fontosabb, a kérdése azt mutatja, úgy nézek ki, mintha idetartoznék. Az igazság az, hogy bár már majdnem egy éve Helsinkiben élek, a város épp olyan idegen, mint érkezésemkor.

Egész életemben utaztam, nincs többé hazám, válaszolom rejtélyesen. De próbálom megtalálni.

Elgondolkodik. Az emberek állandóságra vágynak, mondja, miközben rágyújt. Engem is megkínál, de egy ideges kézmozdulattal visszautasítom.

Idén már hat országban és tizennyolc városban jártam, mondja nevetve Pókember.

Lógott az Eiffel-toronyról és cigánykerekezett a Piazza del Po­polón. Épp Londonban csüngött a Temze mentén növő fákon, amikor egy menedzser felkérte, hogy szerepeljen egy reklámban. Így történt, hogy egy táncoló tömegben találta magát, miközben csokiszeletek záporoztak az égből.

Amikor Pókember azt javasolja, hogy menjünk el egy italra, adódik az alkalom, hogy visszautasítsam és megszabaduljak tőle. Nincs szükségem emlékeztetőre mindarról, amit magam mögött hagytam. És egyébként is, rengeteg olvasnivalóm van. Az ajkamba harapok, aztán azt mondom: Oké, miért ne.

Miközben áthaladunk a téren, kínzón hasít belém a tudat, hogy egy szuperhős sétál mellettem, az emberek pedig bámulnak.

Milyen érzés, hogy mindenki bámul? kérdem tőle.

Még szép, hogy bámul!, válaszolja Pókember. A maszkot már levette magáról, hangja most szokványos. Homlokán és arcán vörös nyomokat hagyott, rövid haja az égnek áll. Arca hosszúkás, nem túl jóképű, de megnyerő.

Ez is a munka része.

Egy csendes sikátor végében a tenger villog, ott találunk egy bárt. Ablak melletti asztalt választunk.

A piros kesztyű az asztalon hever. Pókember túláradó lelkesedéssel beszél a pincérhez: És kaphatnék még egy adag csirkeszárnyat is?

A csirkeszárnyat én kihagyom, sört rendelek. Pókember lassan ejti ki hazánk nevét, és bólint. Egy darab föld mezők és folyók között. Egy ország, amelyik nem is igazán ország. A ruhám szélébe törlöm izzadó tenyerem.

Az emberek kényszerűségből vagy véletlenül kötnek ki ott, magyarázza. Sokan el akarnak menni, de a legtöbben nem tudnak. A családom ott ragadt, úgy, mint egy lerobbant vonat.

De te nem, Pókember, mondom, és igyekszem kirázni a feszültséget a hangomból.

Igen, gondoltam, miért is ne, bármit megteszek, hogy kijussak onnan. Aztán, ha megunom, visszamegyek, mondja.

Ha el is pirulok, Pókember nem veszi észre. Több pohár vizet is megiszom, és jégkockát rágcsálok.

Szóval itt születtél?, kérdi.

Még mindig mondhatnám, hogy nyet, én is magam mögött hagytam azt a helyet, amelyet mindenki el akar hagyni. Helyette bizonytalanul megrázom a fejem, és azt hazudom, a szüleim állandóan úton voltak. Művészek mindketten, mondom, és legyintek a kezemmel, mintha csak a távoli emlékeket akarnám elsöpörni. Ahogy a pincér leteszi a sört az asztalra, nagyot kortyolok belőle.

Valahogy minden olyan kicsi és korlátozott ott, ahonnan én jövök, mondja Pókember egy pillanat múlva, miközben óvatosan barbecue-­szószba márt egy csirkeszárnyat.

Az asztalra helyezem a kezem, körmeim mandulaszínűek, tiszták és szimmetrikusak.

Pókember napbarnított ujjai a nyakában lógó apró keresztre fonódnak.

Iszom még a sörből, egyre nyugodtabbnak érzem magam. Aztán megkérdem: És mi hozott éppen Helsinkibe, az összes északi város közül?

Pókember felsóhajt, villáját a tányérhoz koppintja, és drámaian válaszol: A vágyódás.

Kérdőn nézek rá. Megvonja a vállát, hirtelen rendkívül kimerültnek tűnik. Kinyitja a száját, de meggondolja magát és hallgat. Habozok, hogy rendeljek-e még egy sört. Otthon a nők mértéktartóan isznak, leginkább gyümölcsborokat.

Pókember félig suttogva folytatja: Kezdtem úgy érezni magam, mintha fuldokolnék. Olyan volt, mintha egy dobozban éltem volna.

Valami mocorogni kezd bennem, az együttérzés vagy a felismerés. Aztán buzgón bólogatok. Rendelek még egy korsóval, ahogyan a helyi nők szokták.

Bár már rég eljöttem onnan, mindig nyugtalanná tesz, ha gyermekkorom nyelvét hallom. Melegség helyett ingerültséget érzek, mintha saját nyelvem gúnyolódna velem. Így aztán továbbra is angolul folytatjuk a beszélgetést. A pillanat, amikor könnyedén elmondhatnám, hogy ugyanazt a nyelvet beszélem, az övét, a mi nyelvünket, elúszik.

Másnap hosszú sétát teszek a tengerparton. A város most barátságosabbnak tűnik, mint tegnap. Újságpapírba csomagolt kagylót veszek a piacon, a hideg, zöld víz partján sétálva azt rágcsálom.

Amikor visszaérek a városközpontba, piros és kék színű fénycsóvát látok a Szenátus téren. Úgy csapódik belém, mint egy villám. Néhány gyerek megállt bámészkodni, a szülők bosszúsan siettetik őket. Pókember a mozdulataira összpontosít. Hosszasan áll kézen, majd fél karján egyensúlyozva lábait lassan spárgába nyitja, bokái az ég felé nyújtóznak.

Aztán fejenállásba ereszkedik, és karjait a levegőbe emeli. Mintha teljesen kiszakadna a tájból, csak úgy rá lenne ragasztva, de mégis minden hozzá van rögzítve: a macskakövek, a fagylaltosstand, a járókelők. Továbbhaladok.

Tegnap este, a sokadik korsó után ugyanezen az utcán sétáltunk a villamosmegállóig, ahol aztán útjaink elváltak. Pókember úgy húzta homlokára a maszkot, mint egy hajpántot. Két szempár figyelt engem. Ujjait finoman végigvezette az oldalamon, aztán a villamos befordult a sarkon, és amikor felszálltam, gyengéden a bőrömhöz nyomta, mintha útnak indítanának. A villamos elindult, és én még mindig éreztem magamon a tekinteteket: Pókember sajátját és a másikat.

Késő este Pókember az ablakpárkányra támaszkodik. Nézelődik és cigarettát szív.

Szóval így néz ki egy helsinki értelmiségi otthona, jegyzi meg ironikusan.

A maszkot már levette, de a jelmez még rajta van. A lakásomban nincsen semmi finn, de semmi olyan sem, ami bármilyen más országra utalna. Tíz hónap nem adott neki semmilyen személyes jelleget. Csak rengeteg papír meg könyv, könyvespolc nélkül.

Idegesen sétálok fel-alá a hűtőszekrény és az asztal között. Egy kis tálba olívabogyót és csemegeuborkát teszek. Magamat nézem a tükörben, kisujjammal megigazítom a szemöldököm. Senki sem járt itt korábban.

Relax, mondja Pókember.

A cigicsikket a lakás egyetlen virágcserepében nyomja el, amelyben nem nő semmi, csak föld, és ujjával a karomhoz ér. Leválasztom arcomat a tükörről, és felé fordulok, nagyon óvatosan, hogy a kezem ne mozduljon.

Az ujjak csápként záródnak a csuklóm köré. Pókember csókja hosszú, erős és nikotinízű. Hátralépek, megnyalom az ajkam. Leveszi a jelmezét, és a fogasra akasztja, olyan gondossággal, mintha itt élne. Aztán a szoknyám alá nyúl. Hirtelen két ujja bennem van. Csak egy pillanatig akadékoskodom. A bizonytalanság a ruhákkal együtt hullik a padlóra. Ajkamba harapok, ki ne essenek belőle a rossz nyelven kiejtett szavak. Egy testként rogyunk az ágyra, amikor meglepődve hangom hevességétől azt parancsolom: Vedd fel a maszkot! Pókember bosszúsan néz rám. Kerülöm az izzadt, barna arcával való találkozást. Elveszi a maszkot az ablakpárkányról.

Kezdetben az ujjai csak pihennek a nyakamon, majd köré tekerednek, egyszerűen csak megtámasztják. Aztán rászorulnak. Szabadulni próbálok. Pókember közben úgy mozog bennem, mintha megpróbálna eljutni valahová. Nem tudok mást tenni, csak nyugodtan fekszem. Nézem a hosszú, ovális, mozdulatlan szemeket. Valamiért a piros ló jut eszembe, amelyiken gyerekkoromban a mezőn lovagoltam. Beszélni próbálok, de nincs levegő a torkomban. Nem arra kérném Pókembert, hogy hagyja abba. Bátorítanám, hogy folytassa, Продолжай, mondanám, amilyen gyengéden csak tudnám.

Másnap este csak akkor veszem észre Pókembert, amikor hazaérek, besétálok a konyhába, és kinyitom a hűtőt. Épp egy doboz joghurt után nyúlok, éhes vagyok, szemem kimerült a szótárak olvasásától, amikor észreveszem őt ott, az ablakpárkánynak támaszkodva, mintha mi sem történne. Az ablakon mászott volna be, az alatta növő hársfa ágai mentén?

Pókember cigarettázik. A virágcserépben halmozódó csikkekről az ember azt gondolhatná, hogy gnómszerű bébirépák. Tágra nyitom az ablakot, és beengedem rajta a fehér éjszaka egét. Pókember napraforgókat hoz nekem, vizespoharakba teszem őket szerte a lakásban. Egy hegynyi sültkrumplit is hoz, amit az ablakpárkányon ülve eszünk meg. Vacsora után ismerős dalokat tesz be, mint a Mandzsúria dombjain, én meg felkiáltok, hogy milyen szép, és feltekerem a hangerőt. Táncolunk egy kicsit. A nyári éjszakák a keringő ritmusára mozognak. Másnap reggel Pókember kijelentkezik a szállóból, és magával hozza a bőröndjét a lakásomba.

Pokrócon fekszem a nyírfák alatt. Pókember düh és gyengédség vegyes érzésével beszél a hazánkról. Az utóbbit talán a távolság növelte. Nem titkolózik vagy szépítget. Szavai engem is arra késztetnek, hogy beszéljek róla: a lovakról, a gáztűzhelyen fövő almákról, a folyómederről. A vágy, hogy megszólaljak, egyre csak növekszik bennem, de nem mondok semmit, a fényes zöld leveleket nézem az égbolton.

Már majdnem elalszom, amikor Pókember a vándorló olajfákról kezd mesélni: Az emberekhez hasonlóan a fák is vándorolnak, országról országra, kontinensről kontinensre!

Az ezüstös olajfa e fajtája, magyarázza Pókember, az egész amerikai kontinensen elterjedt, de az első hajtásokat a honvágytól szenvedő kelet-európai telepesek vitték magukkal.

Amikor kiejtem Pókember nevét, lassan és sután teszem, mintha egy finn igét ragoznék.

Most rajtad a sor, Anita, mesélj valamit, mondja Pókember.

Természetesen igaza van. Rekedtre beszélte a hangját. Törökülésben ül és egy öngyújtóval játszadozik. Felülök, idegesen fésülgetem frissen szőkített hajamat, és kerülöm a tekintetét. Nem tudom, mit mondhatnék, így elszavalom azt a verset, ami az elválás tudományáról szól. Amikor az utolsó sorhoz érek, Pókember szeme kikerekedik. Orrát kézfejébe törli.

Honnan ismered ezt a verset?, kérdi.

Elmondom, hogy szeretem Oszip Mandelstamot, mindent olvastam tőle. Persze csak angolul, de a fordítások kiválónak tűntek.

Az intenzív nyelvtanfolyam, ahová jártam, remek ötletnek bizonyult. Nemcsak hogy elkezdtem megérteni a finn nyelv apró részleteit, de meg is nyugtatott: most már tudom, hogy az idegenség és a magány érzése normális. Ebben a kultúrában nehéz, de nem lehetetlen megtalálni a helyünket. Korábban másoknak is sikerült.

Pókember időközben egyre ingerültebbé és csalódottabbá válik. Hangulata egyik pillanatról a másikra megváltozhat, olyan apró okok miatt, mint egy félreértett szó vagy egy nevetés.

Ha bevásárláskor elfelejtek valamit, amire kifejezetten megkér – ecet, almalé, mentatea –, olyan nevekkel illet, amelyeket már elfelejtettem, és amelyek szégyennel töltenek el. Pókember számolni kezdi a pénzt, és komoran mered a távolba.

A nyár a legkedvezőbb munkaszezon egy szuperhős számára, Anita. Nem pazarolhatom így a napjaimat.

Már egy hónapja a lakásomban tanyázik.

A hangja recseg és a haját tépkedi. Magára ölti kék-piros jelmezét, és kiviharzik. Ott maradok az ágyban fekve, csak a lepedő van körém tekerve.

Pár nap múlva délután tér vissza, vidám és aftershave-től bűzlik. Túlságosan lefoglal a finn nyelvtan gyakorlása, ezért nem veszek róla tudomást. Zenét tesz. Harci lovak galoppoznak át a szobán, újra és újra keresztülvágtatnak a gondolataimon, mígnem rájövök, hogy nem tudok tovább olvasni.

Nem tudok így olvasni!, kiáltom. Aztán megismétlem a mondatot lassabban, Pókember kávészínű szemébe nézve.

Dermedten áll a szoba közepén. Kimondom a nevét, ezúttal úgy, mintha valami zavaró dologról, betegségről vagy nemkívánatos állatról lenne szó. Egy lépést tesz felém. Még szorosabban összekucorodok a kanapén, és közvetlenül az arcom elé tartom a könyvet.

De virágocskám…, gügyögi Pókember.

Nem teszem le a könyvet a kezemből. Pókember felháborodottan járkál fel-alá a lakásban. A nyitott ablak előtt áll meg, nyújtózkodik egyet, és felmászik az ablakpárkányra. Lassú mozdulatokkal olyan pózba kezd hajolni, ahogy a Szenátus téren láttam. Fél teste nemsokára az ablakon kívül van. Felkiáltok, odaszaladok, és lekényszerítem onnan. Egymással szemben állunk. Pókember átölel, én pedig a karjába dőlök.

Olyan rideg lettél, mondja mély csalódottsággal a hangjában.

A fejem a vállához szorítom, és azt suttogom, hogy nagyon sajnálom.

Kapkodva lélegzem, mintha magamba akarnám szívni fanyar almaillatát, mielőtt eltűnik.

Kis virágocskám, suttogja Pókember.

Magára veszi a maszkot, és a padlón baszunk, mint kóbor kutyák a mező szélén. Távolról hallom a saját hangom, miközben azt mondom, váltsunk pozíciót. Öreg vagyok én már ehhez, nevetek. Pókember ekkor öklével megragadja a hajamat, fejemet hátrafeszíti. Másik keze a csípőmbe kapaszkodik, ujjai mélyen a bőrömbe vájnak. Térdem a padlót súrolja. Hogy kevesebb fájdalmat érezzek, mozdulatlan maradok, mint egy bútordarab.

Úgy döntöttem, elmegyek, mondja Pókember éles hangon. A rókagombát tisztítom, amit a szigeten gyűjtöttem Szent Iván-éjkor. A kés mozgása lelassul, de nem áll meg.

Úgy, tényleg?

Megköszörüli a torkát. Először Dániába, majd Norvégiába. Onnan pedig haza. Hamarosan lejár a vízumom. Valószínűleg nem jövök már vissza.

Klop, klop, klop, mondja a kés, majd elhallgat. A serpenyőben vaj sistereg.

Pókember leemeli ruháját, és eltúlzott, lassú mozdulatokkal hajtogatni kezdi. Érzem, hogy valami megcsavarodik bennem. A gombát a serpenyőbe dobom. Mielőtt elmész, mondd, nőtt a város, szűkült a folyó?

De semmit sem kérdezek. Bár belülről forrongok, mégis nyugodtan rázom meg a serpenyőt. Még a hangom sem remeg, amikor azt mondom: Иди нахуй.

Mi van?

Pókember pár lépést tesz felém. Teljes egészében éber. Aztán a fájdalom átterjed az arcára. Grimaszba szűkül a szeme, ajkát összepréseli, öklét a levegőbe emeli.

Készen állok rá, hogy szembenézzek azzal, ami következik. De valami megtöri a dühét, és keze leereszkedik.

Bitch, mondja, összezárja bőröndjét és elmegy.

Figyelem Pókembert az utcán, egyre kisebb és kisebb.

Leteszem a kést. Az ablakhoz nyúlok, hogy kinyissam, amikor a virágcserépben a csikkek között meglátom a hajtást: kecses, áttetsző, zöld és görbe.

Kusztos Anna fordítása

Cristina Sandu író, fordító. 1989-ben született Helsinkiben finn–román családban, jelenleg Angliában él. Első regénye 2017-ben jelent meg, Valas nimeltä Goliat címmel. A Vesileikit a szerző második regénye.

Kusztos Anna 1998-ban született Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron angol, finn, norvég nyelvet és irodalmat tanult, jelenleg Budapesten él, az ELTE BTK mesterszakos hallgatója. Cristina Sandu regényének fordításakor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály műfordítói ösztöndíjasa volt.

‍