.svg)
Apró megváltások
A holnap ajtajában állok,
nem félek, mondogatom,
rossz évek izzadságát
törölgetem a homlokomról.
Leszámolok az árnyakkal,
kimosom a függönyöket,
eltüntetem a foltokat a szőnyegről
ecetes olló segítsége nélkül.
Kitalálom,
melyik a kedvenc ivólevem.
Áprilisig tartogatom
az utolsó csokimikulást.
Júniustól szeptemberig
magokkal táplálkozom,
meggyőzöm magam,
hogy jóllaktam.
Megtanulok esztétikusan izzadni.
Szándékosan naiv leszek.
El fogom hinni
a lassú vlogok nyugalmát.
Megszeretem a karácsonyt,
mert nomen est omen.
Bízom benne,
hogy a szobanövényeim boldogok,
nem csak én váltam
süketté a halálsikolyukra.
Bebizonyítom,
hogy a playlist a lélek tükre,
nem a színes kontaktlencse.
Addig imádkozom,
amíg bal kamraként születek újjá,
hogy mindig mellettem
legyen a jobbik felem.
Hiába mondogatod,
hogy meg akarom váltani,
engem nem a világ érdekel,
csak saját magam.
Augusztusi insomnia
Csöpögő légkondi adja az alapritmust,
kikapcsolni a hőséget ő sem tudja,
sem megmenteni a bódult galambot a pinceablakban,
ami velem szemezett három órával ezelőtt.
A város alvást hazudik,
én is, párolgok,
cseppenként válok kevesebbé,
a teafaolajos testápoló is letette a munkát mára.
Lámpalidércek siklanak a plafonon,
szúnyognevetés hallatszik a fal mögül – fél a csendtől ő is?
Nem akarom ismerni ezt a történetet.
Lyukacsos az agy, mint a sörhab alatti gondolat,
zajjal teli álmokat álmodni felesleges,
az augusztusi éjszaka nem adja könnyen magát.
Egy kuka csattan,
vagy egy faág csattan a kukának,
vagy egy macska, vagy a szomszéd,
vagy az aszfalt próbálja el a hajnali prózát.
Az órákat nem számolom, csak a lépéseket,
szaggatottan hallgatok el,
mint egy szavanként elfelejtett altatódal.
Kávészünet
Nem pilledek, csak sűrűn pislogok.
Tőled morzsákra hullik a sötét.
Nem nevezném megszállottságnak,
napi háromszor tíz perc énidő,
az ablakok zárva maradnak, én ülve.
Nincs szükségem extra oxigénre.
Medencemagány
A kapaszkodónál szétcsúszik a kék,
árnyalatok születnek és pusztulnak,
tapint a csempe,
rutinos testek, mint puzzle-darabok,
szemhéj mögé ég a fény.
A sikoly csak buborék,
a nevetés lépcsőnek csapódik, vére buggyan,
a huzat cirógat, majd hátba vág,
vízcseppek menekülnek combomon.
Sebtapasz kalandozik a medencefenéken,
nem lel nyugalomra,
nem lelek nyugalomra,
a bőr minden fürdésnél kevesebb lesz,
a klór nem marja szét az emlékeket,
csak szürke masszává gyúrja,
vakító csempék, csúszós járatok,
a felszín alatt nincs más, csak a saját,
visszhang nélküli lélegzetem.
A lázadás vége
Mi, vákuumban zuhanó testek,
egységnyi akarat hajt előre,
nincs légszomj, nincs kiáltás,
csak a csend gyorsul bennünk.
Egységnyi akarat hajt előre,
az akarat másé, a miénk az elfogadás,
csak a csend gyorsul bennünk,
se szó, se hit, se harag.
Az akarat másé, a miénk az elfogadás,
aki egyszer elindul, nem fordul vissza,
se szó, se hit, se harag,
egyformán adjuk meg magunkat.
Aki egyszer elindul, nem fordul vissza,
a tér süket, nem tűr és nem hall ellentmondást,
egyformán adjuk meg magunkat,
feloldódunk a gravitáció némaságában.
