Az állat mint tükör, vészjelzés és remény

Marek Kulig: Reliquiarium – Petitiones – Antiquitatis III, 2015.

A nyelv peremvidékén bukkant fel a mondat, mely szerint állatian jól is érezhetjük magunkat, mintha az állatiban volna valami jó, valami emberfeletti, de a fenti kijelentés arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy az állat nem ember alatti minőség, hiszen, ahogy Hamvas Béla is megfogalmazza, az ember, ha alásüllyed, nem az állatiba kerül, hanem a démoni szintjére jut, pokolra, seholba. Saját minősége pusztulása után csak a hűlt hely marad meg a számára, egyre messzebb az Édentől, ahol sokkal közvetlenebbül tudott társalogni madarakkal, oroszlánokkal, farkasokkal, ahogy ez kivételes esetekben, jóval a kiűzetés után is előfordult.
Mert szép és okos állatokkal – éppen a kiűzetés miatt – igazán közvetlen, baráti, felebaráti kapcsolatba csak ritkán kerülhetünk, az emberi kultúra különböző tereiben számtalan példát találni arra, hogy jobb híján megpróbáljunk állatbőrbe bújni. Mert e mágikus praktikák talán lehetővé tehetik számunkra, hogy a hajdankor történeteivel, szebb, igazabb énünkkel is közelebbi kapcsolatba kerülhessünk.
A színház, az állatmesék, az irodalom, az alakoskodások és alakváltások különböző formái, ha állatmezbe bújva kívánják eljuttatni hozzánk üzenetüket, ezáltal is jelzik, hogy az ember – azaz olyan lény, aki nem a másiknak farkasa, vámpírja, ártó szelleme – csak az lehet, aki szembesül a benne rejlő rókával, farkassal, hollóval, szamárral, aki tudja, hogy a hangyák kiváló harci képességei nem véletlenül bukkannak fel az Íliászban, és azt is, hogy a rossz célra használt képességek mennyire átformálhatják az embert, ahogy ez az Odüsszeiából is kiderül.
Az állat mint előttünk álló, mozgásban lévő, „változó, és mégis egy”, arra hívja fel a figyelmünket, hogy a nem emberi létmódokban nem az erőszak, csupán az erő határozza meg az életet, míg az ember, akit társas, eszközkészítő vagy játszó lényként is számon szokás tartani, elsősorban „befejezetlen”, csiszolatlan, érdes, nincs nála iszonyúbb, ahogy Szophoklész is írja.
Az ember helyzete mégsem reménytelen, és ezt gyakorta éppen az állati komoran víg, szelíden elszánt pillantásából olvahatja ki az értő tekintet.