Nemes András Csaba: Vakok menete
No items found.

Az árvíz elmosta az eddigi védekezés eredményét

Nemes András Csaba: Vakok menete

ül a jellegzetesen lírai asztalánál a költő,

súlyos asztal, metaforák, konok rímek

és kihúzott sorok szelleme nyomja,

azaz persze nem ott ül, csak ezt hazudja

a költő, aki történetesen andré ferenc,

így hívják, és ez nem a művészneve,

bár gyakran megkérdik, és olyankor

egyszerre lesz zavart és illetődött,

de amikor megszületett és fölordított,

ez a név ragadt rá, akár a vér, akár

a méhlepény.

 

szóval ül a költő, ír, kihúz, birkózik a nyelvvel,

de esetlen és alulmarad, ír, kihúz és hazudik.

hazudik, ha ír, hazudik, ha kihúz, mert persze,

még csak nem is a saját, csöppet sem lírai,

fokozottan funkcionális, de nem valami emlékezetes

íróasztalánál ül, hanem a Pilvaxban, bizony ott,

bár ez nem időutazás, nem is forradalmi, de

történetesen igaz, Brassóban ül, az ottani

Pilvax étteremben, jóllakottan,

mert dacol a sztereotípiákkal,

de kézzel ír, mert pózolni szeret,

körmöl töredelmesen, színes

tintákkal, hogy kapcsolódjon a hagyományhoz,

versnek éli meg a pillanatot, azaz versnek hazudja,

mert lát abban valami lírai szöszmötölést,

hogy a kávéházban történik az irodalom,

mert olvasott Márait, és tudja, hogy aki azt hiszi,

az irodalom irodalom, az hülye, mert Hervayt

is olvasott, meg azt is tudja, hogy a vers miket szeret

csinálni, mert olvasott Vajna Ádámot, s azt is,

hogy a vers mennyire gyönyörű és önző állat,

mert szerkesztett egy még meg nem jelent,

bivalyerős Antal Balázs-verset is,

és most ír, mert megígérte, mert itt ragadt

ebben a(z amúgy lebilincselő) városban, ahol

napok óta szakad a bibliai eső és egyre duzzadnak

a folyóvizek a közeli megyékben, hát nem tud,

vagyis nincs benne elég bibliai bátorság

útra kelni a nagy vizeken át, a vörös

riasztásban, fenyegetésében van valami

titokzatos, vonzó és felcsigázó, abban, hogy

elmosták az árvizek a hazatérés útvonalait,

és ettől ő, a hiú állat, kissé árvízkárosultnak

érzi magát, persze, enyhe értelmiségi

bűntudattal, hogy a tényleges kárvallottakkal

egy lapra sorolja magát, miközben

Brassó történelmi központjában,

a Pilvax kávéház melegében ül,

és majdnem sajnálja magát, ha már

bármely országban, amelyhez

köze volna, hetente katasztrófa

tarol, akár környezeti, akár társadalmi,

mert hiába híznak a hatalom, a kapitalizmus

kövér kullancsai, hiába próbálják kitépni

őket, mert a fejük úgyis beszakad

és elfertőződik, mert az ember

kénytelen érzelmi (és olykor) fizikai

bántalmazó kapcsolatban élni a történelemmel,

akit elhagyni lehetetlen, mert

utolér, levadász, kisajátít, megtalál

újra meg újra, és addig rángat,

pofoz és simogat, amíg kipréseli

a szádon a szeretet szót.

 

hát itt ül a költő, tetőtől talpig

a saját nevében, és írja (hazudja)

a verset, és a vers pedig visszaírja

(visszahazudja) őt, mert a versnek

meg kell születnie, mit számít a zivatar,

vízözön, szélvész, diktatúrák könnygázas

levegője, rigók némasága és rakéták

füttyögése, kisebb-nagyobb apokalipszisek,

karba tett kézzel kivárt pusztulások

és elkapkodott föltámadások, mert

a versnek természete, hogy okvetlen

is megszületik, hol máshol, mint ott,

a Pilvaxban. vers lesz, de nem lobban

sorai közt föl a forradalmi mámor,

pedig igény az volna rá, mert alig

pár hete, hogy az ország majdnem

belefojtotta magát a saját félelmeinek

és indulatának posványába, és akkor

még a költő nem tudta, lesz-e még

otthon, ahová hazamehetne,

lesz-e még ország, amiben élni

lehet, lesz-e még egyáltalán

ideje lenni, hát hol fáj neki, hogy

most árvíz miatt nem mehet haza,

nem fájnak neki igazán az elmosott

házak, hidak, autók, lovak, nem fáj

neki, hogy a sóbánya olthatatlan szomja

nyeli, nyeli magába a patakot, amíg

a gyomra meg nem hasad, mert

most csak a vers van, aminek meg

kell születnie, és mert addig rettegett

önmagáért a költő, annyira elöntötte

a nyákos félelem, hogy alig maradt

benne helye lélegezni az empátiának.

 

szóval most csak magára gondol,

magára és a versre, ahogy ilyen szépen

írják (és hazudják) egymást az életbe,

szánakozik, hogy őt meg a határidők

árasztották el, őt megmenteni ki fogja,

hát ír, kihúz, ír, kihúz, keservesen

világra vajúdják egymást a verssel,

néha felbőgnek, hogy életjelet

adjanak magukról, és bízva bíznak,

hogy majd, ha elült az özönvíz,

akkor hátha valamelyikök végre

sikeresen otthonra talál.

 

Brassó, 2025. 05. 27.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb