Az eltartott kisujj védelmében

Brodszkij 85

Joszif Alekszandrovics Brodszkij, az akkor már nemzetközi téren is jegyzett, zsidó származású orosz költő 1972 júniusában, „kényszeremigrálása” előestéjén, levelet írt Leonyid Iljics Brezsnyevnek, a Szovjetunió pártfőtitkárának. Nehezen tudott beletörődni, hogy el kell hagynia azt az országot, amelyet – minden addig elszenvedett sérelme ellenére – a hazájának tartott. Szövegéből süt a meggyőződés, hogy távozása nem végleges, hiszen „az írók mindig visszatérnek – testben vagy papíron”.¹ Miután hosszasan ecseteli kötődését Oroszországhoz és az orosz nyelvhez, a következő sorokat veti papírra: „Mindannyian ugyanarra vagyunk ítélve: halálra. Én, aki írom ezeket a sorokat, meg fogok halni, ugyanúgy, mint Ön, aki olvassa ezt. Ami marad belőlünk, azok a műveink, de azok is alá vannak vetve a mulandóságnak. Ezért ne akadályozza senki a másikat abban, hogy véghezvigye a művét.” Nem az a megrendítő a levélben, hogy írója azt remélte, a diktátor majd válaszol rá (természetesen nem válaszolt), hanem az a perspektíva, amelyben elhelyezi a művészet és politika viszonyrendszerét. Mondhatnánk, hogy naiv, de csak akkor, ha azt gondoljuk, hogy egy írónak, a szorongató körülmények hatására, fel kell adnia mestersége azon imperatívuszát, miszerint az igazat mondja, ne csak a valódit.

Brodszkij azzal keltett zavart a szovjet kommunista rendszer működtetőinek fejében, hogy még disszidensnek vagy ellenállónak sem volt nevezhető: megengedte magának a luxust, hogy ne harcoljon a rezsimmel, csak úgy élt, mint aki figyelmen kívül hagyja azt. Illúzió ez, de felszabadító illúzió – mint maga az irodalom, a művészet. Egy autoriter, totalitárius államban, vélte, az is elfogadja a rendszert viszonyítási pontként, aki annak ellenében határozza meg magát, hisz ugyanazon játékszabályok szerint kezd játszani. Nehéz, a lehetetlent kísértő út ez, mégis mindig gyanús lesz azok szemében, akik meggyőződéseik morális helyességének tudatában politikai eszmék és táborok partizánjaivá szegődnek. Brodszkijt, aki az esztétikát az etika „anyjának” tekintette, s ezáltal a stílust és az ízlést erkölcsi kérdéssé emelte, a rendszer ellenségként kezelte, bírálói pedig afféle eltartott kisujjú esztétának tartották, akiről sosem tudni, hányadán állnak vele.

Az eltartott kisujjnak márpedig rossz a sajtója. Sznobériába hajló arisztokratizmust, az „égető társadalmi problémáktól” való finnyás, álintellektuális távolságtartást szokás érteni alatta. Egy másik olvasatban viszont az eltartott kisujj azt jelzi, hogy valaki a pillanat nyomására sem akar korpa közé keveredni „magasabb érdekek” nevében, és ragaszkodik ahhoz az előjogához, hogy szabad emberként, önálló individuumként tekintsen a világra, annak minden hozadékával. Az eltartott kisujjnak, ugye, van tartása.

A „naiv”, „esztéta” Brodszkij, akit New Yorkban ért a halál, pontosan fogalmazott abban a levélben: az író mindig visszatér, „testben vagy papíron”. Levelére nem Brezsnyev válaszolt, hanem a történelem. Azóta is válaszol, egyfolytában.

Jegyzet

¹                  Idézi Bengt Jangfeldt A nyelv az Isten. Feljegyzések Joseph Brodskyról című könyvében (Typotex, 2012, 59. o. Fordította Rácz Judit, Teplán Ágnes)

‍